Utoljára

Kép: Johanna és Zalán unokám

 

 

 

 

Halkan, finoman mondom,

ne sértsen érzékeny füleket.

Lenge ruhában, lábujjhegyen

nyár közeleg…

Szél szalad körötte,

hajtja az idő kerekét.

Éveimet szabja rövidre,

egyet-egyet elvesz belőle,

nézem amit hagyott,

már tervem sincs vele.

 

Mennyit futottam álmok után,

pedig tudhattam volna…

sem társnak, sem vidám társaságra

nem születtem.

Felcsillant itt-ott egy

hétköznapi varázs,

magam teremtettem másoknak.

Benne hiába kerestem

lassan tűnő, elkenődő

tükörképem…

Siker, boldogság?

Elfordult az útelágazásnál.

Kezemet gyermekek fogták.

 

 

             ***

 

Most, az út vége felé, látom,

bármit kerestem, íme

itt van előttem…

legnagyobb kincsem.

 

 

 

 

 

Szerző Sonkoly Éva 598 írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"

10 Komment

Hagyj üzenetet