Vandra Attila : Legyetek jók, mert ha nem, Mikulás…

— Ó, igen… — feleselt fitymálóan Apor —, majd beöltözik valaki olyan maskarába, mint amilyent a bolti eladók viselnek…

— Nem… — rázta meg tagadóan a fejét édesapja. — Az igazi jön. Finnországból!

— Ó, persze… — felelte Apor , mintha azt mondta volna: „Meséld ezt Hubának!”

 

Joulupukki — Mikulás 

 

Kulcs fordult a zárban. Gyímesi Kata összerezzent. Kicsit elragadták a gondolatai. Hiába próbálta férjét kedves mosollyal fogadni, Gézának érzékenyek voltak az antennái. Nem érte be a szokásos érkező-üdvözlő puszival, hanem két kézzel átölelte felesége derekát, és szemébe nézett.

— Valljál bűnös, mi emészt? — kérdezte kedvesen.

Kata egy ideig szótlanul állt, lesütött szemmel, miközben hálát adott az égnek, hogy épp egyik gyermek sincs itthon. Jó alkalom kibeszélni a lelki viharokat, vívódásokat. Kibontakozott férje ölelő karjából, a kanapé egyik végére huppant, mintegy felkínálva maga mellett a helyet. Géza mellé ült, átölelte, majd kérdően nézett feleségére.

— Közelegnek az ünnepek…

— I-igen… Tavaly nagy hibát követtünk el — értett vele egyet a férfi. — A Nagy Költözés közben megfeledkeztünk Mikulásról. A Karácsonyestet pedig… a Frankfurti reptéren töltöttük.

— Karácsony első napját is… — emlékezett Kata. — Három napot rostokoltunk ott a havazás miatt, pedig karácsonyestre már az új hazában kellett volna lennünk. Az lett volna számunkra a karácsonyi ajándék. Jó, hogy szüleidnél előre megünnepeltük, még ha könnyes búcsúval egybe is kötve. Nem volt igazi ünnepi hangulat, hisz nem az összetartozásról, hanem az elválásról szólt, arról, hogy mi a világ végére megyünk… S a gyermekek is érezték — sóhajtott Kata. — Szerencsére van Skype…

— S most szeretnéd, ha valami különlegest adhatnánk nekik, feledtetni velük a tavalyit — vonta le a következtetést Géza. — Az idei Mikulásjárás és Karácsony mindenképpen különleges lesz itt a világ másik végén.

— Tavalyelőtt is fekete karácsonyunk volt… Mikuláskor pedig évek óta nincsen már hó, nem úgy, mint a mi gyermekkorunkban. De itt…

— Itt most jön a nyár. Egyre nyúlnak a napok. Karácsony két nappal a téli… akarom mondani, nyári napforduló után van.

 

— Apor már nagyon várja a Mikulást. Ma reggel csak kapkodtam a fejem, óvodába menet olyan kérdéseket tett fel — vallotta be Kata. — Eljut-e ide a Mikulás? A világ végén miként talál meg minket? Hogyan jön a szánján, amikor itt nincs hó? Miként jön be a házba, amikor nincs is kémény a házunkon? Nem lesz melege abban a vastag ruhában, s nem kapnak hőgutát a rénszarvasok? S ha végigjárja a világot, akkor marad-e neki még valami a zsákjában, amire ideér?

— Mit válaszoltál neki?

— Hát, a Mikulás szánja a levegőben megy, amikor nálunk nem havazott tavalyelőtt, akkor is ideért. A tömbházban, ahol laktunk, azon sincs kémény… Eljut Dél-Amerika déli csücskébe is… S ajándék biztos marad a zsákjában, mert a világon először itt van este az időeltolódás miatt. A jegesmedvék is megszokták az itteni állatkertben, úgy a rénszarvasok is kibírják. S van szellősebb ruhája is, mint a Mikulásnak öltözött bolti eladóknak.

— Én azért sajnálom őket miniszoknyásan-rövidnadrágosan és Mikulássapkában… — mulatott Géza. — Remekül kivágtad magad! — ismerte el.

— Ebben igen… De amikor azt kérdezte, miért hiszik az itteni gyermekek, hogy karácsonykor Santa Klaus jön, és nem Jézuska? És tulajdonképpen mi is miért nevezzük Mikulásnak, amikor az ő neve Joulupukki? Felvilágosított, igazi Mikulás csak egy van, Joulupukkinak hívják, Finnországban Lappföldön él, ahol nyáron hetven napig nem megy le a nap, és télen több, mint ötven napig nem kel fel, csak délben nincs vaksötét, mint hajnalban napfelkelte előtt. És egy kis lappföldi faluban, Korvatonturiban lakik, melynek neve magyarul azt jelenti „a nagy fülű manó helye”.

— A címe pedig Joulupukkin Pajakylä, 96930 Napapiiri, Suomi Finland, ahol napapiiri a sarkkört jelenti, paja kovácsműhelyt, kylä pedig falut — vigyorgott Géza meglepett feleségére.

— Ezt te honnan tudod? — ámult el Kata.

— Kíváncsi lettem, miféle weboldalakat nézegetett. Vasárnap reggel hirtelen lezárta, amikor beléptem, mintha tilosban járna. Megtaláltam a webcímet a laptörténetben. Néha leesik az állam, mit nem tud, pedig iskolába sem jár még…

— Hát igen, már egy éve tud olvasni, s mintha laptoppal a hóna alatt jött volna napvilágra… S a kicsit is beavatta „dilemmáiba”. Mit hallgatsz el? — nézett Kata vallatóan férje szemébe.

— Én? Semmit… — nézett Géza ártatlan tekintettel. Egy ideig állta a farkasszemet, de egy pajkos mosolyt nem bírt elfojtani. Végül nagyot sóhajtva bevallotta. — Írtam neki… Még novemberben. A gyermekek nevében… Válaszolni fog… Kétszer nyolc dollárba került… Téged is meg akartalak lepni… — vallotta be kicsit csalódottan.

— Ne haragudj a leleplezésért… — cuppantott egy békítőt Géza ajkára, átölelve a nyakát.

Telefoncsörgés zavarta meg a beszélgetést. A férfi vágott egy pofát, épp le akarta zárni, de meglátta a hívó nevét: Kászoni Anna. Kibontakozott az ölelésből, és megnyomta a felvevő gombot. Ahhoz a füléhez emelte a telefont, amelyik közel volt feleségéhez, így Kata is hallhatta.

— Osztályellenség van?

— Nincsenek itthon…

— Remek! Haavo Aatto és Anikó elvállalták. Nekik még úgysincs gyermekük. Anikó lesz a krampusz. Azt mondták, remek buli lesz. Aattot szerintem még a fiatok sem fogja leleplezni. Finn, és csak töri a magyart… Remek ötleted volt! George, Böske férje elintézi a termet, ott a suliban, ahol ő tanít. Igaz, a diri feltételeket szabott, és Aatoéknak el kell játszaniuk a szerepüket a többi gyermek előtt is, angolul.

— Hányan leszünk?

— Vagy húsz család, harminc gyermek… Sokan vagyunk itt, s ezt senki sem akarja kihagyni. Mikulás, személyesen, magyarul… és még finnül is tud! A nagyobbacskáknak majd megtanítunk egy finn dalocskát…

— Ok, köszi, szerintem Apor biztosan bevállalja, s ha ő igen, a kis majom is… Mindent akar, amit a bátyja… Neki ez az első igazi Mikulásjárása, egyévesen szerintem még nem igazán fogta fel.

Amikor Géza befejezte a beszélgetést, Kata műrosszallással nézett rá.

— Ezt is el akartad hallgatni előlem?

— Akkor azt válaszolom Annának, hogy itthon az osztályellenség… Elmondtam volna, ha már biztos… Jó, na, Attot, és néhány részletet elhallgatásával… Á, de úgyis rájöttél volna, amikor Aporék finn dalt gyakorolnak — kapott észbe.

— Hozzád járt annak idején személyesen a Mikulás? — érdeklődött Kata témát váltva, a múltba terelve a beszélgetést.

— Egyszer… — nyílt meg Gézánál az emlékezés Pandóra-szelencéje, majd elnevette magát. — Szüleim azzal fenyegettek, a Mikulás csak virgácsot hoz, ha ennyire kiviselem magam. Én meg fenyegetőztem: meghúzom a szakállát, hozzávágom a virgácsot, sőt, még azt is ígérgettem, hogy bokán rúgom. Szüleim a háttérben aggódva figyelmeztették a Mikulást, édesapám nagybátyját: vigyázzon velem…

— Háát… Meséltél te már egykori csínyeidről… Megérted a pénzed. S ha szüleid nem tekintették üres fenyegetésnek, képesnek tartottak rá, hogy beváltod az ígéreted… Tudtak ők valamit. Ki tudja, mit nem meséltél még el…

— Ó, na, nem kell eltúlozni! De azért nem haragszom meg, ha Aporék nem mindenben tekintenek túlszárnyalandó példaképnek! — vigyorodott el Géza.

— S megcibáltad a szakállát?

— Dehogy! Az ölébe sem akartam felülni. A verset is elfelejtettem… S egy csepp a nadrágba is jutott. De csak egy csepp!

— Szájhős! És…

— Nálad járt a Mikulás? — vágott Géza felesége szavába, mielőtt megvallja még néhány eltitkolt bűnét.

— Kipucoltam a húgom cipőjét is… — emlékezett neheztelő hangon Kata. — A kis pisis nem volt hajlandó, s féltem, hogy akkor nekem is csak virgácsot hoz…

— Gondolom, Mikulásjárás után behajtottad az árát néhány hajszál alakjában…

— Naná! Nem érdemelte tán meg? Én meg utána egy pár taslit Anyuéktól…

— Te voltál a nagyobb!

— Hárman egy ellen, abból kettő felnőtt, az nem igazságtalanság?

— S még te szidod Aport és Hubát. Főleg Aport… Megnézném videón egykori mortal kombatjaitok egyikét…

Abba kellett hagyni a beszélgetést, mert égszakadás-földindulás, az ajtón egy nagy csattanás, két féktelen csikó rontott a házba, utánuk megkésve a bébiszitter, akinél töltötték a délutánokat óvoda után. Persze a kis Huba meg sem állt édesanyjáig. Mivel is kezdhette, még a szokásos üdvözlő puszi előtt?

— Apor megvert…

A hatás nem is maradt el.

— Már megint? Ezt már nem egyszer megbeszéltük. Egy kisebbhez nem ütünk hozzá!

— Igen, és neki szabad… — kezdte meg a védőbeszédet Apor, de hangnemén érződött, sejti, hogy a közhangulat ismét ellene van, megint hárman lesznek ellene. Eközben Huba megbizonyosodott, bátyján kívül senki sem látja, így kinyújtotta a nyelvét, jelezve, hogy cikk-cikk-cikk! Imádja bátyuskáját, de a gyermekseregben ő az úr!

— Szerintem erről a Mikulás is tudomást szerez! — szólt közbe Géza apai szigort mímelve.

— Úgysem jön… Tavaly sem jött… S most itt a világ végén… — ellenkezett dacosan Apor.

— Ne légy te olyan biztos! Úgy hallottam, személyesen akar az itteni gyermekekkel találkozni…

— Ó, igen… — feleselt fitymálóan Apor —, majd beöltözik valaki olyan maskarába, mint amilyent a bolti eladók viselnek…

— Nem… — rázta meg tagadóan a fejét édesapja. — Az igazi jön. Finnországból!

— Ó, persze… — felelte Apor, mintha azt mondta volna: „Meséld ezt Hubának!”

— Kérdezd meg Kászoni Anna nénit… — nyújtotta oda a maroktelefonját, „véletlenül” kihangosítva hívás közben. A fiúcska vonakodva vette át.

Anna azonnal vette a lapot.

— Jön bizony! Az iskolába, ahova Évike jár, s ahova te is fogsz járni ősztől. Ádám apukája, George Taylor bácsi, aki ott tanít, látta is a levelet, amit az igazgató bácsi kapott Joulupukkitól, Korvatonturiból. Évike már tanul is egy finn éneket, hogy meglepje vele Mikulást.

— Ha nem hiszed, tegyél fel neki vagy két kérdést finnül. Ha nem tud válaszolni, leleplezted… — biztatta édesapja, miután vége lett a telefonbeszélgetésnek.

— De hát Apor nem is tud finnül! — szólt közbe kajánul Huba.

— Internet, Google translater, Glosbe szótár… — oldotta meg a gordiuszi csomót az apjuk, nagy küzdelem közepette, hogy ne nevesse el magát. — Szóval én helyetted nem verném a kisöcsémet… Már ha nem kívánod azt, hogy csak virgácsot hozzon neked… Én inkább társulnék Évikéhez a daltanulásban… S a szobámban is nagyobb rendet tartanék — nézett a kicsire, akin szemmel láthatóan nem hagyott mély nyomot a figyelmeztetés.

 

A kezdeti kétkedés ellenére, Apor másnap este már tudta a finn dalszöveget — szavalni. Nem lehet valaki mindenben tehetséges… Harmadnap már attól sem kellett félni, hogy Huba csak tátogni fog, igaz, imádott bátyuskájánál sokkal dallamosabban. Angolul még alig tudott, de az óvó néni máris felfigyelt arra, milyen szépen tud énekelni.

A következő napokban Aporról sugárzott az igyekezet, megfelelni Mikulás elvárásainak, bár öccsének meg-megnevelését kézi eszközökkel bizony elég nehezen tudta megállni. S amikor Huba kihasználta ezt, kihívóan törve borsot bátyuskája orra alá, csak be-betelt nála ama keserű löttyel telt pohár.

Hubát láthatóan nem izgatta Mikulás közelgő látogatása. A rend mértéke a játékai közt nem változott, igyekezete sem nőtt, hogy esténként eleget tegyen a szülői felszólításnak, és közreműködjön az elpakolásban.

— Mikulás látja ezt! Azt akarod, csak virgácsot hozzon neked? — és hasonló figyelmeztetések leperegtek róla. Talán egyetlen tette cáfolt erre rá, amikor azért rendetlenített bátyja holmija közt, hogy ne lehessen Aport példaképül állítani elé.

— Kicsi még… — vette védelmébe édesanyja. — Ez az első Mikulás-járás, amelyet fel is ér majd ésszel. Jövőre másképp lesz… — tett ígéretet Kata a kicsi fia helyett. Hiába, egy Anyuka csak anyuka, főleg, ha a kisebbik fiáról van szó.

— Nem tudom… — tamáskodott Géza. — A finn dalt is megtanulta…

— Csak azért, mert Apor is. Ha nem lenne példaképe…

Géza csak csóválta a fejét, mint akinek válasza nincs, mégsem győzték meg az ellenkezőjéről. Nagyon szeretett volna kisfia fejébe látni.

— Háát… majd meglátjuk…

 

Eljött a nagy nap is. Apor kétpercenként megkérdezte:

— Mikor indulunk már?

Bizony elég rondán reccsent rá kétszer is Hubára, akinek minden eszébe jutott, a végén, már teljesen útra készen még visszament a bekulcsolt házba pisilni, mintha Apor idegein próbált volna hárfázni.

— Izgatott ő is… — magyarázta Kata a kicsi bizonyítványát.

Apor legszívesebben erről elég plasztikusan fejtette volna ki véleményét, de nem merte. Végül csak megérkeztek a színhelyre. S minden késlekedés ellenére, nem is utolsónak. Miközben a két fiúcska tátott szájjal nézte a feldíszített és lesötétített termet — hiszen e féltekén csak este tíz után kezd sötétedni —, Kata is hangot adott csodálkozásának.

— Ilyen sokan vagyunk itt magyarok?

— Még többen. Akinek gyermeke van, és tehette, eljött, még a környékről is…

Csodálkozásukat a Kászoni család, Anna, János és Évike szakították félbe.

— Na, jól viseltétek magatokat? Mert a Mikulás mindent tud — emelte fel mutatóujját figyelmeztetően János. Válaszolni nem maradt idő, mert futva érkezett valaki.

— Hamar, hamar, mindenki üljön le, mert már jön is a Mikulás!

Azonnal végigfutott az izgalom a termen. Az addig cseverészők sietve foglaltak helyet. A kicsik izgatottan bújtak a szüleik ölébe, csak néhány tizenéves tartotta ezt rangján alulinak, s csoportba verődve kuncogtak kajánul a picik és kicsik izgalmán. De… Azért legyünk őszinték, ők is tele voltak várakozással.

— Yo-ho-ho-hóóó! — integetett boldogan az érkező Mikulás, kinek két, fejük búbjáig kimaszkírozott krampusz segített a zsákcipelésben. — Vagytok sok! — tette hozzá idegen hangsúllyal, összecsapva a kezét, majd mutatóujja mozgása arra utalt, számolja a gyermeksereget.

— Ohtâ, yehti, kulmâ, nelji, vittâ, kuttâ…

— Yksi, kaksi, kolme, neljä, viisi… — javította ki egyik srác gúnyosan.

— Niin sanoakseni Suomi yksi, kaksi, kolme… Ohtâ, yehti, kulmâ… inari saamen — helyesbített mosolyogva a Mikulás finn nyelven. — Joulupukki ei ole suomalainen, mutta Sami! [1]

— Azt a… — futott ki a srác száján. — Ez tényleg Lappföldről jött! — meglepett moraj futott végig a kamaszok közt, majd a megállapítás a felnőttek táborára is átterjedt.

George Taylor, mint főszervező, megadta a hangot a finn köszöntő dalnak. Majd a gyermekek magyarul is énekeltek egyet. Az üdvözlésnek mindenki megelégedésére hamar vége lett. Joulupukki letörölte az izzadságot a homlokáról, majd vetkezni kezdett az összegyűlt mikulásvárók csodálkozására.

— Nagyon meleg itt!

Előbb a csuklyához kapcsolt műszakállát távolította el, a szülők rémületére, majd letolta csuklyáját műhajával együtt. Végül levetette csuklyás bundakabátját is. Egy piros, rövid ujjú ingben maradt, s láthatóvá vált igazi arca. Hosszú fehér hajat viselt, melyből ki-kiviláglott egy-két még sötéten maradt hajszál, s húszcentis, fehér szakálla. Alig volt magasabb másfél méternél, s ráncos arcáról lerítt, a lappoid rasszhoz tartozik.

Gézán volt a meglepetés sora. Hiszen ez nem Aatto! Lopva Katára nézett ő meg kérdően vissza, láthatóan hasonló dilemmában. Bár mintha hasonlítana kicsit Aattora…

Joulupukki-Mikulás inge zsebéből szemüvegtokot bányászott elő, s feltette a szemüvegét, majd helyet foglalt a neki készített hátas széken, és némi deréksimogatás után — hiszen fájt a háta a cipeléstől —, elővette a zsákját. Hosszasan keresgélt benne, majd hívta az első gyermeket.

— Berényi Norbi…

A tíz év körüli fiúcska megilletődve jött közelebb.

— Jó poika… — kereste a szót —, jó fiú?[2]

A kis srác csak bólogatott megilletődötten. Ő már úgy tudta, hogy Mikulás csak egy beugratás, de most zavarban volt.

— Vetää minun parta. Lupasin, eikö? — nyújtotta oda arcát a fiúcskának, miközben az egyik krampuszra nézett segítséget kérve.

— Húzd meg a szakállát, ha nem hiszed, hogy igazi. Azt ígérted nem? — fordított az egyik krampusz kifogástalan magyarsággal, és olyan összetéveszthetetlen háromszéki kiejtéssel, amilyen csak Haavo Anikónak volt.

A kis srác fülig vörösödve rázta meg a fejét. Mármint nem húzza meg. Ezek után már némi szülői biztatás is kellett, hogy felüljön Joulupukki ölébe. Ám akkor nézett csak nagyot, amikor Joulupukki, egy borítékot is átadott neki.

— Írtál nekem, s mivel tudtam, személyesen jövök ide, nem postáztam. A posta nem megbízható…

Hamarosan sor került Aporra is. A kisfiú bátortalanul közeledett, bár láthatta, Joulupukki mindenkit ölébe vesz, kivéve a nagy kamaszokat, mindenkivel elbeszélget egy kicsit, krampusztolmácsát kérve segítségül. De akkor is… Sejtette, Mikulás megkérdi, szokta-e megverni az öccsét… S bizony, félelme be is igazolódott. Apor arcán látszott, abban a pillanatban nagyon őszintén gondolja, soha többé! Azért ajándéka mellett a virgácsot is megkapta, hadd akassza ki a szobájában, s emlékezzen erre az ígéretére.

Logikusan Hubának kellett volna következnie, hiszen testvérek. Ám Joulupukki találomra vette ki az ajándékokat, még a zsákban eltávolítva a nevet és egy levélkét a dobozokról. Ahogy telt az idő, egyre nagyobb csend lett Huba háza táján, s a kis öröknyüzsgő magába roskadva várta a végzetet. Őt kifelejtette… — ez volt az első reakciója. Aztán amint Joulupukki aprót és nagyot sorba szembesített viselt dolgaival, egyre fogyott a lába alól a talaj. Rájött, itt nem feledékenységről van szó, hanem sokkal többről. Tavaly sem hozott nekik semmit… Apor az idén már kapott… Anyuék nem tudják, de a Mikulás biztos igen, hogy a múltkor Apor miatta húzta ki ártatlanul a lutrit. Hiszen mindenkiről tudja, milyen rosszaságot szokott elkövetni… S Apor nem egyszer jogosan ütött vissza. S ő néha ok nélkül ütötte meg Aport, majd szaladt Anyuhoz, mert tudta, édesanyja úgyis védelmébe veszi… S Joulupukki biztos azt is tudja, amikor azért rendetlenített Apor holmija közt, hogy nála se legyen rend… Sőt, akadt eset amikor… Igaz, szoktak verekedni, de ő szereti bátyuskáját… Tényleg… És Anyut és Aput is, pedig sokszor bosszantja őket, és nem fogad szót… És a játékait sem pakolja el…

A széken ülő édesanyja lába közé fúródva, egyre kisebbre húzta össze magát. Szülei az előadásra figyelve, nem vették észre, hogy már könnycsepp is csillant a szemében. Mindenki kap ajándékot, még ha virgáccsal is fűszerezve, csak ő nem. Ő itt a legrosszabb, őt nem szereti senki…

— Na, jutott-e mindenkinek? Vagy még bújik itt valami a zsák alján? — hajolt be mélyen Joulupukki a zsák aljára. — Még van egy! — bújt elő diadalmasan, majd kezét a zsákban tartva körülnézett. — Gyímesi Huba!

— Menj, menj oda szépen! — mondta édesanyja, majd megérezve, pici fia ahelyett, hogy eleget tenne a felkérésnek, egyre tolat hátrafelé, odahajolt hozzá, s kedvesen biztatta: — Menj oda, kicsi butus… — tolta meg egy picit.

Többen is felfigyeltek a jelenetre s egyre több szempár szegeződött rájuk. Joulupukki is követte a többiek pillantását, és rájött, ki is a kis delikvens. Kata látván, hogy Huba magától nem indul el, felállt a székéről, majd kézen fogta, s megpróbálta a vesztőhely felé húzni. Talán ha Joulupukki a virgácsot ejti vissza a zsákba az ajándék helyett… Vagy ha vár még egy picit a kérdéssel… Ám amikor mindenki szeme láttára és füle hallatára elhangzott a végzetes kérdés:

— És miért nem szoktad elpakolni a játékaidat?  — Huba zokogásban tört ki, kitépte magát édesanyja kezéből, és visítva a kijárat felé rohant. Az egész terem döbbenten nézte a jelenetet.

Géza is felugrott, átesett a saját székén, levert a lábáról két embert, de még az ajtó előtt utolérte. Percekbe telt, amíg Joulupukki elé tudott járulni vele, de akkor is úgy, hogy ölben tartotta. Az öreg azonnal ráérzett a dolgok mozgatórugójára, s a virgács végleg eltűnt a zsákjában, s többé nem került elő. Amíg Géza és Kata nyugtatták Hubát, ő is konzultált tolmács-krampuszával, és amikor Géza odaért hozzá rettegő kisfiával a karjában, csak annyit kérdett magyarul:

— Aport szereted?

Huba még mindig könnyes szemmel csak sűrű bólogatásra volt képes. Az ajándékba úgy kapaszkodott, mint fuldokló a szalmaszálba. Ettől aztán helyreállt a megbolydult béke a teremben, csak Apor fojtotta magába lázongó igazságérzetének motorja által felturbózott felháborodását. Itt, Joulupukki szeme láttára mégse viselheti ki magát!

— Persze, ő nem kapott virgácsot! Egyedül ő nem… A drága pííci! Ő csak hisztizik egyet, s…

 

Hát igen… Nincs igazság a Földön!

 

 

 


 [1] yksi, kaksi, kolme… suomi (finn) nyelven van, ohtâ, yehti, kulmâ pedig inari számi nyelven (a lapp nyelv egyik nyelvjárása, amelyet csak Finnországban beszélnek). Joulupukki nem finn, hanem számi (lapp).

 [2] Jó fiú vagy? Finnül: Hyvä poika? Nincs „vagy” szó. 

Legutóbbi módosítás: 2015.12.21. @ 18:24 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.