Boér Péter Pál : Nóóóó-ta!

 

 

 

        – Sorakozó!

        Már nem is üvöltötte, legalábbis nem tűnt annak, inkább egy hergelt tehénbőgés benyomását keltette az őrmester. Több mint három osztályt járt ki, igaz a negyediket nem tudta befejezni, ezért akut allergiás rohamokat kapott az értelmiségiektől.

        Még az első időkben, apróbb, meg nem beszélt gyászmegemlékezések vonultak emberszívtől emberszívig “igazságosztásai után”, de amikor a költőt – ki tudja hányad magával -, még munkaképesen lepuffantotta, már megedződtek. Pedig aki a saját sírját meg tudja ásni, egy nap pihentetéssel, talán egyébre is képes lett volna…

        Ez a sorakozó váratlanul jött, rendes körülmények között, éppen hízókúrás foglalkozáson vettek részt. A vezényszó hallatára, egyesek még benyelték a – sűrűt alig tartalmazó – csajkatölteléket, bár sokaknak az erőtlenségtől kilottyant az is a kezéből.

        – Csákányokat vállra! Csak vidáman emberek! Micsoda szedett-vedett társaság! Mondja fiam, maga hány éves?

        – Hatvannégy, jelentem!

        – És mindig csokornyakkendőt visel?

        – Alázatosan jelentem nem, csak amikor a szemetet viszem ki…

        – No fene! Magát akkor hozták a megérdemelt telephelyére, amikor éppen lezavarta az asszonya szeméttel?

        – Alázatosan jelentem, igen. A szemétláda elé!

        A a kerekek  lassan forogtak a fejében, az őrmester nehezen értett a képek nyelvén. Az egész vidám menetoszlop vette az adást, bár sosem mondták ki, mert az életben maradás annál sokkal fontosabb volt. A szemétláda név, mégis egyértelműen tapadt a tehénbőgőshez.

        A Labodafülűnek becézett, matematikus-csákányforgató fekve maradt. Hátradőlt egy vakondtúrásnak, mert még a költőtől tudta, hogy egészséges a hegyi levegőn dolgozni. Mit is írhattak volna, ha bármilyen kapcsolattartást akarnak, azzal a kevés otthon maradottal, akik mégis tartották bennük a lelket.

        Labodafülű nem válaszolt, nem hallotta a dobhártyát döngető, kongató hangokat, csak az össze-vissza folyó, mindenféle színű festéket, amiről nem tudta eldönteni honnan folyik szét, és miféle vászonra. Labodafülűnek, nagy nehezen jutott le a sok kavargás a tudatáig, majd, még mindig támaszkodva, kényelmes fotelébe süppedt, a vakondtúrás parázsmálló, gyenge hátoldalán. Egy pillanatra azt gondolta nem reagál, nem viszi magával ezt az ostoba nevet, egy olyan ostoba alaktól, aki a négyes szorzótáblánál sikoltva jelezte, hogy betelt tanulási kapacitása.

        Amaz, meg tudta volna fojtani őt. Milyen lehet egy matematikus, egyáltalán milyen feje van az ilyennek – gondolta -, ember az, aki szereti a matematikát?

        Persze, az őrmester szava üvöltve sem hallatszott, csak, mintha közvetlen közelről súgott volna, de a professzor, a második “vigyázz Labodafülűnél” már emlékezett, hogy a parancsmegtagadásért golyós dicséret jár. Felállási kísérletbe kezdett, ám gyenge keze meghanyatlott, alágyűrődött és hasra vágódott. Állát a puha bucka támasztotta, és csak nézte – közvetlen közelről -, amint zöldes barnává vált, minden korábban csodás szín. A mester rossz színeket kevert, gondolta, de felülvizsgálta kritikus hozzáállását, mert szinte ez a zöldes barna is lobogott.

        – Maga meg maga, állítsák fel! Csokornyakkendős, hozzám!

        Lábra állították, a feje lógott.

        – Keverjen le neki egy ébresztőt, különben örökre itt marasztalom.

        Csokornyakkendős, épp el akarta kiáltani magát, hogy “értettem”, ám valamiért nem jött ki a száján más, csak az:

        – Alázatosan jelentem, nem!

        – Mit mondott? – hörögte nyöszörögve – Megeszlek te segédtetű!

        Csokornyakkendős megigazította rongyait, szép egyenesen nézett a pisztolycsőre, aztán, valahogy ottmaradt örökre. Labodafülű is kapott egy kitüntető dörrenést, miután Szemétláda visszazavarta az alakzatba a két kifogásos fogóját.

        – Nóóóó-ta!

        Mert elvárható volt a rendkívüli vidámság, hiszen negyven kilométerrel odébb hegyomlás történt, és a parancsnokság úgy döntött, egyszerűbb alagutat fúrni a – nem is egészen – sziklafalba, mint a rengeteg beomlott izét elszállítani. Így bizonyosan néhány napig mellőzik az alvás luxusadományát. Enni és inni csak módjával fognak, nehogy elszálljon velük a labodafülűség, aztán majd csak lesz valahogy. Aki túléli mehet a következő alagúthoz…

        Többen is voltak persze, nem csak a Szemétláda. Valahogy mégis ő volt a hangulatmeghatározó, primitíven egyszerű őrmesteriségében. Majd belehalt az erőltetett menetbe, miközben a menetoszlop csendben zümmögte a “Százados úr sej-haj”-t, Őrmester úr sej-haj átíratta. Ez kötelező volt…

        A megérkezés után hasra zuhant és hat órán keresztül horkolt. Ők, a csákányforgatók – még a lapáthoz is értettek -, ambulánsan és sebesen, sebesre sebezték tenyereiket.

        Egy váratlan, ki nem számított, senki által szándékosan nem küldött csomag rövidítette hat órára Szemétláda álmát, és nyújtotta örökösre. Mert onnan fentről, a véletlen küldött neki is egy személyre szóló kitüntetést, nagyobbacskát, sziklából készültet. Valaki átvette a helyét, hasonlóan csimbókos buzgalommal, de talán egy vakondtúrásnyival visszafogottabban. Ezt az a három ember mesélte, a száznegyvenhétből, akik végül hazakerültek. Mert ilyen is volt! A statisztika hazudik ám! Nem igaz, sőt ostoba hazugság, hogy ne tért volna senki haza.

Küldés e-mailbenBlogThis!Megosztás a TwitterenMegosztás a Facebookon

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 751 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/