Nagy Horváth Ilona : Ébredések

Ma más nap kelt fel s máshol,

bár ugyanaz az egykedvű

fény hasal a házak

nyirkos ereszén, mint aznap,

koratavasz,

még hűvös szorong a járdaszéli bokrok

fél kopasz ága közt, s az utak mentén még

talpukon állnak mint potenciális kazlak – a táblák,

még épp csak dereng a reggel, épp csak ébredek,

de vérkörömben már zsongó szép neveddel.

Egymásnak súgnak a ma újra a sejtjeim,

még pár óra, és látlak.

Veled álmodtam megint,

s hiába hogy sietve, az ismerős rutinnal

rögtön rendre int az illem,

és szigorú takaró fed

csípőm körül a gyűrt kis hálóingen,

felidézve mai tenger dolgaim,

tudom, ma törölköződ venném,

s nem tenyeredről a fülbevalót,

tudom, ma engednék a mának,

ma kinevetnélek,

és egyszerűen csak összeharapnám

a szádat, ne szólhass semmi közönyöst.

Ma bőrödről innám a zuhany megült

cseppjeit,

ma már magam lennék, tudom,

ma nem maradnál egyedül a takaró fölött,

ma én lennék erősebb, mert mára minden

félszem a múltba költözött, s ma már unom,

hogy akárhány ágyban akárhány alkalom,

a felkúszó ajak combom aranyló pihéin, mind tiéd volt,

s fogam közt bármi lüktetéssel,

én mindig téged vágytalak,

s azt gondoltam, egyszerűen csak késel,

hisz nem múlsz.

Lázam vagy ma is.

 

Talán ha mégis más nap kelne.

Éj után, hol holdad voltam, s te minden

csillagom. Ha csillag volnék, te úr,

s én vendég ezüstporos, néptelen holdadon. Ha bárhogy

másképp lenne minden, ha odafenn hallanák,

mi, kicsinyek mit suttogunk itt lenn,

ha lenne hely, hol kockás plédeken leülnek

megpihenni az imák, s átbeszélik

fontos dolgaink.

Talán máshogyan és máskor,

mégis ott lennénk megint,

saját szerepekkel,

s míg átkutatva széles világot, ránk talál ez a reggel,

én rád simítanám a dombok méhes álmát,

tarka vágyam hogyha csillapul,

szemedre hinteném a békét,

amint a lanka hímes tenyerén

jártunkban felénk mutatta dús, búzavirágos kékjét,

s szavam, lélegzetem, mint a rét ölén ringó pille

ügyetlen billenő kis alba szárnya

rebbenne bőrödön, várva ébrenléted

sóhajos neszét, hogy ne is halld, csak hallni véld,

szeretlek.

Egyszerűen, ahogy fejünk felett susogták

örök igazságaik az ághegyekre nőtt aranyzöldű sátrak.

Lázam vagy ma is.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2016.04.18. @ 14:36 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 310 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.