dr Bige Szabolcs- : Kényszerlakhely

Nyomtatás

Tavaszra kialakult az új államrend. A katonai vezetés a várost átadta a hivatalba lépő román adminisztrációnak. Az új kormány — a Groza-kormány — igazságügy minisztere Pătrășcanu lett, aki többek között azt a törvényt is kiadta, hogy mindazok, akik a négyéves magyar uralom alatt eladták az ingatlanaikat, visszakérhetik azt.

Mann Gyuri az új rend híveként mutatkozott, és a tömeggel együtt éltette a színház előtt az őszi választások győzelmét. A kommunisták győzelmét. Ott kiabálta ő is a jelszavakat, skandálta Gheorghe Gheorghiu-Dej (ejtsd: Gyorgye Gyorgyiu Dézs), a kommunista főtitkár nevét.

Ügyvédünk számára az új rend nagy lehetőségeket teremtett. Már azelőtt is foglalkozott, nem is eredménytelenül, ingatlanügyekkel, s ez a mostani törvény kapóra jött. Visszaperelt sajátmagának három házat a városban, több gyümölcsöst és szőlőskertet a város határában. Mire a perek érvényesek lettek, bekövetkezett a pénzbeváltás, és ami pénzt a tulajdonosok kaptak, egyik napról a másikra elveszítette az értékét. Egy bérház értékéért alig lehetett többet venni, mint egy pár bakancs. A pórul járt tulajdonosok leszegényedtek, elveszítették vagyonukat, de Dr. Man Gheorghe tovább gazdagodott.

A duci Zsuzsikát — aki átvészelve a nehéz időszakot újra visszanyerte gömbölyded alakját — aggasztotta ez a hirtelen gyarapodás.

— Ne vidd túlzásba, Gyurikám! Csak ellenségeket szerzel magadnak, a vagyontól nem leszünk boldogabbak.

— Butaságokat beszélsz! Most sincs több eszed, mint lánykorodban! — dühösködött.

— Most sértegetsz?

— Értetek teszem, amit teszek, hogy neked és Déneskének jó élete legyen.

— Akkor sem tetszik nekem, ha meg nem haragszol.

— Eh! Hagyjuk…

Hasznot hoztak az újonnan szerzett ingatlanok, a beszedett házbér, az árendába kiadott kertek. Ment is ez néhány évig, de az erősödő népi demokrácia, a kommunista uralom nem tűrhette a tulajdont, a kizsákmányolás semmilyen formáját, se a gyár, malom, még a két segéddel dolgozó kisiparost sem, nem beszélve a kereskedőkről, háztulajdonosokról, földbirtokosokról. A vagyonokat elkobozták, „államosították”, a családokat, a gazdag polgárokat elüldözték otthonukból, kényszer lakhelyre költöztették.

Gyuriék is költöztek. Vihették magukkal, ami rajtuk volt, meg személyenként egy bőröndöt. Felkészülésre kaptak egy órát, addig ott állt a ház előtt a szeku autója.

Erdély keleti felébe vitték a családot. Egy elrekvirált pincelakásba költöztek be, az volt számukra kiutalva.

A hűséges Máté, az irodaszolga felkereste őket, s ez mentette meg a családot az éhenhalástól. A magukkal hozott készpénz elfogyott, és mivel a bankokat is államosították, a betéteket pedig zárolták, ott álltak a kétségbeesés és az éhhalál küszöbén. De megjött Máté a sánta irodaszolga, és hozott mindenfélefajta otthonit — szalonnát, kolbászt, zsírt és néhány egyebet.

— Bodó néni az udvari lakó megmentett néhány dolgot, mikor mindenki hordott a házból, amit ért. Azt mondta az a karszalagos civil, aki irányította a kilakoltatást, hogy ami itt van, mind a nép tulajdona, s lepecsételte az ajtót. Alig ment el azonban az emberek letépték a pecsétet, betörték az ajtót, s reggelre nem maradt más, mint a puszta falak. Bodó néni is bement a többiekkel, s amit hasznosnak, vagy értékesnek talált összeszedte a kosarába.

— Mit csináljunk ezekkel? — kérdezte Zsuzsika. — Nincs itt nekünk olyan luxuslakásunk, hogy kitehessük, megenni nem lehet.

— El fogjuk adni, s az árából egy darabig elleszünk, amíg adódik valami — jegyezte meg józanul Man Gyuri.

— Kinek adjuk el? Nem ismerünk senkit.

— Kiviszem az ócskapiacra, a zsibogóra! — találta meg a megoldást Máté.

Valamennyicskét lendített az életükön ez a segítség, de rövidesen újból kenyérgondjaik lettek. Arra a pontja jutottak, hogy bármilyen munkát elvállalnának, csakhogy keresethez jussanak. Az üveggyárban adódott munkalehetőség Zsuzsika számára, mint kisegítő takarítónő. Gyuri is mindenáron ki akarta venni részét a család pénzügyi gondjainak megoldásából. Egyszóval, szeretett volna valamilyen munkát vállalni. Ügyvédként nem helyezkedhetett el, mert a Kamarából, mint „burzsuj” elemet kizárták. Előbb segédkönyvelői állást szerzett a konzervgyárban, de igazából jogügyi tanácsadó volt, kistisztviselői fizetéssel, majd miután „megbocsátották” a múltját, s a személyi igazolványából törölték a DO jelzést, ami a domiciliu obligatoriu (kényszerlakhely) rövidítése, iratmásoló és fogalmazó irodát nyitott a törvényszék melletti kis utcában.

Takaros kis iroda volt ez az iratmásoló és fogalmazó iroda. Még titkárnőt is alkalmazott, aki szaporán kopogtatott egész nap a Mercedes márkájú írógépén. Bár a bekeretezett ügyvédi oklevelét kiakasztotta a falra, ügyvédi munkát nem végezhetett, a tárgyalóteremnek közelébe sem mehetett, nem képviselhetett ügyfeleket, ellenben lemásolt, megfogalmazott bármilyen aktát, folyamodványt, beadványt, kérvényt. Jó kapcsolatot alakított ki az ügyvédekkel és szívesen ajánlott az ügyfeleknek megfelelő szaktekintélyt.