– Sorakozó!
Már nem is üvöltötte, legalábbis nem tűnt annak, inkább egy hergelt tehénbőgés benyomását keltette az őrmester. Több mint három osztályt járt ki, igaz a negyediket nem tudta befejezni, ezért akut allergiás rohamokat kapott az értelmiségiektől.
Még az első időkben, apróbb, meg nem beszélt gyászmegemlékezések vonultak emberszívtől emberszívig „igazságosztásai után”, de amikor a költőt – ki tudja hányad magával -, még munkaképesen lepuffantotta, már megedződtek. Pedig aki a saját sírját meg tudja ásni, egy nap pihentetéssel, talán egyébre is képes lett volna…
Ez a sorakozó váratlanul jött, rendes körülmények között, éppen hízókúrás foglalkozáson vettek részt. A vezényszó hallatára, egyesek még benyelték a – sűrűt alig tartalmazó – csajkatölteléket, bár sokaknak az erőtlenségtől kilottyant az is a kezéből.
– Csákányokat vállra! Csak vidáman emberek! Micsoda szedett-vedett társaság! Mondja fiam, maga hány éves?
– Hatvannégy, jelentem!
– És mindig csokornyakkendőt visel?
– Alázatosan jelentem nem, csak amikor a szemetet viszem ki…
– No fene! Magát akkor hozták a megérdemelt telephelyére, amikor éppen lezavarta az asszonya szeméttel?
– Alázatosan jelentem, igen. A szemétláda elé!
A a kerekek lassan forogtak a fejében, az őrmester nehezen értett a képek nyelvén. Az egész vidám menetoszlop vette az adást, bár sosem mondták ki, mert az életben maradás annál sokkal fontosabb volt. A szemétláda név, mégis egyértelműen tapadt a tehénbőgőshez.
A Labodafülűnek becézett, matematikus-csákányforgató fekve maradt. Hátradőlt egy vakondtúrásnak, mert még a költőtől tudta, hogy egészséges a hegyi levegőn dolgozni. Mit is írhattak volna, ha bármilyen kapcsolattartást akarnak, azzal a kevés otthon maradottal, akik mégis tartották bennük a lelket.
Labodafülű nem válaszolt, nem hallotta a dobhártyát döngető, kongató hangokat, csak az össze-vissza folyó, mindenféle színű festéket, amiről nem tudta eldönteni honnan folyik szét, és miféle vászonra. Labodafülűnek, nagy nehezen jutott le a sok kavargás a tudatáig, majd, még mindig támaszkodva, kényelmes fotelébe süppedt, a vakondtúrás parázsmálló, gyenge hátoldalán. Egy pillanatra azt gondolta nem reagál, nem viszi magával ezt az ostoba nevet, egy olyan ostoba alaktól, aki a négyes szorzótáblánál sikoltva jelezte, hogy betelt tanulási kapacitása.
Amaz, meg tudta volna fojtani őt. Milyen lehet egy matematikus, egyáltalán milyen feje van az ilyennek – gondolta -, ember az, aki szereti a matematikát?
Persze, az őrmester szava üvöltve sem hallatszott, csak, mintha közvetlen közelről súgott volna, de a professzor, a második „vigyázz Labodafülűnél” már emlékezett, hogy a parancsmegtagadásért golyós dicséret jár. Felállási kísérletbe kezdett, ám gyenge keze meghanyatlott, alágyűrődött és hasra vágódott. Állát a puha bucka támasztotta, és csak nézte – közvetlen közelről -, amint zöldes barnává vált, minden korábban csodás szín. A mester rossz színeket kevert, gondolta, de felülvizsgálta kritikus hozzáállását, mert szinte ez a zöldes barna is lobogott.
– Maga meg maga, állítsák fel! Csokornyakkendős, hozzám!
Lábra állították, a feje lógott.
– Keverjen le neki egy ébresztőt, különben örökre itt marasztalom.
Csokornyakkendős, épp el akarta kiáltani magát, hogy „értettem”, ám valamiért nem jött ki a száján más, csak az:
– Alázatosan jelentem, nem!
– Mit mondott? – hörögte nyöszörögve – Megeszlek te segédtetű!
Csokornyakkendős megigazította rongyait, szép egyenesen nézett a pisztolycsőre, aztán, valahogy ottmaradt örökre. Labodafülű is kapott egy kitüntető dörrenést, miután Szemétláda visszazavarta az alakzatba a két kifogásos fogóját.
– Nóóóó-ta!
Mert elvárható volt a rendkívüli vidámság, hiszen negyven kilométerrel odébb hegyomlás történt, és a parancsnokság úgy döntött, egyszerűbb alagutat fúrni a – nem is egészen – sziklafalba, mint a rengeteg beomlott izét elszállítani. Így bizonyosan néhány napig mellőzik az alvás luxusadományát. Enni és inni csak módjával fognak, nehogy elszálljon velük a labodafülűség, aztán majd csak lesz valahogy. Aki túléli mehet a következő alagúthoz…
Többen is voltak persze, nem csak a Szemétláda. Valahogy mégis ő volt a hangulatmeghatározó, primitíven egyszerű őrmesteriségében. Majd belehalt az erőltetett menetbe, miközben a menetoszlop csendben zümmögte a “Százados úr sej-haj”-t, Őrmester úr sej-haj átíratta. Ez kötelező volt…
A megérkezés után hasra zuhant és hat órán keresztül horkolt. Ők, a csákányforgatók – még a lapáthoz is értettek -, ambulánsan és sebesen, sebesre sebezték tenyereiket.
Egy váratlan, ki nem számított, senki által szándékosan nem küldött csomag rövidítette hat órára Szemétláda álmát, és nyújtotta örökösre. Mert onnan fentről, a véletlen küldött neki is egy személyre szóló kitüntetést, nagyobbacskát, sziklából készültet. Valaki átvette a helyét, hasonlóan csimbókos buzgalommal, de talán egy vakondtúrásnyival visszafogottabban. Ezt az a három ember mesélte, a száznegyvenhétből, akik végül hazakerültek. Mert ilyen is volt! A statisztika hazudik ám! Nem igaz, sőt ostoba hazugság, hogy ne tért volna senki haza.
Küldés e-mailbenBlogThis!Megosztás a TwitterenMegosztás a Facebookon
Legutóbbi módosítás: 2013.03.22. @ 20:21 :: Boér Péter Pál
