Csillag Endre : Jótett helyébe…?

– Az anyja köcsögit! Ez egy befogott hím feketerigó.

Abban az évben Télapó hamar megrázintotta a szakállát. Már október végén – ha nem is maradt meg tavaszig – leesett az első hó. A nagy betonházak környékén, ahol laktunk, a sötét színű aszfaltsivatagról gyorsan felszippantotta a ki-kikandikáló Nap a gépjárművek által sűrűn összekaristolt, téli takarót. Hó csak a zöld felületeken és a kis udvarokban maradt meg.

Gyuri, szokásához híven, elmélyülten távcsövezett az épületmonstrum Faragó utca felőli oldalán nyíló konyhaablakból. Az V. emeletről jól belátott a szomszédos, többnyire földszintes porták udvarára. A bősz ornitológus-tanonc, első gimnazistához illő, minden lelkesedésével és magas szintű tudásával, elszörnyedve látta meg, a fehér udvar és fehér gang – mint háttér – előtt, cseppnyi kalitkában, egy bele nem illő, fekete madár csapkolódik, vergődik a rendkívül kicsiny szabad tér miatt.

– Miféle madár lehet ez? – morfondírozott György úrfi, és élesebbre állította a látcsövet.

– Az anyja köcsögit! Ez egy befogott hím feketerigó. S hogy összetörtek az evező és általában felső tollai!! – Szakszerűen állította fel a látlelett, mert a gyerek már kora általános iskolás kora óta „madarászott” a szakkörben, részt vett a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület madármegfigyelő és gyűrűzési táboraiban. Igen, de egyelőre sehol a terv, a madár megmentésére. Nem is lehetett, mert nekünk, a szüleinek már tele volt a hócipőnk az ilyen és hasonló akcióival: megesett, hogy a piacon tíz kemény, magyar forintért vett, kétnapos csibét hozott haza a tudtunk és beleegyezésünk nélkül, egy kartondobozban. A pelyhes, meleg apróságok egy ideig vegetáltak, de sohasem érték el a rántani való kort. Ugyanis a dolog ismétlődött. Általában azonos eredménnyel. Aztán jöttek a pintyek, akik a lodzsán költöttek, szaporodtak, csicseregtek a nagyszoba plafonig érő, terebélyes fikuszának az ágain, és általában tették a dolgukat, sokszor magasról a fejünkre. A populáció, néhány generáció után, amelyek szaporán követték egymást, a belterjesség miatt – ezt is a fiamtól tudtam – sajnálatosan betegessé vált, és kipusztult.

A fiam belátta, ebben a házgyári lakásban mi, emberek is szűköcskén vagyunk, és áttért az akvarisztikára. Ebbe belementem, de kikötöttem, repülő halak nélkül.

 

Most ezzel a feketerigóval jött. Olyan szívhez szólóan ecsetelte a szerencsétlen madár mostani és várható szenvedelmeit, hogy az asszonnyal együtt megszántuk a madarat. Igaz, a Gyuri nővérkéje, aki érettségi előtt állt, kikötötte:

– Na, az én szobámba be nem jön az a verzett tollcsomó! Még az hiányzik, hogy összepiszkítson ott nekem mindent!

Gyuri és a barátja, Menyus, maradjunk a vezetékneve becézett alakjánál a továbbiakban is, a madártani egyesület küldöttségeként lépett fel a kis, öreg szomszédasszonynál, Erzsike néninél:

– Kedves Erzsike néni! Tetszik tudni, mi vagyunk azok a szomszéd gyerekek, akik a Faragó utca torkolatában szoktuk a tollaslabdát átütögetni a villanyvezeték felett.

– Tudom fiuk. A te anyukáddal néha találkozom is a sarki ABC-ben. Aztán mi járatban vagytok? 

– Mi a kalitkába befogott vadmadár dolgában jöttünk a Magyar Madártani Egyesülettől – mondta Gyuri, és a nyomaték kedvéért még hozzátette:

– Tetszik tudni, ennek a madárnak a befogása tilos és büntetendő, több ezer forint az eszmei értéke, mert védett fajhoz tartozik, és az ilyen körülmények között igen hamar el is pusztul. Mi, neki való helyen, felerősítenénk, és szabadon engednénk – fejezte be György professzor a székfoglalóját a Menyus sűrű, rábeszélő bólogatása közepette.

A szegény kis öregasszony hitt a gyerekeknek és forró könnyhullatások közepette elsírta a bánatát:

– Tudjátok, fiúk, én egyedül vagyok, nincs senkim. Ezt a szerencsétlen jószágot egy fa alatt leltem az utcán. Nem tudott repülni, kieshetett a fészekből, és az anyamadár nem etethette. Felvettem az árvát a kötényem zsebébe. Az egyik szomszéd kerítette ezt a kalitkát, amit a tornác falán láttok azzal a néni, a könnyeit törölgetve elindult tipegve a kalitka felé.

Közben Menyus előadást akart tartani az anyókának, hogy ez a madárfaj már röpképtelen állapotban fészekhagyó, és a szülőmadarak a földön, a bokrok védelmében, pittyegő hívóhangokat hallatva etetgetik őket. Ilyenkor a fiókák nagyon esendőek. Erről az attrakcióról azonban Gyuri leintette, mert Erzsike néni „kigörbölte” a kalitka ajtaját, az ajtónyíláson keresztül benyúlt göcsörtös ujjaival, és megfogta a vergődő, de néma madarat, majd átadta Gyurinak.

– Nagyon vigyázzatok rá! A koranyár óta minden nap adtam neki magokat, vizet. Mégse énekelt soha.

– Szent Habakuk! Még az a csoda, hogy él ez a szerencsétlen madár. Bizonyára olajos magvakat is kapott – súgott össze a két fiú, amikor nagy köszönjük, és kezét csókolom kíséretében kisorjáztak a deszkakerítés rozoga kapuján. Erzsike néni a szemét törölgette köténye sarkával, ahogy utánuk nézett a kapuból, amíg a fiúk el nem tűntek a betonmonstrum egyik hátsó vasajtaja mögött.

 

*

 

Másnap a nagyszünetben a madárvédők a gimi udvarán tanácskoztak. Ki mennyi pénzt tud összeguberálni, hogy Erzsike néninek vehessenek egy kanárit, némi madáreledelt. Ez a teremtmény jól tűri a kalitkát, egyszerű, olcsó étkeken könnyen eltartható. Még énekelget is, és hangjával, sárgás-zöldes színével örömet vihet Erzsike néni mindennapjaiba. Összejött a zsozsó, és Menyus vállalta, az Ibolya utcán megveszi a madarat és a tápot, sőt, el is viszi azokat a nénihez. A fiúk még a lelkére kötötték: nehogy télire kint hagyja Erzsike néni a madarat.

 

*

 

A feketerigó egy fedeletlen kartondobozba költözött az V. emeleten, a Gyuri szobájában. Egyelőre nem kellett attól tartani, hogy elrepül, de attól sem, hogy elugrál, elfut, mert őkelme ijedten gubbasztott a doboz egyik sarkában, apró gombszemeivel figyelve a körülötte zajló, szokatlan sürgésforgást. Tollai tényleg nagyon össze voltak törve. Gyuri pénzt kért az anyjától csirkecombra, amit, miután megvett és gondosan lebőrözött, keskeny csíkokra vágott. Az anyja a csontokon maradt, kevés hússal zöldséglevest főzött. A madár pedig nyelte a húscsíkokat, mint kácsa a nokedlit. Láthatólag jobb kedve lett.

Teltek, múltak a napok. A madár felerősödött, kinőttek a tollai, és kezdett egy jóképű rigófiúra hasonlítani. Kimerészkedett a dobozból. Először csak akkor, amikor nem tartózkodott a család otthon. Ezt lehetett látni összetéveszthetetlen nyomaiból. Gyakorlatilag territóriumává tette ilyen módon az egész lakást. Kénytelenek voltunk mozgásterét korlátozni a Gyuri szobájára, a konyhára és a vizesblokk előtti közlekedőre. Ott mindenütt jól mosható PVC-padló pompázott, amit nem győztünk újságpapírokkal beteregetni. Később légi veszély fenyegette a konyhaasztalt, a szekrények tetejét, a mosogatót, a tűzhelyet, mert madarunk termetét meghazudtolóan nagyokat ugrott és rebbent.

Eljött az az idő is, amikor „Rigójancsi” meg is szólalt, mire kitavaszodott. És őkelme félreérthetetlen kijelentést tett: Azt mondta a kicsiny torkából kijöhető legmélyebb hangon, hogy „kár”. Félelmetes hallásról és utánozó készségről tett fényes tanúbizonyságot. A belváros madár-dalosainak teljes repertoárját tudta. Hol károgott, hol vijjogott, mint a sarlósfecskék, hol verébként, fecskeként csicsergett, hogy később a gerle búgását utánozza. Érthető módon megnőtt nálunk a szomszédokból álló idegenforgalom. Erre az attrakcióra egyre többen lettek kíváncsiak.

Rigójancsi most már rigó nyelven is énekelgetni kezdett, ahogy meghallotta fajtársai hangját. Szabadon és mesteri módon repkedett a lakás előle el nem zárt részein. Azonban, ha koradélután megkottyant az emeletünkön a lift, és léptek közeledtek felénk, akkor a madár csalhatatlan ösztönnel ment a bejárati ajtóhoz, mert megismerte Gyuri lépéseinek a zaját. Én is jártam ilyen tájban haza, de a madár engem sohasem várt. Egykedvűen tollászkodott az előszobafogason, amikor beléptem, majd minden sietség vagy ijedelem nélkül berebbent a Gyuri szobájába. Mintha csak azt mondta volna: Nem téged vártalak. Bezzeg, ha Gyuri érkezett, akkor ott ugrált vagy iramodott a lábai alatt, fejét félre fordítva nézett fel a fiamra. Engem meg evett a sárga irigység. No meg a bosszúság, mert Jánosunk legújabb ösztönös cselekedetévé vált, hogy a fiam szivacsos ágybetétjének huzatát szakavatott csőrcsapásokkal szedje akként cérnaszálakra, hogy a szivacsból is jókora darabokat kiszakítson. Közben meg-megállva vidáman és torkaszakadtából trillázott. A betét „mintázata” megváltozott, mintha sörétes puskával valaki közelről, többször rálőtt volna.

A nejem vezetésével összeült a vádhatóság. A tekintetes bíróság felmérte a kárt, amit az állandó felmosás, szárnyas hússal való etetés költségei mellett, minima-kalkuláre, tízezer forintra taksált. Egyben határozottan leszögeztetett, a madár repülni fog. Gyuri még gyengén ellenkezett:

– Nem repül az még teljes biztonsággal, rengeteg a gonosz macska, nem tanulhatta el fajtársai összes viselkedési formáit stb. stb… stb. – a többség azonban győzött.

 

*

 

Csodálatos, késő tavaszi szombatra virradtunk. A Nap langymelegen sütött, zöldellt minden, a levegőben édes illatok keveredtek a föld jellegzetes szagával.

– Úgyis mentek az apafai kertünkbe. Vigyétek innen ezt a romboló szellemet, fiúk, mert rögtön megőrülök tőle!! – mondta hű nejem. Tudtuk, bevégeztetett. Házi ének- és kárpitos mesterünk kitoloncoltatik otthonába, a nagy természetbe. A madár mintha érezte volna rossz sorsát. Kukán ült a fiam olvasólámpája ernyőjén, az íróasztalon.

Került a pincerekeszünkből egy kisebb kalitka, a régi szép idők emlékeként. Gyuri fiam minden nehézség nélkül megfogta a madarat, és betette a kalitkába. Lementünk a csillaggarázsba, rábírtuk a Zsigát, hogy induljon, és némi hideg élelemmel nekivágtunk a madár kitelepítésének. A gyerek egész úton szótlanul ült a kocsiban. Rossz szokása szerint, de szaporábban, a körmét rágta. Ahogy elértük a vasúti őrházat, nem jobbra, a karos sorompó felé fordultunk, hanem balra, a Nagyerdő egyik földútjára, ami az országos f?útvonalból nyílt némi sárrázón keresztül. Az autóval, Gyuri elképzelését követve, egy kicsit messzebb hajtottunk a lakott részektől. Kiszálltunk. Kerestünk egy számunkra jobban átlátható, kevésbé bokros terepet. A fiam a kalitkát egy kivágott fatönkre tette. Kérdőn nézett rám. Tényleg meg kell válnia a védencét?l? A fejemmel intettem, igen. Szóban biztattam:

– Hidd el, jobb lesz neki így!

Kinyílt a kalitka ajtaja. A madár kióvakodott. Hírtelen szökkenéssel leugrott az avarba, amit kezdtek már áttörni az aljnövényzet első jövései. A madár, mint egy megrészegült táncbajnok úgy ugrált az avarban. Rettenetes elánnal fitetett a csőrével, nagy rothadó levélhalmokat forgatva fel. Időnként talált valami „fogára” való kukacot. Egyre távolodott. Ügyet sem vetett ránk. A „madarász” utána akart iramodni, a szeme sarkában gyanús nedvesség csillogott. Megfogtam a dzsekije ujját.

– Ne! Hagyd őt, mert hazatért! – Még azután is bámultunk egy darabig arra, amerre egyre kisebbedő fekete sziluettje, sárga csőre már rég eltűnt a szemünk elől.

 

*

 

Közben évek teltek el. Először a lányunk repült ki a mi betonkalitkánkból, majd a fiam. Egyidejűleg az idegenek számára Gyuriból György lett. Diplomamunkáját a balkáni gerle populáció-dinamikája című témából írta, és védte meg. Legtovább mi maradtunk, az öregek a betonmonstrumban. Úgy hozta az élet, hogy a házgyári lakást kertes családi házra tudtuk cserélni. Itt, a jázminbokrok között és egyéb lombos zöldekben évről évre népes feketerigó népesség szaporodik tovább. Kezesek. Megfogni ugyan nem engedik magukat, de néha akár beléjük is botolhatunk, ha nem vigyázzuk lépéseinket. Ha ások, vagy bármiért forgatom a földet, akkor varázsütésre ott teremnek, és szorgalmasan pusztítják a mindig kikerülő pajorokat, egyéb férgeket. Ez azonban nem minden. Hűvös nyári hajnalokon csodás hangversenyt rendeznek a kertünkben. Meg vagyok arról győződve, kimondottan nekünk. Költés közben a büszke apa a hátsó verandánk vasán hirdeti tele torokkal napközben is, ez a terület az övé. Szemembe mondja, szembe fordulva velem. Én pedig, mint mesevilágban élő kisgyerek egyre csak várom, csupán egyetlenegyszer, valamelyik hím madár, csak a bizonyosság kedvéért, elkárogja magát, ebben az elembertelenedett világban érvényes-e még az a mesebeli fordulat: „Jótett helyébejót várj!” 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.06.22. @ 10:58 :: Csillag Endre
Szerző Csillag Endre 162 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.