Apáti Kovács Béla : Aranyfejsze

Egyszer egy szegény ember elment az erdőbe gombát szedni. Sokáig bolyongott az erdőben, de még egy picinke gombát sem talált. Már éppen haza akart menni, amikor… *

 

 

Egyszer egy szegény ember elment az erdőbe gombát szedni. Sokáig bolyongott az erdőben, de még egy picinke gombát sem talált. Már éppen haza akart menni, amikor az egyik bokor alján egy aranyfejszét pillantott meg.

     Gyorsan felvette, és elindult vele haza. Otthon a felesége türelmetlenül várta a kapuban, és azonnal megkérdezte:

     — Na, apjuk, mennyi gombát szedtél az erdőben?

     A férj mosolyogva mondta:

     — Egyet se.

     — Ezért ér fülig a szád? Mit eszünk ebédre, amikor üres a kamra. Az egyetlen tyúkunkat mégsem vághatom le, mert akkor ki lát el bennünket tojással.

     — Asszony, vége a szegénységnek. El sem tudod képzelni, mit találtam az erdőben?

     — Ugyan, mit találtál? Talán egy színes madártollat? Azzal aztán jól megtömhetjük a bendőnket.

     A szegény ember nem bírta megállni, hogy el ne nevesse magát. Vigyorogva előhúzta a kosárból a fejszét, ami úgy csillogott, amint a napsugarak rávetették fényüket, hogy a nő majdnem megvakult tőle.

     — De hiszen ez egy aranyfejsze! — kiáltotta el magát a felesége. — Mennyit érhet egy ilyen szerszám?

     — Megvehetjük az árából a fél országot.

     Erre a nő olyan izgatott lett, hogy elsírta magát. A könnyei úgy hullottak a szeméből, mint a záporeső.

     — Hol tudnánk pénzzé tenni?

     — Azt nem tudom. Mindjárt átmegyek a sógorhoz, és megkérdem tőle, hátha ő okosabb.

     A szegény ember nem habozott sokáig, felkereste a sógorát, aki nagyon kaparcsik ember volt. Még egy rézgarast sem adott volna kölcsön senkinek. Ellenben irigyelte, ha valaki némi pénzecskéhez jutott.

     — Sógor, mondja meg nekem, hol tudnám eladni az aranyfejszémet? Szeretnék kapni érte egy véka pénzt — kérdezte türelmetlenül.

     A kaparcsik sógor szeme felcsillant, és azonnal elhatározta, hogy megszerzi ezt az értékes tárgyat.

     — Szerencse, hogy hozzám fordult, mert holnap éppen egy aranyfejsze vásárba megyek, ahol jó pénzért el lehet adni. Szívesen elviszem a fejszét, és eladom egy gazdag embernek. Estére már hozom is érte a rengeteg pénzt.

     Ezt meghallván a szegény ember nagyon megörült, és átadta a kincsét a sógorának.

     — Tessék, itt a fejsze! Adja el a vásárban, és hozzon érte nekem sok pénzt. Ígérem, nem leszek hálátlan.

     A szegény ember és felesége alig várták, hogy rokonuk visszajöjjön a vásárból.

     Telt–múlt az idő. Már korom sötét volt, de a sógor még nem érkezett haza. Egész éjjel fent voltak, és felváltva nézegettek ki az ablakon, hogy jön-e a sógor. Sajnos, hiába dugták ki a fejüket az ablakon, az utcán nem volt senki. Még a kutyák is némák voltak ezen az éjszakán. Nem tudták elképzelni, hogy mi történhetett.

     Hajnal felé elszundítottak a nagy izgalomtól, és egyszer csak váratlanul kopogást hallottak az ajtón.

Azonnal talpra ugrottak, és siettek beengedni a sógort, mert bizony ő jött feldúltan, ruhája megtépázva, és összeszaggatva.

     — Mi történt, kenddel? Hogy néz ki a ruhája? Tán csak nem a medve szaggatta meg a grabancát?

     — Jaj, jaj, kedves sógorom, még annál is nagyobb baj ért engem! Bárcsak a medve tépte volna meg a ruhámat. De még csak egy fia boccsal sem találkoztam. Ellenben, amint mentem a vásárba keresztül a sötét erdőn, hirtelen banditák állták el az utamat. Azonnal megkötöztek, és a zsiványtanyájukra vittek, ahol belöktek egy mély verembe. Ugye azt már nem is kell mondanom elvették az aranyfejszét. Egész nap étlen-szomjan tartottak. Sokáig azt sem tudtam, megélem-e a holnapot. Szerencsémre a banditák úgy berúgtak, hogy még csak mozdulni sem tudtak. Ezt kihasználva fáradságos munkával valahogyan kimásztam a veremből, és megállás nélkül rohantam hazáig. Sajnos a fejsze odaveszett. Örülhetek, hogy legalább a banditák meghagyták az életem. Nézzél csak rám, oda a legszebb ünneplőm. Istenem, milyen nagy kár ért engem! Ki fizeti meg nekem a szép ruhámat?

     A szegény ember a feleségével összedugta a fejét, és elhatározták, hogy zálogba adják házacskájukat és megtérítik a sógor kárát. Hiába is sírtak volna, az aranyfejszéről meg végképp le kellett mondaniuk, pedig mennyi mindent vettek volna az árából. Amíg a sógor távol volt, állandóan csak a nagy gazdagságra tudtak gondolni. Tervezgették, hogy mit vesznek a rengeteg pénzen. Most ennek mind vége. Mindenük odalett és koldusbotra jutottak. Miattuk a szegény sógort majdnem meggyilkolták a banditák.

     Pedig, ha tudták volna, hogy a ravasz ember jól rászedte őket. Nem támadták meg semmiféle banditák. Szerencsésen eljutott a vásárba, ahol jó pénzért sikerült eladni az aranyfejszét a királynak, aki éppen akkor járt arrafelé.

     A sógor eldugta a pénzt és azt hazudta, hogy banditák rabolták ki. Még azt is eltűrte, hogy a szegény ember és felesége új ruhát vegyen neki a régi helyett.

     Hiába ábrándoztak a gazdagságról, továbbra is csak szegények maradtak.

     Egyik reggel ismét így szólt az asszony az embernek:

     — Apjuk, menjél az erdőbe, és szedjél gombát ebédre, mert nincs mit enni adjak a pulyáknak!

     Elment a szegény ember, és megint órákig csak bolyongott a fák között, de nem talált semmit. Kénytelen volt üres kosárral elindulni haza. Amint elhagyta volna az erdőt, egy nagy fa alatt megint megpillantott egy aranyfejszét. Nem akart hinni a szemének. Gyorsan felkapta és hazavitte.

     — Nézd csak, asszony, megint találtam egy aranyfejszét. Úgy látszik, a Jóisten szeret minket, mert adott egy másikat, hogy meggazdagodjunk.

     Boldogan nézegették kincsüket, amikor a sógor betoppant hozzájuk.

     — Honnan van megint ez az aranyfejsze? — kérdezte csodálkozva.

     Azok meg részletesen elmesélték a szerencséjüket. Ezt meghallván a sógor égre-földre esküdözött, hogy most jobban vigyáz a fejszére, és eladja a jövőheti vásárban sok-sok pénzért, amiből majd meggazdagodnak.

     A hosszas rábeszélés után hallgattak a szavára, és megint rábízták az aranyfejszét. Természetesen most is minden ugyanúgy történt, mint múltkor, a sógor eladta és az árából hatalmas tivornyát csapott a cimboráival, hogy még a holt ember is felébredt a sírjában, amikor meghallotta kurjongatásukat.

     Odahaza meg azt hazudta, hogy beleesett a folyóba, és majdnem ő is odaveszett. Még szerencse, hogy ki tudott úszni a partra. Az aranyfejsze most ott van a mély folyó alján. Nagyon sajnálja, de menteni kellett az életét. A ruhája valóban, vizes és sáros volt, mert annyira berúgott, hogy a kocsma előtti pocsolyában fetrengett. A szegény ember és felesége megsajnálta, és megígérték, hogy vesznek neki új ruhát. De már nem volt semmijük, ezért a szegény ember elhatározta, hogy elmegy a királyhoz favágónak, mert éppen azt kereset. Csak az volt a baj, hogy még fejszéje sem volt. A király csodálkozott is, milyen egy favágó, akinek nincs szerszámja. Akkor eszébe jutott, hogy nemrég kettőt is vett egy embertől a vásárban. Rengeteg pénzt fizetett értük. Igaz ezek aranyfejszék, de azért jó lesz az egyik a szegény embernek.

     Az intéző megmutatta melyik erdőt kell kivágnia estig. Ez az erdő olyan nagy volt, hogy a szegény ember még a végéig sem látott el. Ellenben az egyességben az állt, hogy ha az erdőd napnyugtáig ne vágja ki, oda a fizetség.

     Keserűen nekilátott a munkának. Csattogtatni kezdte az aranyfejszét, de valahogy nem akart haladni a munkával. Eltelt egy óra, eltelt két óra, de még alig vágott ki csak néhány fát. Szinte semmi esélyt sem látott arra, hogy estig elvégez.

     Gondolta pihen egy keveset, és majd utána folytatja a fák döntögetését. Alig, hogy leült egy jókora fa tövébe, azonnal elaludt, és arra ébredt fel, hogy már igencsak közel lehet az este, mert már a csillagok is látszódtak az égen. Ijedten felugrott, és folytatni akarta a munkát. Meglepetten látta, hogy az összes fa ki van vágva, és valaki összerakta őket halomba, ahogyan kell. Sehogy sem értette a dolgot.

     Jött is a király, és elégedetten nézett végig a vidéken.

     — Szép munkát végeztél. Megérdemled a fizetséget — mondta és intett a kincstárnokának, hogy fizesse ki a szegény embert. — Szeretném, ha holnap is eljönnél, mert öcsémnek is van egy hatalmas erdeje, és azt is ki kellene vágni.

     — Nagyon szívesen — válaszolta, és lázasan keresni kezdett valamit.

     — Mit keresel? — kérdezte kíváncsian a király.

     — Sehol nem lelem az aranyfejszét, amit a fenségedtől kaptam. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Még a végül fenséges királyom azt hiszi, hogy én loptam el.

     — Azt ajánlom, holnap estig kerüljön elő a fejsze, de hogy tudjál dolgozni, odaadom a másik aranyfejszét is. Amikor majd végeztél a munkával elszámolsz velük.

     A szegény ember kissé megnyugodott, mert abban bízott, hogy éjjel megkeresi a fejszét. Valószínű, hogy valahol a farakások környékén megleli.

     Egész éjjel kereste kutatta, de a fejsze nem volt sehol. Eljött a reggel, s kénytelen volt elindulni a király öccse erdejébe, ahol már várta az intéző.

     — Na, jóember, ezt a hatalmas erdőt kell napnyugtáig kidönteni és halomba rakni. Ha estig végzel, akkor lesz fizetség, de ha nem akkor még a tegnapi béredet is visszaveszi a király. Tehát azt javaslom, igyekezz, igyekezz elvégezni a munkát, és az aranyfejszére vigyázz, mert ha ennek is nyoma vész, akkor a király a fejedet veszi.

     Most látta csak igazán, hogy ez az erdő milyen nagy. A tegnapi eltörpülhet mellette. Ennek az erdőnek se vége, se hossza. Talán még a Holdig is elérne, ha kiterítenék az égen. Nincs olyan ember, aki egy nap ekkora erdőt kivág. Azért a szegény ember nekigyürkőzött és vágni kezdte a fákat szép sorjában, de valahogyan ma sem akart haladni a munkával. Ugyanúgy volt, mint tegnap. Egy idő után iszonyatos fáradságot érzett, és leheveredett. Megint mély álomba merült, de most annyira elaludt, hogy csak akkor ébredt fel, amikor maga a király rázta meg, hogy itt az ideje felkelni.

     — Jó munka után édes a pihenés — mondta viccelve a király. — Látom, ma is kitűnő munkát végeztél. Elégedett vagyok veled.

     A szegény ember rémülten ugrott fel, és újból csak azt látta, hogy az erdő le van döntve és a fák halmokban állnak, mint ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Hiába is törte a fejét, talány volt számára, hogy ez miképpen történhetett meg? A király folytatta:

     — Add le a fejszéket az intézőnek, és vedd át a béredet a kincstárnokomtól. Ilyen jó favágóval még nem találkoztam. Máskor is téged foglak elhívni, ha ki kell vágni egy erdőt.

     — Jaj, fenséges királyom, életem a kezébe ajánlom, eltűntek a fejszék. Egyiket sem lelem. Pedig egész éjjel megállás nélkül kerestem a tegnapit. Amint látja, sajnos a második fejsze is elveszett. Nem tudom hová lett.

     — Ez igen nagy baj — mordult fel a király. — Bizonyára elloptad.

     — Fenséges királyom, hogyan tennék ilyet? Kérem, higgyen nekem, becsületszavamra mondom, nem loptam el a fejszéket.

     A király nem hitt neki, sőt azt mondta, valószínűleg az ördögök a barátai, és azok segítségével tudta olyan gyorsan ledönteni az erdőket.

     Másnap összeült a királyi törvényszék és kimondták a súlyos ítéletet. A szegény embert tömlöcbe zárták, élete végéig ott kell raboskodnia. Hiába bizonygatta, hogy ártatlan, senki sem hitt neki.

     A porkoláb elvitte, még csak azt sem engedte meg, hogy elbúcsúzzon a feleségétől és gyermekeitől.

Reggeltől estig sírt a tömlöcben, még az ételt sem vette magához. Amint ott töltötte a napjait egyszer csak egy kisegér cincogására lett figyelmes.

     — Szegény ember, ugye megehetem az ennivalót, ami a tányérodon van. Látom, te úgyse falsz belőle.

     — Edd csak, kicsi egér! Edd meg mindet, mert én többé nem veszek magamhoz élelmet. Várom a halálomat, mert nekem az élet már nem jelent semmit.

     — Mondd el, szegény ember, mi nyomja a lelked! — kérte a kisegér.

     Mindent részletesen elmesélt a kisegérnek, aki türelmesen végighallgatta, majd egy kis idő múlva fejét vakargatva mondta:

     — Bizony, bizony, ez komoly vád ellened. Nem is tudom, mit lehetne tenni? El kell, hogy menjek, megtárgyalni az esetedet a barátaimmal. Talán ők okosabbak nálam, és tudnak segíteni. Mindenesetre nagyon köszönöm az ennivalót.

     A kisegér elment, és a szegény ember újból egyedül maradt. Nem nagyon hitte, hogy a vendége valaha is visszajön hozzá.

     Megint napok és éjjelek teltek el nagy szomorúságban. Egyik éjjel arra lett figyelmes, hogy a szalmazsákja alatt valami mocorog. Felült a priccsén és körülnézett, hogy mi lehet ez a mocorgás. A nagy meglepetésére a kisegér jött vissza.

     — Visszajöttem — mondta vidáman. — Jó hírt hoztam. Közel a szabadulásod napja. Barátaimmal kisütöttük a megoldást. Tudom, ki lopta el az aranyfejszéket. A tolvaj nem volt más, mit a sógorod. Kileste, hogy hová mentél. Utánad lopózott, és amikor látta, hogy te ledőltél szunyókálni, és a fejsze dolgozni kezdett, mint a motolla. Nagyon bánta, hogy eladta a fejszét a vásárban. Amíg te aludtál ellopta tőled. Másnap ugyanez megtörtént. Mind a két fejsze a sógorodnál van, és csak arra vár, hogy a király újból favágót keressen. Ez a gazember azonban nem tudja, hogy a fejszék csak annak dolgoznak, aki becsületes. A becstelen embert megbüntetik.

     — Legalább tudom, hová lettek az aranyfejszék, de ez már rajtam nem sokat segít. Életem végéig ebben a tömlöcben kell raboskodnom — mondta lemondóan a szegény ember. — Engem innen már senki sem fog kihozni.

     — Erre is tudjuk a megoldást. Porkolábbal üzenj a királynak, hogy tudod, hol vannak az aranyfejszék. Hogy kiugorjon a nyúl a bokorból, javasold a királynak, rendezzen favágóversenyt. Sógorod jelentkezni fog erre a versenyre, mert azt hiszi a balga, hogy ő nyeri meg.

     Eleinte a szegény ember nem nagyon hitt a sikerben. Még azt sem remélte, hogy a király még egyszer szóba áll vele, de azért megpróbálta.

     A porkoláb ímmel-ámmal elvitte a kérését a királyhoz, aki szintén nem nagyon lelkesedett az ötletért. Úgy gondolta, hogy a szegény ember így akarja újból meglátni a napvilágot.

     Egyik nap a királyhoz vendégek érkeztek, és nem tudta, mivel szórakoztassa őket. Akkor eszébe jutott a szegény ember. Mindjárt ki is hirdette a favágóversenyt az egész országban.

     Jöttek is a favágók, és hozták a jobbnál jobb fejszéiket. Természetesen, hogy a szegény ember sógora is jelentkezett.

     Biztos volt a dolgában, és mindenkinek mondta, hogy csak is ő nyerheti meg a versenyt. Hozta magával a két aranyfejszét, mindkettő ott volt az oldalán.

     A király jelt adott a verseny elkezdésére. A versenyzőknek egy–egy erdőt kellett kidöntenie, és a fákat szép halomba rakni. Az lesz a győztes, aki elsőnek végez.

     A sógor nekiállt a favágásnak, de a munka nem akart haladni, mert minduntalan a fejszék kihulltak a kezéből. Erre még a király is felfigyelt, és odament hozzá.

     — Te favágó, milyen fényes, csillogó fejszéid vannak? — kérdezte a király. — Mintha már láttam volna őket valahol.

     — Fenséges királyom, ugyan hol láthatta volna ezeket a vacak fejszéket. Már nagyon bánom, hogy ezeket hoztam.

    — Ezen könnyen segíthetünk — csillant fel a király szeme. — Adok helyettük másikat, te meg add oda őket nekem.

    Ez nem nagyon tetszett a sógornak, mert a fejszék mégis csak aranyból voltak, de a király olyan meggyőzően mondta, hogy kénytelen volt belemenni az üzletbe. Átadta a királynak az aranyfejszéket, és helyettük kapott két rozsdásat, amikkel nagy kínnal nekiállhatott az erdő irtásának. Vágta, vágta a fát, de bizony igen csak lemaradt a többi favágó mögött. Hosszú órák teltek el, de csak pár fát sikerült neki kidöntenie. A király megunta nézni a kínlódását és mondta a porkolábnak, hogy hozza elő a szegény embert.

     A tömlöc lakója nem tudta, miért hívatja a király. Még a legrosszabbra is gondolt, hogy talán odakint a bakó várja.

     — Szegény ember — lépett hozzá a király —, most bebizonyíthatod ártatlanságodat. Itt van ez a két aranyfejsze, lépj sógorod helyébe! Ha utoléred a többi favágót, akkor elhiszem, amit mondtál.

     Szemei már elszoktak az éles napfénytől, és hunyorogva nekilátott a szegény ember a favágásnak. Kezdetben úgy vágta a fát, mint a többi, de egy idő után a fejszék önállósították magukat, és mire a király egyet pislantott le is döntötték az erdőt. Egy másik szempillanat alatt a fák is szép halomban álltak.

     Mindenki csodálattal nézte a szegény embert.

     A király nagyon elégedett volt.

     — Az igazság végül is mindig győz — mondta. — Most már hiszek neked. Becstelen ember kezében lehet akármilyen szerszám, még ha az aranyból is van, nem tud vele olyan jól dolgozni, mint aki a szívét is beleadja a munkába. Most már tudom, hogy nem te loptad el a két aranyfejszét, hanem a sógorod. Téged felmentelek a vád alól, őt pedig élete végéig tömlöcbe csukatom.

     Ezt meghallván a szegény ember nagyon megijedt. Nem akart ő rosszat a testvére férjének, ezért könyörgésre fogta a dolgot.

     — Fenséges királyom, könyörgöm, kegyelmezzen meg sógoromnak!

     — Miért tenném? Hiszen téged is, meg engem is megcsalt. Ha ésszerű választ tudsz adni, akkor talán meggondolom magam.

     — Igaz, hogy sógorom nagy bűnt követett el, de mégis csak húgomnak a férje és otthon várja legalább egy tucat lurkó. Tudom, hogyha most megbocsátunk neki, akkor megváltozik, és jó ember lesz belőle. Kérem fenségedet, bocsásson meg ennek a megtévedt embernek! Kezeskedem érte.

     A király hosszasan elgondolkodott. Vakargatta a fejét, és végül komoly hangon mondta.

     — Legyen, ahogyan kívánod. Lelkeden száradjon, ha nem így lesz! Remélem, igazad lesz, és sógorod megváltozik. Amiért ilyen jószívű és dolgos ember vagy, megjutalmazlak. Kinevezlek a főfavágómnak, és jutalmul neked ajándékozom ezt a két aranyfejszét. Ezenkívül kapsz egy házat, ahol boldogan élhetsz feleségeddel, amíg meg nem haltok.

     Így történt, talán nem, mindenesetre a szegény emberből a környék legjobb favágója lett. Mindenki tisztelte és szerette. Sógora hálás volt neki, amiért megmentette a tömlöctől, és soha többé nem tett becstelen dolgokat, mint előtte. Annyira megjavult, hogy a szegény ember még az egyik aranyfejszéjét is neki ajándékozta, hogy tudjon dolgozni.

     Itt a vége, fuss el véle!

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Apáti Kovács Béla
Szerző Apáti Kovács Béla 188 Írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.