ismertként, külön hivatkozások nélkül szerepelnek ebben az írásban.
Tagadhatatlan, hogy a közelmúlt eseményei miatt végképp elbizonytalanodtam. A gyors változások hatására bennem egy kétséget kizáróan új világkép formálódik, noha eddig egyáltalán nem foglalkoztam spirituális kérdésekkel, a túlvilághoz kötődő gondolatok meg rendre hidegen hagytak. Számomra kizárólag a kézzelfogható, a megmérhető valóság volt fontos. Igyekezetem arra korlátozódott, hogy az anyagi világgal és a hozzá köthető emberi kapcsolataimmal legyek harmóniában.
Így mentek a dolgok egészen a múlt hétig, amikor a világ hírcsatornái először egy példátlan geológiai szenzációval álltak elő. A Szahara közismert gyöngyszeménél, Chott el Jeridnél hatalmas területen, elképesztő mélységben nyílt meg a föld, és a történetisége szerinti rétegződésében ─ mélyülő, erősen lejtő kanyarulatok mentén ─ csodálatos látványvilágával mutatta be egyre régebbi önmagát, a jelent megelőző minden korábbi emberi kultúra szépségét, dicsőségét, a számunkra időközben érzékelhetővé, használhatóvá váló „kisegítő dimenziók” aktív együttműködésével. A drámai hatás fokozódott azzal, hogy a Föld minden alkotóelemében élőként, megérthető egységében nyilvánult meg, az élmény így messze meghaladta azt, amire például az illúziókeltés és a filmművészet valaha képes lehetett.
Röviddel ezután ─ ismeretségi körömet is ide számítva ─ e dimenziógazdagodás folytán különféle képességek ébredtek bennünk, segítségükkel a legtöbb alacsonyabb rendű élőlényt és képződményt kölcsönösen megértettük, leginkább azokat, melyeket kitüntettünk a figyelmünkkel. Olyan benyomás alakult ki mindnyájunkban, mintha minden minket szolgálna, mi pedig hasonló odaadással tekintenénk a környezetünkre, s ez az egész inkább fölemelő volt, semmint aggasztó. A rendkívüliségekben felsejlett, hogy világunk gyorsulva halad egy tökéletesebb létállapotba.
Miközben mindezt átéltem a maga forrongó valóságában, a régi énem ebből semmit sem tudott volna elfogadni.
Tegnap volt az első, bátortalan kísérletem napja. Nyolc éve kimúlt kedvenc pointeremre gondoltam, hívogatni kezdtem magamban. A kitárt bejárati ajtón át rontott be, boldog csaholással! Bár mi csak őt fogadtuk magunkhoz annakidején, nyomában ─ születésük szerinti sorrendben ─ az alombéli társai jöttek, ugráltak körül. (Ez is új ismeret számomra: az elpusztult testvérállatok „lelkei” egymást bevárják*, egyikük sem jut a saját túlvilágára külön ─ külön és most, újjászületésük alkalmával hasonlóan összetartanak! Ez az ember által birtokba vehető másvilághoz képest alapvető különbség.)
Hogy ezután milyen lelki megrázkódtatást jelentettek találkozásaim a régen elhunyt szeretteimmel, főképp az édesanyámmal? Nem tudom szavakkal leírni. Apával közösen rengeteget segítettek nekem a történések megértésében. Három nap. Ennyi szükséges ahhoz, hogy megéljem az egyetemes föltámadás minden csodáját, mondták. Ez az idő szükséges a teljes átalakulásomhoz. Például komoly gondként említették, mennyire zárt, fenntartásokból építkező karakter vagyok. Az oldás a legfontosabb, mert a méltán fejemre olvasott korlátaim gátolják a szeretet szabad áramlását, ami nélkül képtelenség eggyé válnunk ebben a végső újjászületésben. Rövid időre magunkra maradtunk, de édesapám kérés nélkül beszélt tovább.
„Ebben a 72 órában kell odáig fejlődnöd, hogy ismerd, alkalmazd a megváltozott képességeidet. A kiterjesztés eszközei és lehetőségei a kezedben vannak.
Megérkezni egy letisztult, magasabb rendű világba, és az időtlenségbe. Ez a végcél, mert a feltámadás most mindenki számára járható út, de egyszeri, megismételhetetlen. Persze itt, a kezdetkor még nem így gondolod. Ezért pillanatnyilag csak olyanokkal tudsz kapcsolatba lépni, akikkel szemben sosem voltak érzelmi fenntartásaid, ám velük-velünk is annyi ideig, amíg a teljes figyelmedet erre irányítod. Az új lelkiséged birtokában, valamint a dimenziók összehangolása segítségével nyílik meg előtted a legteljesebb látás, habár ennek vannak jól megkülönböztethető fokozatai. Például nem elégséges a teljes jelent megtartanod az érzékelésben, két további hozzáférés is fontos: az egymást megelőző/követő generációkhoz, valamint a saját összes újjászületési történelmeid bensőséges kapcsolati rendszeréhez. Semmivel se győzködd magad, a feltétlen elfogadás, az engedelmesség sokat segít…”
A dolgok sorra úgy alakultak, ahogyan ők előre megmondták. Például az élet vize**, amit innunk kell, mert (túl azon, hogy minden korty felüdülést, kiegyensúlyozottságot, lelki békét ad) nélkülözhetetlen lesz egészen az utolsó percig; forrásként bárki által elérhető bőséggel tört fel halmok tövén, sétautak mentén, ligetekben.
Komolyan vettem azt a szülői ajánlást is, amely a három nap megtisztulási folyamatát szolgálta, a minden elkövetett és elszenvedett bűnt számba vevő, azokat őszintén megbánó*** visszaemlékezéseim memóriámhoz mérten rigorózus végig-vitelét. Megbocsátani az élőknek, megbocsátani az elhunytaknak, végül megbocsátani önmagamnak.
Oly sok dolog történik, hogy jóformán észre sem veszem, lassan letelik a lehetséges három nap! A feltámadáshoz meg kell halnom? Erre a végzetszerűségre senkitől sem kaptam egyenes választ, a segítség arra szorítkozott, hogy mit kell tennem ellene.
„Megbocsátani az élőknek, megbocsátani az elhunytaknak, végül megbocsátani önmagamnak.” Azt hittem, ez lesz a legnehezebb feladatom, ám ezekben a pillanatokban minden lelkierőmre szükségem van, hogy elérjem életem legfontosabb és megismételhetetlen célját.
(Fiatalkorom csodálatos emlékei közé tartozik egy hortobágyi tábor közös, játékos próbatétele, a parázson járás. Ebben az időszakban voltam nagykamasz és persze szerelmes is, egyúttal. Ott voltunk mindketten. Mezítláb, kéz a kézben vártunk a sorunkra. A leterített tűzszőnyeg másik végén álltak azok a felszabadultan vidám társaink, akik már megtették az utat és a táborvezető is, ki az egész szertartást megrendezte. Ahogy haladtunk feléje, tekintetüket reá szegeztük, nem azzal foglalkoztunk, hogy megégünk, vagy sem? Nem is éreztünk semmilyen fájdalmat, inkább a jelenség nagyszerűségét.)
Legutóbbi módosítás: 2012.05.04. @ 11:42 :: Meyer József