— Berezegnek a receptoraitok. Bocs, nem tudlak nem gépeknek nézni benneteket… Tessék kérem horkolni, mert még hátra van egy félórányi a kiszabott pihenőidőből. Ha kiléptek, első dolgotok legyen összeseperni minden Holdport a komp alól! Rondán nézne ki egy felpörkölt felszínű Földkísérő.
— Főnök, itt rettentő kicsi a hely…
— Várjatok, néhány gombnyomással leengedtem a nagyágyakat. Lehet folytatni a szundit.
— Nem kéne könnyíteni a hátunkra erőltetett óriásmatracokon?
— Nem, kérlek szépen, és a súlyokkal is vigyázzatok.
— Ja, a felfújható Pompaszavannából idehozott porgyárakkal? Én félek, olyan nagyok, de olyan nagyok, hogy rettenetes, és közelednek!
— A porgyárak, meg a Pompaszavanna?
— Á dehogy! A szél.
— Tényleg. Nézzük, hány óra van! Ugrás kifelé, rakjátok le a zászlót, mert rém rondán mutat egy fel nem lobogózott Hold. Holt hatása van. Belökünk egy kis életet, szólok a technikusnak, hogy vegye fel a Földkeltét. Szuper, lement egyenes adásban. Marha vagyok, marha vagyok, marha vagyok!!!
— Főnök, ezt most miért mondja ilyen élethűen?
— Mert a Holdon nincs Földkelte! Mindig egy oldalával pofátlankodik felénk…
— Akkor én is, én is, én is! Meg ő is, ő is, ő is! Mind a ketten! Ebbe belegondolhattunk volna, de nagyobb terület, kisebb teher, vagy Pufók Jóska baseball pályályán csetlünk-botlunk… Még mindig jönnek a nagyok!
— Persze hogy jönnek. Azt a dagonyába nyomott valamit feltétlen fotózd le, meg a svéd fényképezőgépet, hogy aztán magatokat is meg tudd örökíteni.
— Borzasztó nehezek ezek a hátraszerelt matracok.
— Nem is tudnátok ugrándozni tizenhat méter magasra, ha könnyebbek lennének, de nem azok. A Hold minduntalan visszahúz.
— Furcsa belegondolni. Mivel a Holdon nincs levegő, így közegellenállás híján matracos Muki és egy matracból kihullott toll egyformán fog földet (pardon, holdat ) érni… Olyan ez, parancsnok, mint az „Egyszer volt Hold” című mesében.
— Nem olvastam. Andersen, vagy magyar város és a csodák csodája?
— Talán az utóbbi.
— Mit csinál a körbebogyó?
— Röpköd, mit tehetne. Ez a dolga, ő nem szállt le velünk. De irigylem… Itt olyan meleg van, talán harminc fok is lehet.
— Százötven körül, te!
— Ja értem, bocsánat, de most kimegyek, de úgy kimegyek megint. Azt hiszem, el kellene mondanom a sárba, vagy gipszbe nyomott fapapucsról, hogy… Hú, elfelejtettem a szöveget! Diktálja már valaki a fülembe. Igen, mondja már! Tehát: „kicsit lépek, nagyon nagy nyom ez nekem, a kamera szétpörköli a fejem”. Aludni kéne, főnök, azzal nagyon jól lehet húzni az időt, felvesszük azt a beszélgetést is, amit majd nem hallanak. Hadd tudják, hogy nem tudják. De gyönyörű az a bejátszás ott, éppen kel fel a Föld…. Csak ne ment volna adásba!
— Váltogasd a frekvenciát! Lehetőleg úgy, hogy minél több rádiós mágnesszalagra amatőrködje, mert valamivel bizonyítani is kell az utatokat. Mondd még egyszer a szöveget!
— Melyiket főnök, a lépéseset?
— Nem, nem!
— Ja, jönnek a nagyok, a nagyon nagyok! Most, hogy kiszálltunk, és már fújja a nem létező szél a zászlónkat, ó, de félek tőlük! Tényleg, ez is nagy marhaság volt a részünkről… Mondja, rendező úr, ez is kiment az éterbe?
— Bizony! De nekünk jobb a szövegünk.
— A Mikulásénál feltétlenül. Van egy aprócska gond. Innen, ahonnan most fényképeznek, ez az egész holdkomp úgy néz ki, mint egy felfordított kávédaráló.
— Majd ezt is megmagyarázzuk, kedves… Hogy is hívják?
— Karerő.
— Kedves Karerő, a kettes egység a lelkiismeretesen pörgő űrhajót mutassa, ahová majd visszaszállnak.
— Rendben.
— Most képhibát kellene létrehoznunk, egyébként szemünkre vetik még ezt is. Bár, ha úgy vesszük, akár a legtökéletesebb minőséget is mutathatjuk. Ami túl éles, arról azt állítjuk, hogy illusztráció. Jól megkavarodnak! Karerő, szélsebesen ugorjon ki a csizmájából, mert elkezdett rohadni. A talpát éri a szilíciumdioxid! Ezt már nem tudnánk kimagyarázni, pedig egyszerű, sivatagi homok, pampapor, meg ilyenek vannak ott, de talán érti.
— Rendező úr, oszlik a foszlóban lévő csizmatalp, sőt nyikorog a szkafanderem külső rétege is, mert ez a por olyan, mint az apró szemű gyémánt. Ha én innen kiugrom, belevetem magam térdig a Holdporba, mi marad a lábamból? Nincs gondolkodási idő, muszáj megtennem…
Karerő ugrott, a rendező pedig felpattant álmából.
— Emberek, vissza, vissza! Csizmába mindenki!
— Mi történt, uram?
— Ja, csak elaludtam… Nézzük át újra az anyagot, azt hiszem, van mit, és álljunk neki egy fél baseballpálya súlytalanságát megnehezíteni! Jönnek majd a látcsövesek, meg a mit tudom én kik, és azt mondják, hogy a Jupiterről jobban látni mindent, mint innen. Nekik is kell egy nagykanállal, világos!?
— Igen, rendező úr, éppen kel a Föld erre minálunk.
— Segéd, váltsanak frekvenciát, ezekre a statisztákra most nem vagyok kíváncsi leszállásig.
Legutóbbi módosítás: 2016.04.08. @ 10:04 :: Boér Péter Pál