Sonkoly Éva : Homályos képek 1

Illusztráció: negis_art képe

 

Edit unottan nyúlt a zenével jelző telefon felé, amely már nagyon ritkán szólalt meg, hiszen csaknem mindenkinek mobilja van. Az övé csak valamiféle nosztalgiából maradt még üzemképes. Karnyújtásnyira volt a készülék. Be sem mutatkozott csak a telefonszámot mondta.

Régen hallott, mély bariton szólalt meg, udvariasan érdeklődött. Azt a férfit kereste, akivel Edit is már nagyon régen találkozott, nem is gondolt rá. Hallgatta a mély baritont…

— Nem hiszem, hogy még aktuális, de megadom a mobil számát — keresni kezdte a telefonjában —, már nem lakik itt, több éve külön váltak az útjaink — mondta keresgélés közben, olyan emlékező hangsúllyal.

— Ez az információ talán még érdekli — a férfi hangja elbizonytalanodott, aztán megköszönte a telefonszámot.

Helyére kattant a készülék. Vége.

Edit pedig emlékezni kezdett… mindenre. Arra is, amiről sohasem beszélhetett senkinek.

Miért is?

Amikor bemutatták egy vonzó, kedves, mosolygós férfinak, az valami különös nevet mondott… Karády Győző.

A mosolya magabiztos volt, mint aki nem ismer akadályt, tehát győző. Karád pedig egy viszonylag közeli település, suhant át Edit gondolatán, olyan kitalált névnek érezte.

Aztán a férfi valami kellemes italt rendelt abban a városhoz közel eső kis étteremben. Ennek hatása akkor elmosta a rossz érzését.

Aznap este mélyen elmerült a meleg, barna tekintetben, s már nem tűnődött a név jelentésén.

Mit is ittak? 

A férfi kedvencét, vilmoskörtét, abból is azt a különös minőségi ízt, amit most is érez a nyelve hegyén.

Valamiért sokáig nem szólította a nevén a kedves férfit, pedig gyakran találkoztak. Az első naptól kezdve, ha csak tehette, megvárta Editet a munkahelyén. Szinte minden nap ott állt a porta előtt, mert beljebb nem mehetett.

— Csak látni akartalak — mondta és hazavitte autóval, vagy gyors puszi, pár szál virág után elsietett.

Egyszer aztán Edit hiába várta. Több hétig sem telefon, sem üzenet nem érkezett.

„Mi történt? Neheztel valamiért?” — nem értette.

Egy este eléje állt a portás, közel hajolt, mint aki titkot súg:

— Szegény János nagyon beteg? — kérdezte, s már folytatta is. — Tudja Editke, én az édesanyja szomszédjában lakom, aggódik érte… — kíváncsian nézett, mint aki most tud meg valami különöset.

— Nem tudom, kiről beszél — nézett rá csodálkozva Edit.

— Dehogynem, hiszen jönni szokott, tudja virággal, meg… — itt elhallgatott, gyanakodva nézett és várt.

— Ja, igen! De hogy is van ez? — Edit úgy tudta Győzőről nincs híre, most meg ez a János… csak állt csodálkozva.

— Jajj, kikotyogtam valamit — csóválta a fejét a portás. — Azt hittem tudja, hiszen innen is szokott telefonálni —, nézett a központi készülékre.

— De hát én úgy tudtam, hogy Karády Győző — kerekedett el Edit szeme.

— Akkor én most elárultam, azt hittem tudja… a munkája miatt — elhallgatott.

— Majd holnap reggel felhívom, már késő van — motyogta maga elé Edit, végig sem gondolva, hogy a férfi komoly beteg is lehet.

Valami mást kezdett sejteni, hogy mit, azt még nem is álmodta.

 

 

Folytatása következik

Legutóbbi módosítás: 2013.09.15. @ 10:05 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 580 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"