Vandra Attila : Jártunk a világ végén 10-11- Erdők a világ másik felén

A képen a pohutukawa, a Christmas tree

 

 

Amiben biztos lehet az európai turista, hogy itt más az élővilág, hiszen más az éghajlat. Háromszor annyi eső esik, mint Kelet-Európában. Az „igazi” tél hiánya, az óceáni mérsékelt éghajlat természetesen rátette a bélyegét a növényvilágra is. Azzal sajnos néhány évszázadot elkéstünk, hogy azt a háborítatlan természetet megismerjük, ami az őslakos maorikat várta 1280 körül. Azelőtt ide élő ember nem tette lábát, akárcsak a népmesében. Akkoriban e szigetország felületének nyolcvanöt százalékát esőerdők, igazi őserdők borították. Ma ez csak 15% s ennek is több mint fele betelepített fákból áll, főleg fenyők alkotják. Az aotearoa-új-zélandi őshonos erdőket a földkerekség második legveszélyeztetettebb erdeinek tartják. Hová lettek a többszázados, akár több ezer éves famatuzsálemek? Egy részük (hajó)deszkaként végezte, de jó részét egyenesen felgyújtották, hogy helyükön legelők legyenek. Megették a juhok az erdőt. Még az 1960-as években is fizettek azoknak, akik elpusztították az erdőket. Az 1970-es években kaptak észbe, s azóta sok energiát és pénzt fektetnek be annak érdekében, hogy megmentsék az őshonos természetet, hiszen azok kiveszésével az őshonos állatvilág is elveszti élőhelyét. Manapság az állam sok legelőterületet visszavásárolt, s ott az őshonos természet kezdi visszahódítani egykori birodalmát. Ám ahhoz, hogy egy legelő helyén újra erdő legyen, ahhoz legalább ötven év kell, s hogy az eredeti kinézetüket visszakapják, legalább ötszáz. Egy fél évezred…

A Wellingtonba látogató turista azon szerencsés helyzetben van, hogy pont a főváros környékén maradt meg néhány háborítatlan erdőrész. Ez feltehetően annak köszönhető, hogy e hegyek közé nem sikerült utakat építeni. Mint említettem egy előző részben, például a Pouturangi Pinnacles csodás sziklarengetege légvonalban csak húsz kilométer, valójában százötven kilométeres kerülővel lehet csak megközelíteni. Az Északi-sziget keleti partjának déli szakaszán nem vezet semmilyen út. Bár a Rimutaka-hegy (szoros) egykori áthatolhatatlanságát jellemzi, hogy emlékművet állítottak az első fehér embernek, aki e szoroson túljutott maori vezetők segítségével. Nem csoda, ha két épen maradt „őserdő”, a Rimutaka és a Kaitoke rezervátum pont itt található.

Az utóbbi bejáratánál egy nagy területű piknikező helyet harminc méternél magasabb eukaliptuszok vesznek körül. E fákat Ausztráliából telepítették ide, de koala macik nélkül. Kedvenc kirándulóhelye a Featherstoniaknak, de nemcsak nekik. A wellingtoniak is szívesen átautóznak a Rimutaka-völgyön egy hétvégén.

Bár a főváros „külvárosi” negyedei erdő borította szakadékok és völgyek között helyezkednek el, ezek nagy része fiatal fákból áll. A kevésbé meredek domboldalak ma is legelők, amelyeket az itteni juhászok átka, a szúrós-tövises rekettye próbálja visszahódítani az embertől. Januárban, amikor virágzik, a vidék sárgába borul. Hiába próbálják irtani, akár vegyszerekkel is, újabb és újabb helyeken bukkan fel. Ökológiai katasztrófát okozott. Hasonló átok, mint nálunk a parlagfű (egyébként az se őshonos), de más okokból. Egyetlen helyen nem találkoztam vele, éspedig az őshonos erdők közepén. A rekettye alacsony növésű, s az itteni fiatal fák sajátossága, hogy nagyon sűrű a levélzetük. E levelek csak az ágak helyén nőnek, s amelyik lehullott az nem nő újra a következő meleg évszakban. Minek? Nem jutnának fényhez a friss hajtások miatt.

Amikor a turista először megy be egy ilyen fiatal erdőbe egy ösvényen, nagy meglepetésben van része. A kívülről üde zöld színű erdő belülről sötét, hűvös, kipusztult és kietlen. Kopár girbegurba fatörzsek közt vezet az útja, melyeken még mutatóban sem akad levél, hacsak az ösvény menti fákon nem, nincs avar, se aljnövényzet, se moha, se semmi, mintha a „Gonosz Boszorkány” erdejében járna. Nos, ilyen helyen a rekettye menthetetlenül kipusztulna. Csak az embernek okoz katasztrófát. Ha ötszáz évre eltűnne innen az ember, eltűnne a rekettye is…

A fiatal erdők tehát inkább távolról (és nem belülről) szépek, külön varázsa van annak, amikor a manuka virágzik, és néhol fehérbe borul több hektárnyi erdő. A manuká-fáról azt kell tudni, hogy virágából készül a híres manuka-méz, amely bizonyítottan antibiotikum hatású. Nemcsak ezért, hanem különleges aromájáért is érdemes megkóstolni. Az itteni mézek sajátossága egyébként, hogy nem áttetszőek, megcukrosodott méz látszatát nyújtják, olyanszerű állaguk van, mint a repceméznek.

A fényért vívott harcnak nemcsak a rekettye esik áldozatul. Ádáz csata folyik itt a fényért. A manukát előbb magasabb unokatestvére, a kanuka növi túl, majd még magasabb tizenöt-húsz méter magas lombhullató fák. Az erdő közben egyre ritkul, egyre több fény hatol be, megjelenik az aljnövényzet, páfrányok, mohák, zúzmók, sőt az egyetlen mérsékelt égövi pálma, a Nikau-pálma is megél már. Ám az igazi őserdő csak ezután alakul ki, amikor ezeket is túlnövik az ötven-hatvan méter magas, négy-öt méter átmérőjű vagy még vastagabb törzzsel rendelkező faóriások: rimuk, raták, kahikateák, kaurik, amelyek toronyként emelkednek ki az egyébként húsz-huszonöt méter magas erdőből. Egyes példányok ezer évnél idősebb kort is megélhetik, ha nem vágják ki őket…

A moha nem segít a tájékozódásban. Az igazi „ős” esőerdőben a faóriások körben mohásak. A páfrányok nemcsak a földet lepik be minden mennyiségben és változatos alakban, hanem a faóriások repedéseiben, az ágak tövében is mindenhol megtelepednek. Az epifithon (élősködő) növények mindenhova felkapaszkodnak. Egyik fajtájuk neve özvegycsináló (widow-maker), mert időnként akkorára nőnek, hogy „gyökereik” saját súlyuktól elszakadnak (az alattuk sétálók nyakába). Liánokban sincs hiány.

Látványos a rata. E gyönyörű piros virágú fa feltételesen epifithon. A „saját lábán” tizenöt-húsz méter a legnagyobb magassága, de ha a rimun élősködik (amelyet előbb-utóbb körülölel, és megfojt), akkor hatvan méteresre is megnőhet. Nagy itt a harc! Az erdő sajátos hangulatát a „fülsiketítő” madárhang teszi teljessé. Zeng tőle az erdő. Meglátni őket? Művészet.

Sajátos hangulata van a (fa)páfrányerdőknek. A mi páfránykáink nagy testvérei tizenöt méter magasra is megnőnek. Érdekességük, hogy az elöregedett, elhalt leveleik úgy törnek le, mintha késsel vágta volna le valaki. Ezeknek a hatalmas páfrányoknak a bimbói ökölnél nagyobbak. A páfránybimbó az életképesség, az újjászületés maori jelképe. Érdemes kiemelni e családból az ezüstpáfrányt. Ennek levele az ország nemzeti rögbi-válogatottjának (All Blacks) jelképe, egyesek szorgalmazzák, hogy az országnak legyen egy új zászlója, s ezen az ezüstpáfrány legyen a jelvény. Abban hasonlít az ezüstfenyőhöz, hogy vakufényben ezüstszínűvé válik. Ám a páfrányoknak több száz faja él az országban, az idősebb esőerdőknek ők biztosítanak sajátos hangulatot. Akad közöttük néhány centis, másoknak a levele másfél-két méterre is megnő. Vannak magányosak, más fajok egész területeket borítanak be akár erdőkben akár erdőszéleken, de „kopár” domboldalakon is.

Több olyan erdőrészt találunk az országban, ahol sok a Nikau-pálma. Tudtommal egyetlen helyen alkotnak erdőt, a Nikau-völgyben, s ez sincs messze Wellingtontól. Nos, itt egy völgyet szinte kizárólag pálmák borítanak. Ennek is sajátos a hangulata, melyet szóban nehéz leírni. A földön fekvő, ember-nagyságú leveleket nézve kissé borsózik az arra látogató háta, hiszen nem lenne vicces pont a levél alatt tartózkodni, amikor leszakad. Jóegynéhány kiló. Decemberben-januárban az ide látogató virágozni is láthatja e pálmákat. Ez külön élmény.

Azért érdemes decemberben látogatni ide, mert ekkor virágzik az ország másik jelképe, a pohutukawa, a rata rokona, melynek virága is hasonló, csak nagyobb, s látványosabb. Karácsony környékén pirosba borulnak, nagyon látványosak, ezért az angol telepesek Christmas tree-nek (karácsonyfa) nevezték el. Tele van minden város velük, természetes ünneplő pirosba öltöztetik az országot, sajátos hangulatot biztosítva az itteni ünnepnek. Láttunk pohutukawa-erdőt is, sajnos csalódás ért. A fák nem egyszerre virágoznak, így az erdő csak foltokban volt piros.

Az itteni fenyők egy része őshonos, de főleg betelepítetteket lehet látni, kész erdőket. A sequoia-fenyőt eredetileg azzal az elképzeléssel honosították meg, hogy jó lesz tűzifának, ma ez a fa alkotja az ország fatermelésének jelentős részét. Érdekes módon folyik itt a fakitermelés. Nem ritkítják az erdőt, mint nálunk, hanem letarolják. Ilyenkor egész hegyoldalak válnak olyanná, mint Székelyföld a 2007-es orkán után, amely egész hegyoldalakon tarolta le a fákat. A fatörzsek és gyökerek eltávolítása után, újjáültetik ezeket az erdőket. Érdekes az őshonos és a beültetett (fenyő) erdő kontrasztja. Battlefielden láttunk egy ilyent. Mintha a két, éles vonallal elválasztható erdő örökös emléket állítana annak a Muskéták háborúja idején lezajlott csatának, amelyről e domb nevét kapta. A harc két maori tábor közt zajlott. A fehérek jelenléte megosztotta az őslakosokat, voltak, akik örvendtek jelenlétüknek, de akadtak a betelepedésnek ellenzői is. A fehérek „természetesen” a telepespártikat támogatták. Ám hiába ágyúzták napokig az erdőt, nem tudták bevenni. Végül egy éjszaka folyamán az őshonos erdőben védekező maorik eltűntek, mint a kámfor.

Látványosak a Norfolk-szigeti fenyők. Sajátos alakjukkal távolról kitűnnek. A vékony ágacskákat hengeresen veszik körül a tűlevelek, s ezek az ágacskák függőlegesen merednek az égnek. Jól alkalmazkodtak az itteni környezethez, s a rekettyével ellentétben nem okoztak ökológiai katasztrófát. Sok közülük díszfa a városokban, de a Queen Elisabeth parkban kész erdőt alkotnak.

Egy másik jellegzetes itteni növény a káposztafa. E yukkához hasonló növény, bár őshonos, nem endémikus, mert Ausztráliában is megtalálható, nevét Cook-kapitánytól kapta, feltehetően, mert levelei úgy csoportosulnak, hogy kis fantáziával távolból fára akasztott káposztáknak tűnnek. Dísznövénynek is használják. Némely helyen egész erdő van belőlük. Érdekesek kopár ágaikkal, melyeknek végén hatalmas levéllabdacs található.

Őshonos virágos növény nemigen van az országban az említett virágos fákat leszámítva. Talán épp ezért az itteni méhek nem gyűjtöttek mézet (nem volt mit). Manapság már a rétek virágosak, de a virágok ismerősek. Európából származnak.

 

Az amarilliszt dísznövénynek telepítették be, de elvadult. Ma már mindenhol megtalálható, főleg tengerparton. Bár találunk kaktuszokat „vadon” is, nem őshonosak.

Legutóbbi módosítás: 2015.04.04. @ 12:26 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.