A hegedűroncs-telepen dolgozáshoz, több szív kellett, még a verkli tekerésnél is. Valójában Bumbónak nevezték, a drótkerítéssel körülvett, pengető alkatrészekkel teli területet, de sokkal inkább, egy műszaki hulladék lerakat volt, ahonnan nyakakat, alátéteket, vagy hegedűtesteket guberáltak, a szívükben könnyező kulcsmentők.
Nem is gondolnánk, hogy némelyik ember naponta dob, pöffeszkedve, több ölnyi hegedűt pályaszélre. Az egész személyzet – régebben kádernek nevezett -, zeneakadémiát végzett munkatársakból verbuválódott. Naponta szép fülű stílkulcsok – még a Titanic-kal elsüllyedt – ódon, filléres guberálását voltak kénytelenek végignézni. Csak azért gyapjasodott büszkévé tekintetük, mert, bár kapacitás hiányában, a restaurátori munkákat infra vaskalapok alatt sem tudták volna elvégezni, legalább megmentettek egy-két, még jobb sorsra érdemes dalnok darabot. Arra megfeleltek, hogy mint megáradt folyó szakadt gátját, másik hangszer kidobott darabját helyettesítsék. Fák lettek, és betakaróztak virágos paplanokkal.
Kobakjukat, a krumplifejek hegedű fitymálásától úgy melengette a mentéstudat, egy-egy hasznos nap után, mint egymásba csavarodott sínpárokat kiegyenesítő, szorgos vasutasokét. Ha nem reménykedtek volna, egy majdan karmesteri pálcát, sziklaormon lengető pingvin megjelenésében, aki az összes kűrruhát túlfutva, gyönyörű hajlítású hegedűre lejégtáncol mindenkit, és extra reperátor üzemet létesít, már belehaltak volna a pocsékolók önzésébe.
Legutóbbi módosítás: 2012.05.25. @ 21:50 :: Boér Péter Pál