Ha szigorodik az idő

…kis fenyőágat hoztuk…

 

A takaros, kicsi ház ott állt a falu közepe táján, egy mellékutca sarkánál. Felfele nem törekedett, de az eresz egész hosszan kinyúlt a keskeny járda fölé. A fal mellett kis pad terpeszkedett, ahol délutánonként, ha az idő megengedte, szívesen üldögélt Malvina néni és öreg párja, Zsiga bácsi. Hasznos alkalmatosság volt ez a hosszan kinyúló eresz, mert úgy az eső, mint a heves napsütés ellen is megvédte az alant ülőket.

Más dolguk nem lévén, ott üldögélt a két kisöreg, várva a munkából hazatérőket, akik mindig megállottak egy-két szót váltani velük. Várták a kecskéket is, de azok nem álltak meg, hanem fejükkel belökve az ajtót igyekeztek be az udvarra, s onnan az ólba, ahol a jászolba elterítve várt rájuk frissen kaszált sarjú, vagy más kecskeízlésnek kedves zöldtakarmány.

Igazából ez a két állat volt a vagyonuk, ezekkel foglalkoztak nap, nap után. Tejet adtak, aminek egy részét maguk használtak fel, s a többiből sajtot készítettek. A napot azzal kezdték, hogy megfejték a kecskéket. Ügyesen elosztották egymás között a két jószágot: a fehér a Malvina nénié, a tarka a Zsiga bácsié. Fejéskor is betartották a rendet — valami komoly ok kellett ahhoz, hogy megváltoztassák, s a másikét fejjék meg.

Jó fajta kecskék voltak, egész évben tejeltek, még az ellés előtti héten is adtak naponta fél litert, ami éppen kiadta a két öreg reggelijét és vacsoráját. A két-háromnaponta készített sajtok, már amikor bővebben adtak az állatok, ott sorakoztak szépen a nyári konyha polcán — ott szikkadtak. A szomszédok, ismerősök, falubeliek szívesen vittek belőle. Nem pénzért adták, hanem terményért cserébe. Ki-ki azt hozott, ami adódott: ki két-három kupa törökbúzalisztet, ki szekérderék zöldet, vagy egy tarisznya babot, gabonát. Aki tehette levágott, megtisztított csirkét adott, ne kelljen evvel is bíbelődnie Malvina néninek. Minden jól fogott, ami megvolt, amiért nem kellett a szövetkezetbe menni.

Mikor megjöttek az őszi, napok, s az idő szigorodni kezdett, elmaradtak a hazatérő emberek, s a pásztor se hajtotta ki tovább a kecskéket, beszorultak a házba meg az ólba. Reggel-este meleg moslékot vittek ki az állatoknak, ne csak a szénát rágják. A tejükkel hálálták meg a gondoskodást!

December beköszöntével egyre nyugtalanabb lett Zsiga bácsi.

— Mit gondolsz, Malvina, vajon az idei Karácsony is elhozza Jánost, s az unokáinkat?

— Tavaly itt voltak. Jánost is itt ünnepeltek.

— Azt várom folyton, hogy mikor látogatnak hozzánk! Lád, a nyáron eljöttek. Hogy szeretett Jancsika a patakban pancsolni, fürödni!

Ültek a füttő előtt, s hol panaszkodtak, hol biztatták egymást. A tél közben nem váratott magára, Luca napja után lehullott a hó.

— Ilyen időben nem tudnak jőni, sík az út! — nyugtalankodott apó.

— Ne is induljanak útnak! — mondta Malvina néni. — Istenkísértés gyerekekkel ilyen hosszú útra kelni!

Mikor egy héttel az ünnep előtt újabb havazás és vihar tört ki, végképp kétségbeestek. Így jött el ünnep szombatja. Gyermekek örömére fehér Karácsony, de a két öregnek csupa aggodalom. Ameddig a napvilág kitartott, Zsiga bácsi mindegyre az utat leste. Még a sarokra is kicammogott. Tekintetében remény és aggódás váltakozott. Mikor aztán már beszürküledett, hogy csak a hó világított az udvaron („hóvilág” — mondta tavaly a három éves Boróka), ellátták az állatokat, s készültek lefeküdni. Egyszerre nagy lábdobogás riasztotta fel őket. Valakik az ajtó előtt verték le lábukról a havat, s máris kopogtattak. Apó serényen kinyitotta az ajtót, Ábris állott ott, a szomszéd, kamasz fiával, Győzővel.

— Dicsértessék az Úrjézus! — köszöntek illedelmesen, de a házba nem léptek be, amíg a gazda be nem invitálta őket.

— Lépjetek be, tiszteljétek meg szerény házunkat! — szólott apó.

— Szent Karácsony estéjén költözzön béke és áldás e ház lakóinak szívébe! — ezekkel a szavakkal léptek be, és Győző egy fenyőágat tett le az asztal közepére, melléje pedig egy gyertyát, amit az édesapja meg is gyújtott.

Meleg fény ömlött el a kicsiny szobában.

— Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk! — mondták egyszerre, s halkan dúdolni kezdtek egy karácsonyi éneket. A kisöregek is zümmögve bekapcsolódtak: „Békesség légyen földön embereknek”.

Tetszhetett a dal, s a jelenet az angyaloknak, mert csengettyűk hangja hallatszott be a nyitva hagyott ajtón. A szobában levők meglepődve figyelmeztek kifelé. Legelébb a legényke eszmélt, és hamar kiugrott az ajtón.

— Lovas szán kanyarodik bé az utcába! — kiáltotta az izgalomtól kifulladt hangon.

— Ki lehet? — motyogta apó.

Mind kitódultak az udvarra, lássák, ki érkezhet szánnal. Meg is látták! A két gyönyörű almásderes vontatta kocsiszán a kapu elé kanyarodott, s ki más kászálódott ki a pokrócok alól boldog ünnepeket kiabálva, mint Boróka, Jancsika, meg a szüleik.

— Hogyhogy? Mi ez a szán, meg minden? — értetlenkedett Malvina néni.

— Nem mertünk autóba ülni ebben a szigorú időben. Vonattal jöttünk, és az állomáson megfogattuk ezt a jóembert. Most itt vagyunk!

— Na, mi megyünk is! — szólalt meg Ábris. — Csak ezt a kis fenyőágat hoztuk.

— Maradjanak egy percet még, koccintsunk az ünnep tiszteletére.

— Köszönjük, de ügyekeznénk hazafelé, otthon is vár az ünnep, s a család.

Indultak is serényen, Győző az utcasarokról még visszanézett a takaros kis házra, a vidáman világoló ablakokra, a járda fölé kinyúló ereszre.

— Ugye, az angyalok most ott vannak az eresz alatt, s onnan nézik Zsiga bácsi nagy örömét, meg az egész családét, és ők is meg vannak egy picikét hatódva?

 

 

 

2013. december 22.                                                                                   

 

 

 

36látogató,2mai

Szerző dr Bige Szabolcs- 638 írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.

20 Komment

Hagyj üzenetet