Zalán György : Hasadó kutyabőr 6/1

A Macska a barázdában folytatása – Az előző kisregény tartalma: – Az előző kisregény tartalmát az előző kisregény tartalmazza…

 

 

Első fejezet — Csikasz

 

Nagyon éhes volt. Már napok óta nem evett, azóta, amióta egy kocsival a gazdája kivitte az erdőbe, és otthagyta.

Már hetek óta érezte, hogy az egész család másként néz rá, mint eddig. Öcsi, aki hazavitte annakidején, nem mulasztotta el megsimogatni a fejét, ahányszor csak elment mellette. Gyakran oda is guggolt hozzá, átölelte nyakát, és sírt. A gazda, a kiabálós viszont érezhetően haragudott rá, a füle tövét se vakargatta meg, mint régen, és csak egész rövid szavakkal terelgette a lakásban. Számtalanszor nem is szólt, csak lábával tolta arrébb, ha útban volt. Pedig gyakran volt útban, hiszen hízelgett, bújt, nem tudva, miért haragszanak rá!

Csikasz soha nem tudta meg, hogy vemhessége miatt pecsételődött meg a sorsa. Amikor kölyökkutyaként hazavitte Öcsi, apja azonnal fenntartásainak adott hangot.

— Csak szukát ne! — mondta mérgesen. — Semmi kedvem egy halom büdös kölyökkutyát kerülgetni a házamban!

Öcsi megígérte, hogy vigyázni fog Csikaszra, nem engedi, hogy vemhes legyen, és ha sikerül összegyűjtenie elegendő pénzt, kimiskároltatja. Össze is gyűlt a rávaló, de közben Csikasz nagyon összeverekedett egy macskával! Úgy tűnt, ki kellett egyezniük egy X-ben, de Csikasz kezelésre szorult. A sarokba szorított skodri ugyanis belekapott Csikasz szemébe, és mellső lábát is megharapta. A tűhegyes macskafogak felsértették a csonthártyát, az el is fertőződött, fel kellett vágni és ki kellett öblíteni, míg a sérült szaruhártya gyógyulásáig a belső szemhéjat kellett átmenetileg összevarrni. Öcsi apja kijelentette, hogy nincs pénze ilyesmire, mert amíg a család embertagjainak nincs meg mindene, addig nem költ egy kutyára…  Nos, a műtétre félretett pénz így elment, és már csak idő kérdése volt, hogy megtörténjen a baj. A játszótéren Csikasz szerelembe esett, és amíg Öcsi a barátaival a lányokat „értékelte”, ez a szerelem be is teljesült.

A zord atya vette észre Csikaszon a változást. Nem szólt a gyereknek, hanem este, már az ágyban tanácskozta meg feleségével a teendőket.

Tudta, hogy Öcsi nem úszná meg lelki törés nélkül egy fészekalja elpusztítását. Abban is biztos volt, hogy ismerősei között nincs olyan, aki befogadna akárcsak egy kölyökkutyát is a sok közül, melyek ráadásul Istentudja milyen keveredés nyomait viselhetik magukon!

Elhatározta, hogy elviszi a háztól Csikaszt, és ehhez nemsokára alkalom is adódott. Öcsiék kétnapos osztálykirándulásra mentek, így apjára maradt a kutyasétáltatás.

Csikasz nem szívesen szállt be a kocsiba, hiszen eddig minden alkalommal az állatorvos volt a cél, csupa fájdalmas emlék… Útközben végig maga alá csapott farokkal dagasztotta az ülést, és amikor a kiserdőbe értek, alig várta, hogy gazdája körbeérjen, hogy kinyissa a hátsó ajtót. Akkor viszont kiszállni nem akart, szűkölve farolt volna vissza, de a férfi nyakörvénél fogva kirángatta a kocsiból. Csikasz csak állt, nem értette az egészet. Tétlenül tűrte, hogy volt gazdája levegye nyakáról a nyakörvet — a kis krómozott lapocskával, amin a kutya neve, és gazdiék lakcíme volt, valamint az oltást igazoló kis műanyag lapocska — majd beszálljon a kocsiba és elhajtson.

Még egy óra múlva is ott állt, már remegett, pedig nem volt hideg. Szimatolgatott, de semmiféle ismerős illatot nem érzett, sőt, csakis ismeretlen szagok vették körül.

Egyszerre kínzó vizelési ingere támadt, már valószínűleg régóta növekedett benne ez az érzés, de a pánik, amit az ismeretlen helyzet okozott benne, lefedte.

Megszabadult a „feleslegtől”, és ekkor robbant tudatába, hogy szomjas is.

Lassan beindult benne a túlélés ösztöne.

A megszokott környezet, és főként Öcsi hiánya szinte fájt, de hirtelen fontossá váltak az azonnali teendők!

Ritkán bár, de előfordult, hogy a család egyik tagja sem ért haza időben — abban bízva, hogy a többiek már otthon vannak —, és ilyenkor Csikasznak órákig vissza kellett tartania vizeletét, székletét. Nem könnyen, de mindig sikerült neki. Az éhséget, szomjúságot is jól kezelte ilyenkor. Az utóbbi időben azonban ezek az érzések nagyobb erővel, sürgetőbben jelentkeztek, mint azelőtt.

Csikasz nem tudta, hogy a változás összefüggött vemhességével. A természet csodái közé tartozik, hogy az utódokat magában hordozó anyaállatban felerősödik az önfenntartás ösztöne. Ilyenkor ugyanis több egyed élete múlhat azon, hogy az anya milyen kondícióban hordja ki a vemhét!

Már két napja nem evett. Kis tócsákat talált, abból szomját olthatta, de ennivaló nem volt sehol.

Talált az erdőben néhány szemétkonténert, melyekből áradt a mindenféle ételmaradék szaga, de képtelen volt ezek fedelét felnyitni. Aztán ráakadt néhány kisebb állatra, gyanította, hogy ezeket meg is lehetne enni, de egész eddigi életében, ha másik állattal találkozott, akkor a játék jutott az eszébe, nem az evés. Most viszont az éhség egyre jobban kínozta…

Egyszer csak egy emberi szagfoszlány libbent meg orra előtt. Érezte, hogy nő az illető, és ez kicsit felcsigázta. Rövid kis életében azt tapasztalta, hogy a nők általában barátságosabbak a kutyákkal, ezért eldöntötte, hogy megkeresi, odamegy hozzá.

Rövideket futott, szimatolt, futott, szimatolt, aztán egyszer ismét megérezte az illatot, és az, ahogy haladt felé, úgy erősödött. Boldogan kezdett szaladni, kis, vidám csahintásokkal. Futott, és úgy gondolta, hogy már látnia kellene a nőt!  Nem értette, hogy hol lehet, hiszen szaga már nagyon erős volt.

Majdnem rászaladt arra az avarkupacra, amivel a halott nő le volt takarva. Döbbenten állt meg, szőre az égnek meredt. A nő hideg volt, és merev. Bökdöste orrával, kaparta róla az avart, túrta a fejét a keze alá, orrával, homlokával emelgette, de nem történt semmi.

Tanácstalanul leült a holttest mellé, aztán panaszosan, halkan sírni kezdett.

Talán Csikasz volt az egyetlen, akit Kati halála ennyire elszomorított.

Csikasz talán fél órája ült a holttest mellett, amikor ösztönei más irányt adtak érdeklődésének. A nyakon, vállon levő harapásokból, és a számtalan kisebb sérülésből kifolyó, de már megalvadt vér emlékeztette arra, amikor Öcsi anyja ebédet készített, és a zsírosabb, inasabb darabokat odadobta neki.

Felállt, közelebb ment a halotthoz, és előbb félve, el-elrettenve, aztán egyre nyugodtabban és egyre erőteljesebb mozdulatokkal nyalni kezdte a sebeket, tépkedte a sebszéleket.

Néhány perc elég volt, hogy teljesen lekösse minden figyelmét mardosó éhségének csillapítása, így meglepte, amikor közvetlen mögötte mély morgás, öblös ugatás hangzott fel.

Csikasz megperdült, és egy hatalmas, fogait csattogtató, orrát ráncoló kan kutyát pillantott meg. A másik állat erőfölénye annyira nyilvánvaló volt, hogy harcolni nem lett volna értelme. Vemhessége miatt szuka-mivolta sem válthatott ki semmiféle „lovagias” érzést a kanból, így nem maradt más választása, minthogy hátsó lábai közé billentett farokkal, mélyre süllyesztett fejjel, és a szemkontaktust kerülve eloldalogjon.

Vagy száz méterről figyelte nagy szomorúsággal, hogy a hatalmas kan miként tép egyre nagyobb darabokat a halottból. Nyálát csurgatva várt, remélve, hogy az előbb-utóbb jóllakva továbbáll, de akkor kirándulók jöttek arra. A másik kutya elrebbent, aztán az emberek kiabálni kezdtek, később még több ember jött, aztán autók, erős szirénával és villogó fényekkel…

 

 

Második fejezet — Dzsekicsen

 

Túri őrnagy tulajdonképpen már nem is tudta, örüljön-e, vagy bánkódjon azon, hogy kimagasló eredményei miatt rábízták a Különleges Ügyek csoportját! Mauglival többet aludtak bent, mint otthon, illetve az alvás nem egy esetben el is maradt.

Eleinte Mauglit majdnem hetente behívták mindenféle vizsgálatra, míg egyszer Maugli kijelentette, nem megy többet. Valószínűleg az tette be a kaput, hogy az egyik fiatalabb tudós vért akart venni tőle, miközben nem tudta leplezni hátsó gondolatait, vagyis, hogy azt a vért igazság szerint meg akarta inni!

Maugli majdnem megharapta, de aztán inkább őrült erővel olyan iszonyatos pánikot lökött a delikvens agyába, hogy az a műszereket leverve menekült ki a laborból…

Dzsekicsen és Maugli sokat beszélgettek, hiszen rengeteg esemény történt mindkettőjükkel, külön-külön is, meg együtt, ezeket ki kellett értékelni! Érdekes volt összevetni gondolataikat, hiszen helyzetükből adódóan ugyanazt az eseményt ennyire másként látni ritkán adatik meg!

A fiú szomorúan látta, hogy Maugli idegei már majdnem felmondták a szolgálatot, hiszen beszélgetéseik során rá kellett döbbennie, milyen szörnyűségeket követtek el Macskával. Dzsekicsen minden gazdai tekintélyét bevetve megtiltotta Mauglinak a lelkiismeret-furdalást, és eseményről eseményre rámutatott, hogy Maugli igazi bűncselekményt nem is követett el. A bűnpártolás lehetett volna az egyetlen felróható cselekmény, de hozzátartozó esetén a törvény nem ír elő feljelentési kötelezettséget, és hát akkoriban Maugli hozzátartozója volt a Macskának…

Dzsekicsen gondolkodott, hogy Mauglit elvigye-e egy lélekgyógyászhoz, de úgy döntött, hogy nem teszi. Tartott attól, hogy egy szakembert mindenképpen eltántorítaná a különleges eset az eredeti céltól, Maugli helyrebillentése kevésbé lenne fontos, mint az orvos személyes ambíciója!

 Végül megoldotta a kérdést, ő ment el szakemberhez, és tolmácsolta Maugli problémáit. Ez eleinte nagyon szokatlan volt mindnyájuknak, de aztán feloldódtak, és gördülékennyé vált ez a megoldás. Néhány hónap alatt elérték, hogy Maugli megnyugodjon, feldolgozza különleges helyzetét, és ismét kiegyensúlyozottá váljék.

A kezelés néhány hónapja mindenesetre még egy haszonnal járt! A Dzsekicsen és Maugli közötti kapocs hihetetlenül erőssé kovácsolódott, és már mindketten, külön-külön is többet értek, mint egy hagyományos kutya-gazda páros!

A lélekbúvár azért közben utánanézett néhány dolognak, és elmondta, hogy egyes vélemények szerint a telepatikus képesség csírája mindenkiben megvan, feltehetőleg gyakorlással fejleszteni is lehet. Nos, ezzel nem lettek okosabbak, de legalább Maugli megnyugtathatta magát, mégsem nyomorék, mégsem csodabogár!

Rengeteg munkájuk volt. A Csoportot kibővítették, de csak azért, hogy a felderített ügyeket egyáltalán adminisztrálni tudják! Két kiváló jogász csak azzal foglalkozott, hogy nyílttá tegye azokat az információkat, melyeket Dzsekicsenék sajátos módszereikkel szereztek be. Volt így is számos olyan bűncselekmény, ahol, bár tudták, hogy ki a tettes, mégsem jártak el benne, mert akkor fel kellett volna fedniük a „furcsa párt”!

Maugli számára kezdett unalmassá válni az élet. Külsőleg előadták a „felhőtlenül boldog kutya és a büszke gazdi” szerepét, közben Maugli tolmácsolta Dzsekicsennek a megfigyelt személyek gondolatait…

Dzsekicsen szomorúan vette tudomásul, hogy Maugli egyre mélyebbre merül a letargiába. Felkereste hát főnökét, és beszámolt neki félelmeiről.

Apó gondolkodott egy darabig, aztán döntött.

— Jól van, fiam! Mikor voltál utoljára szabadságon?

— Hát, igazság szerint nem is tudom… Betegállományban voltam, a fejlövésemkor!

— Akkor legalább két hónap összejött. Most megírom a parancsot, különleges feladatként megkapod, hogy dolgozd ki, miként lehet Téged és Mauglit, valamint a Csoportot a leghatékonyabban használni a bűnüldözésben! Határidő: a szabadságod letelte után fél év. Őrnagy úr, vezénylése ideje alatt nem szeretném itt látni! Leléphet!

Dzsekicsen nagy örömmel ment vissza szobájába, ahol Maugli úgy ugrálta körbe, mint egy kölyökkutya. Összeszedték a romlandót, a mosatlant, lehordták a kocsiba, aztán mindenkivel kezet rázva hazaindultak.

A Csoport tagjai csendes mosollyal nyugtázták az eseményeket. Nem maradtak munka nélkül, sőt, most jutottak egy kis lélegzethez. Legalább lesz egy kis idejük feldolgozni azt a hihetetlen mennyiségű információt, amivel Dzsekicsen és Maugli ellátta őket néhány hónap alatt!

Mire hazaért az ember és a kutya, már meg is született a döntés. Úgy gondolták, hogy elkérik Zoli horgásztanyájának kulcsát.

Zoli régebben Dzsekicsen riválisa volt, Nóri miatt. A lány először Dzsekicsen menyasszonya volt, később Zolival járt. Amikor Nórit a később elhíresült Macska megölte, a tragédia a két fiút összehozta.

Zoli ezután nem kereste lányok társaságát, sőt, senkinek a társaságát sem kereste. Vett egy horgásztanyát, és szabadidejében magányosan horgászgatott, vagy csak egyszerűen olvasgatott, elmélkedett a stégen.

Zoli a közeli Világcégnél dolgozott, megbecsült szakemberként, és éppen a napokban indult hosszabb időre, tanfolyamra és továbbképzésre, a tengerentúlra, a Világcég ottani gyárába. Még kapóra is jött neki Dzsekicsen kérése, legalább nem kellett izgulnia a horgásztanya biztonságát illetőleg.

— Aztán ki ne fogd nekem az összes halat, mire visszajövök! — csak ennyit mondott, amikor átadta a kulcsokat Dzsekicsennek. Maugli odadörzsölte fejét Zoli combjához. — Mire visszajössz, megtanítom a halaknak, hogy kell bekapni a horgot! — gondolta Zolinak farkcsóválva.

 

 

Harmadik fejezet — Csikasz

 

Csikasz már szinte támolygott az éhségtől, amikor egy pockot látott bemenekülni a lyukba. Orrát a lyuknak feszítette, nagyokat szívott, érezte az erős fészekillatot, és hallotta a népes család cincogását is, hát nekiállt az ásásnak. Két mellső lába, mint a motolla, dobálta hasa alatt és hátsó lábai között hátra a földet, kisebb kupac alakult ki már mögötte. A rémülten kivágódó pocok egy arasznyit futott, aztán megtért őseihez… Az anyaállat még kitartott, talán azért, mert nem akarta a süldőpockokat magukra hagyni, de aztán győzött a kétségbeesés, ő is kicsapott. Csikasz szinte egyben nyelte le. Ezután a kutya lassúbb ütemre váltott, érezte, hogy az öt pocokfi a pániktól mozdulni sem tud.

Ideje volt már, hogy egyen. Kellett az erő. Hasa feszült, és tudta, hogy most egy biztonságos helyet kell keresnie magának.

Egy vihar által gyökerestül kifordított fa tövében levő gödör kiváló helynek ígérkezett. A gödör fölé fordult, közben megszáradt gyökerek, az évek alatt ráhulló falevelekkel, gallyakkal hasznos tetőnek és rejtekadónak bizonyultak.

Örült volna, ha talál még valami ennivalót, de tudta, hogy már nincs több ideje. Ivott egyet egy tócsából, aztán visszament a fészekbe, és lefeküdt.

Feszülő hasából hat kis eszmélet készülődött a világnak. Csikasz egyenként gondolt rájuk, súgta nekik a nyugalmat, ígérte a meleg anyatestet és a feszülő csecseket, bár igaziból még nem is tudta, hogy ez az egész hogy fog megtörténni… Egyet biztosan tudott, hogy mostantól minden másként lesz! Tudta, hogy saját igényei, bajai, fájdalmai ezután nem lesznek olyan fontosak, mint eddig, hogy ettől kezdve minden tette valami nagyon különös dolognak lesz alárendelve, és ez összefügg a testébe hasító görcsökkel, és azzal a hat kis gondolatmécsessel, ami szinte már folyamatosan jelen van agyában.

Szemét lehunyta, mélyeket lélegzett, és várt. Már nem izgult. Úgy gondolta, hogy teste tudni fogja a dolgát.

 

 

Negyedik fejezet — Dzsekicsen

 

A horgásztanya minden szempontból megfelelt Dzsekicsenék igényeinek. Elöl egy kis fedett terasz volt, ahonnan a fák között lehetett látni a stéget, a ház háta mögött pedig egy csenevész fákból álló ritkás erdő takarta el a közeli falut a dombon.

Április lévén, vegyes volt a program. Ha sütött a nap, Dzsekicsen levitt egy nyugágyat a stégre, esős időben pedig a teraszon billegtette magát egy hintaszéken. Időnként felmentek a faluba bevásárolni. A kis vegyesbolt tulajdonosával már az első nap összebarátkoztak. Azt mondta neki Dzsekicsen, hogy Zoli unokabátyja nemrég került ki a kórházból egy hosszú műtétsorozatot követően, és a lábadozás idejére kapták kölcsön a horgásztanyát.

A boltos már Zolit is kedvelte, de ha lehet, Dzsekicsent még szimpatikusabbnak találta. Talán azért, mert közvetlenebb volt, mint a mindig zárkózott Zoli, de Maugli is elnyerte a tetszését. Ebben persze szerepet játszott Réka, a fiatal és nagyon jó kiállású német juhász is, aki már az első pillanatban úgy közeledett Mauglihoz, mintha évek óta ismernék egymást.

Dzsekicsen többnyire csak kenyeret és konzerveket vásárolt, vagy mirelit készételeket, mert semmi kedve nem volt főzni. Kutyakaját is vett, de csak arra az esetre, ha a megmelegített ennivaló nem volt elég kettejüknek. Bespájzolt még egy rekesz sört is, meg néhány üveg finom vörösbort. Napközben a sörből ivott meg egy-két üveggel, míg esténként inkább a bort kortyolgatta. A sört néha Maugli is megkóstolta, ilyenkor Dzsekicsen tartotta az üveget, és jókat nevetett azon, hogy Maugli U—alakra hajlított nyelve az üveg közepéig beért, és ha végzett az ivással, addig tekergett, míg végre egy jó nagyot sikerült büfögnie…

— Disznó! — mondta Dzsekicsen egyszer egy ilyen alkalommal, mire Maugli hosszan ecsetelte, hogy állítólag a kutya és a gazdája egy idő után kezd nagymértékben hasonlítani egymásra!

Dzsekicsen elgondolkodott. Az jutott eszébe, hogy Maugli igaziból hány olyan embernél tisztességesebb és értékesebb, mint akit Dzsekicsen megismert a nyomozóként eltöltött évek alatt! Maugli helyeslően billegtette a farkát, és rögtön megvigasztalta Dzsekicsent, azzal, hogy ismer olyan embert, aki tisztességesebb néhány kutyánál… — Na, azért nem túl sok ilyen van! — tette hozzá, éppen csak elugorva a repülő papucs elől.

Réka minden alkalommal kitörő örömmel fogadta Mauglit, ez a boltosnak is feltűnt. Réka egyáltalán nem barátkozott könnyen, de jelen esetben Dzsekicsent is, és Mauglit is elfogadta. Maugli értékelte a dolgot, és gondosan ügyelt arra, hogy csak olvasson, de ne írjon a gondolatokban, sem Rékánál, sem a boltosnál. Sikerként könyvelte el, hogy önmagaként hódított, képességeit nem kihasználva.

Réka tüzelés előtt állt. Biztos, hogy Maugli magabiztossága, fantasztikus megjelenése erősen hatott rá, de főként az, hogy Mauglinak a játék terén iszonyatos lemaradása volt, és ezt most pótolta. Maugli az együtt töltött órákban megpróbált kívül maradni, kizárta Dzsekicsent, és egyszerűen kutya volt. Kutya, nagyon boldog kutya, amelyik ráadásul szerelmes…

Egyik este Dzsekicsennek eszébe jutott valami.

Rákérdezett Mauglira, hogy mi lesz, ha Rékára rájön a tüzelés? Maugli gondolkodott egy keveset, no nem a válaszon, mert az hamar kész volt, hanem a következményeken.

Nem tudták, hogy egy leendő nász Maugli és Réka között milyen képességű kölyköket eredményezne.

Maugli azt kérte Dzsekicsentől, hogy tegyen meg mindent annak érdekében, hogy szerelme beteljesülhessen! Dzsekicsen arra gondolt, hogy vagy Mauglit, vagy Rékát ivartalanítani kellene, de Maugli kétségbeesetten tiltakozott. Dzsekicsen ekkor bekapcsolta mobilját — hetek óta először —, és Apót kérte. Apó kapcsolatban volt azzal a laborral, ahol Mauglit annak idején vizsgálgatták

Arra kérte Apót, hogy nézessen utána, lehet-e egy nemzés eredménye a különleges képességek öröklése? Nos, a laborban nem tudtak erre választ adni. Maugli annak idején, mikor még Macskával volt, üzekedett néhány szukával, de korántsem biztos, hogy ezekből a „futó kalandokból” született kiskutya!

Apó azt javasolta, hogy engedjenek szabad teret az érzelmeknek, jelen esetben figyelemmel kísérhető az utódok sorsa!

Dzsekicsen egy alkalommal meghívta a horgásztanyára a boltost, egy jó halászlét helyezve kilátásba. A boltos soha nem fogja megtudni, hogy Dzsekicsen a szomszéd faluban vette meg a félkész halászlevet, tekintettel arra, hogy horgászbotot még az életben nem fogott a kezében!

Nos, a halászlé finom volt, a boltos hozzá is tette, hogy mennyivel jobb a házi, mint a „gyári”. Aztán kiültek a teraszra, pokrócot terítettek lábaikra, és csendes borozgatásba kezdtek. Gyönyörködtek kergetőző kutyáikban, és ahogy fogyott a bor, úgy hatoltak egyre mélyebbre a világ nagy problémáit illetőleg.

— Nézd, milyen jól elvannak! — mutatott a kutyákra Dzsekicsen. — Szed a Réka antibébit?

— Remélem, Mauglinak tisztességes szándékai vannak — mondta nevetve a boltos —, vagy hord magával gumit!

— És mi lesz, ha baba lesz? Bepereltek apaságival?

— Hát, úgy gondolom, felnevelnénk… Maugli nem tűnik rossz vérvonalnak!

— Rendben van, de a fészekaljából az elsőt én választom! — jelentette ki Dzsekicsen, bebiztosítva, hogy kontrol alatt tartja az esetleges következményeket.

 

 

Ötödik fejezet — Csikasz

 

Hatszor érezte úgy, hogy teste szétszakad. Hatszor gondolta, hogy ennél nagyobb kín nincs a világon — és mégis volt. Hatszor könnyebbült meg, és csodálkozott rá egy-egy nedves kis szőrcsomóra, melyekből olyan bizalom, olyan szeretetvágy, olyan ragaszkodás áradt, amelyet még senkivel szemben sem érzett.

Hat kis egyszerű világ költözött be agyába, követelve magának egy-egy kis zugot, vált részévé, alkotva egy olyan különleges egységet, amilyenre még nem volt példa, amióta világ a Világ.

Csikasz, és a hat kölyök.

Egy huszonnyolc lábú, hét gyomrú, hét állkapcsú — de egy akaratú, egy agyú szörnyeteg. Illetve, még nem az… Most még csak egy szuka, hat újszülött kiskutyával, amelyik azt se tudja, honnan szerezzen annyi élelmet, hogy elegendő teje legyen, pedig ez nagyon fontos!

Ilyen éhséget még sose érzett. Egyszerre mardosta gyomrát — ahogy máskor is, néhány nap kihagyás után — és egyszerre jelentkezett már agyában is, ahol egy hatszólamú zümmögőkórus követelte az ennivalót, és ez összességében sürgetőbb volt minden eddigi éhségénél. Hét gyomrot maró éhség űzte Csikaszt, hogy minden áron kerítsen valami ennivalót! Gyomra csillapítására már voltak technikái, de az agyában jelentkező éhség felkészületlenül érte.

A szárazra, és álomba nyalt szőrcsomókat szorongva hagyta magára. Vissza-visszafordult, de aztán már a fák eltakarták azokat, ekkor könnyű kocogásba fogott. Néha megállt, magasra emelte fejét, beleszimatolt a szélbe, néha meg egészen a földig süllyesztette orrát, az aljnövényzet által őrzött illatokban kutakodva.

A levegőből érkezett az első ígéretes illatfoszlány, amely néhány rövid, a szélre merőleges futás, és ismételt szimatolás után szinte radarpontossággal megadta a maga helyét Csikasznak, aki pedig a legalapvetőbb geometriai ismeretekkel sem rendelkezett. A kutya tökéletes biztonsággal talált rá az erdei szeméttartóra. Arra, amelyikben egy nejlonzacskóban négy rántotthúsos szendvics ontott magából olyan kívánatos illatokat, hogy Csikasz szinte beleborzongott.

A billenő szeméttartóból minden kihullott, ahogy Csikasz páros lábbal rátámaszkodott a peremére. Minden, a nejlonzacskóval együtt. A nejlon csak néhány másodpercig gátolta, a szalvéta pedig — átitatva a rántotthús illatával — nemhogy akadályt nem jelentett, hanem szintén bekebelezésre került, a szendvicsekkel együtt!

Már csak vizet kellett keresni.

Egy nap. Egy nap haladék. Ennyit jelentett a szerencse. Lehet-e egy kóbor kutyának minden nap szerencséje?

Csikasz nem gondolt előre. Egy kutyának — különösen, ha kölykei vannak — egyébként is éppen elég azonnali kérdéssel kell megbirkóznia, nem fér bele a jövő tervezgetése.

Azt a jövőt, ami Csikaszra és kölykeire várt, egyébként sem tervezhette meg senki. Talán csak az ördög.

Másnap nem talált ennivalót. Aztán a következő napon sem. A harmadik napon kiránduló gyerekek uzsonnáztak egy pokrócon. Csikasz rájuk rontott, hörögve, felhúzott ínnyel, fogait csattogtatva, mire a gyerekek uzsonnájukat hátrahagyva visítva elmenekültek. Csikasz a legnagyobb nyugalommal nekiállt elfogyasztani a szétdobált ennivalót. Amikor végzett, egyenként kiborogatta a gyerekek táskáit is, ahol talált még néhány, szalvétába csomagolt szendvicset, sőt, két főtt tojás is gazdagította étrendjét.

A gyerekek messzebbről figyelték az eseményeket, és amikor Csikasz a táskákat kezdte cibálni, a legnagyobb fiú egy gallyal a kezében megpróbálta elzavarni a kutyát. Csikasz ekkor olyat tett, amit még egy hete sem tudott volna sajátmagáról elképzelni! Eszeveszetten, habzó szájjal ugrott a fiúnak, aki csak annak köszönhette épségét, hogy azonnal menekülőre fogta a dolgot.

 

Legutóbb szerkesztette > Zalán György
Szerző Zalán György 170 Írás
1952-ben születtem. Voltam tengerész és nyomozó, mérnök és lakatos, divatárukészítő és "telefonoskisasszony", rakodómunkás és ügynök... Most nyugdíjas vagyok, sőt, ingyen utashatnék, de mivel gyárilag ott lakom, ahova más drága pénzen nyaralni jár, így nem megyek sehova... A család: 72 óta vagyunk együtt nejemmel, fiam 75-ös, lányom 80-as. Itt is, ott is lányunokám született. Nagyon szeretjük egymást, de ritkán találkozunk, gyerekeim külföldön élnek. Örülök, hogy Válóczy Szilvi felhívta a figyelmemet a Héttoronyra! Remélem, nem bánja meg, és méltó leszek a társasághoz... :) Honlapjaim: http://zalangyorgy.hu és http://kertigrillem.hu