http://www.hir24.hu/kultura/2014/06/02/meghalt-baranyi-ildiko/#sl
Kidőlt a diplomás kapufélfa…
Huszonnyolc éve találkoztam vele először. Egyetemista voltam, elsőéves, még csak ismerkedtem Temesvárral, és a diákélettel. Az első Látóhatár meghívottja volt férjével együtt. Nagy hatással volt rám, ami ott elhangzott, első személyes találkozásom volt egy hús-vér íróval. A várt „NAGY” művészek helyett két Ember állt elénk. Talán a nemecsekernős egyszerűség volt, ami egy életre megfogott. Az író-orvosházaspár sajátos gondolatvilága, hitvallása és emberszeretete kitörölhetetlenül beégette magát tudatomba. Első dolgom volt megszerezni és elolvasni az Égbenyúló kockakövek-et, és az Akkor jött Hippokrátész-t. Az utóbbi — egy novelláskötet, amelyet ketten írtak — volt nagyobb hatással rám. Mea culpa, mea maxima culpa, valakinek kölcsönadtam…
Ám nem azelőtt, hogy az érvharmadok utolsó óráin, amikor tanítani szinte bűn, fölöslegesnek meg biztos, s a magára valamit adó tanár inkább kapcsolatépítéssel és neveléssel foglalkozik, mint — horribile dictu! — kémiával, én inkább e könyvből olvastam fel nekik novellákat. Nem hiába. Tíz- és húszéves találkozókon emlegették egyik-másik, tanulságát. Talán fontosabb volt, mint a nátriumbenzolszulfonát képletének megtanítása…
Hosszú évekig nem láttam. 2008 tavaszán egy véletlen hozott össze vele. „Válasz” helyett „válasz mindenkinek”-et adtam egy levélre, melynek címzettjei között ott volt ő is. A feladó felháborodottan vont felelősségre netikett megsértéséért, viszont kaptam még egy választ, amelynek stílusa ismerősnek tűnt… A sorok mögül kisugárzó emberszeretet egy Bárányi László Ildikó-novellát juttatott az eszembe. Néztem a feladót… Hát ez nem igaz! Ő volt! Az, akit még egyetemista koromben példaképemül fogadtam. Rákérdeztem, nem volt véletlen névegyezés.
Váltottunk néhány levelet, s mikor elmeséltem harminckét évvel azelőtti „megismerkedésünk” körülményeit, meghívott ide, s arra biztatott írjak. A Nyuszi-t csak azért írtam meg, hogy bebizonyítsam neki, hogy nincs ehhez tehetségem… Azóta is többször felhánytorgattam e bűnét, ő átkoztatta meg velem a magyar irodalmat. S büszkén emlegetem, tanítványa vagyok, ő a példaképem… Volt! — hasít belém e sorok írása közben a fájdalom.
S lám, kidőlt a diplomás kapufélfa… Többé nem ír ilyen sorokat:
„Az autók közben befröcskölnek sárral, a madarak szerencsét pottyantanak a fejemre, a szél port rak a vállamra, betömi a számat. Pedig mondanám már, hogy legalább egy táblát akasszanak ki a mellemre: DIPLOMÁS KAPUFÉLFA. De képtelen vagyok szólni. Pedig kiabálni kellene, hogy „most” nézzetek ide, emberek.
Még csak el se jajdítom magam, mikor a férjem a vésőt belém vágja, csak kicsit furcsa, hogy vér helyet kőtörmelék folyik belőlem!
Áldozatom hiábavalóságának tudata sokkal jobban fáj. Lám a kapufélfát mégiscsak le kell bontani. Erőm fogytán. Talán csak képzelem, hogy anyuka kiszól az ablakon:
— Azt a szép márvány-fehér kezet nehogy eltörd! Föltétlenül be akarom tenni a vitrinbe, mint családi ereklyét.
Ha tudnám biztosan, hogy lesz méltó számú csodálója, nyugodt lélekkel azonnal össze is omolnék.”
(Bárányi László Ildikó: Diplomás kapufélfa)
Olvasgatom írásait, itt a Toronyban. Nem véletlenül idéztem pont e vidám, önirónikus írásából. Ne halálára gondoljunk most, hanem mosolyogjunk kedves humorára emberszeretetére emlékezve. Ő erre vágyna, ha megkérdezhetnénk. Tudom. Ismertem. Aki ismerte, személyesen vagy legalább novellái által, adózzon öt percet emlékének, s olvassa el egy írását, s mosolyodjon el… Egy szomorú virágcsokor helyett ezt tegye neve mellé a Panthenonban.
Legutóbbi módosítás: 2014.06.03. @ 09:41 :: Vandra Attila
