Lucskai Vincze : A világítótorony

mert foszlanak a jelzőszalagok
s az éjbe  mártott figyelők
                kék uszályok
szatén őrei a bezárt gondolatnak
                agyamban turkáltok
és szétpattannak a kopott gerincek is
az elszivárgó szavak
                mint buzgárok a sorok alatt
                oly szelídek
s az a  rengeteg fény a fák között
                elnyúlva
                füvek derekára fonódnak
külön a fény mely az egeké
és külön az árny inda módra
                hálóját ha szaporítja
                                fojtogat
– a kígyó mindig ravaszabb –
és lám a vén világítótorony
lámpaüvegét tisztogató örökkévalóság
                kanócát kurtító fárosz
feldereng mint lágy ecsetvonás
                sárga szemekkel
                öböl száján fuvallat
hozzám szivárogjatok  
                ti tépett szavak
vetkőztessetek meztelenre
                vigyétek koponyám
és bukdácsoljatok barázdáin
a kopott lemeznek
                sercegő lebenynek
mert árválkodtok bennem
                tehetetlen
oly rövid az élet
                a szirteken már tombol a sebzett alkony
a felszeletelt homály
fényszilánkokat hullat a partra
                kristály csillagokat
összerezzennek a ramsay gyerekek
                egy fényszikével szíven szúrnák
                hold bölcsőjéből anyatej fakad
                                túlcsordul ezüst karimáján a szeretet
hátra bukok és zuhanni kezdek
                felfogom a cseppeket
vén hebridák
                te gyöngykeretbe foglalt szomorúfűz
                elveszett melltű
százezer dagály zúdulhat rád
                akkor is  megtalállak
fövényeden fekszem el és őrizlek éber hanyagon
                öblöd éjvizéből kísértet vitorlákat bontok
és elérem majd azt a tornyot
                mert holnap kedvez az idő
és engedi
engedi a tornyot elérni
most oly távoli az Ouse folyó
                így maradjon
                éhezzenek még bennem a szavak
azok a sebzett vadak
                hallgatózom
s lesem neszét a gyémántfénynek
zsebeim tele
                                kövekkel
                                s a neszek kiszűrődnek
kristályosodnak csendben
                s ha kérdem merre tereltek
                és tiszta e az elme
nem felelnek
őrizlek éber hanyagon
lassú léptekkel gázolok a habok felé
könyvjelzőm addig is legyen
                egy rőt tölgyfalevél
Legutóbbi módosítás: 2013.12.17. @ 21:42 :: Lucskai Vincze
Szerző Lucskai Vincze 201 Írás
... ha majd a dalnok, kihal belőlem és állok ismét éktelen ... buckámat hordja szét kóbor szél, reménytelen, ha majd jönnek daltalan, kopár szavak lanttalan és gőg táplálja dacos lelkemet, kerüld majd érintésemet ... mi marad, egy morzsányi falat egy cseppnyi harmat ...