– Zsóka, gyere, nézd, mi történt Japánban! Szörny?! Nemrég Christchurchben, most Japánban! Egyre több a katasztrófa! – szólt János a feleségének.
– Úristen! – jött be a konyhából Böske. – Szegény emberek! Nem elég a földrengés, még utána a tzunami is… Borzalmas… El se hinné az ember, hogy ennyire ki van szolgáltatva a természet er?inek!
– Hol van ez a Sendai? Olyan ismer?sen hangzik ez a városnév!
– Nekem is ismer?s… Tudom már! Az a nagyon kedves japán család, Fujimotoék, akik itt laktak a nyáron a panziónkban, odavalósiak! Jézus Mária! Vajon mi van velük? Jaj, fel kellene hívni ?ket!
– Ha gondolod… Eltettem a névjegykártyájukat. Valahol meg kellene lennie – válaszolta János.
Öt perc múlva már hozta is diadalmasan. Böske tárcsázott. N?i hang válaszolt. Böske felismerte Itsuko Fujimoto hangját.
– Jaj, de örvendek, hogy hallom a hangodat! Épek vagytok? Láttuk a TV-ben, mi történt. Borzalmas!
– Köszönöm, hogy érdekl?dtök. Fizikailag mind épek vagyunk, csak a férjem, Eichi sérült meg egy picit.
– Kórházban van? Súlyos? – aggodalmaskodott Böske.
– Nem. Mondtam, csak könnyebben sérült meg, az egyik vállára esett valami. A kórház súlyosabb sérülteknek való. Én elláttam a sebét. Elment segíteni a mentésnél. Munkába úgyse tudna menni, mert az épületet elmosta az ár.
– Jesszusom! Istennek hála, hogy nem volt ? is ott! S úgy sebesülten ment menteni?
– Muszáj. Sok embernek az élete perceken múlhat, minden kézre szükség van. Több kollégáját már sikerült kimentenie a romok alól. Én is mentem volna, de a házunkat is elöntötte az ár, s most próbálom menteni, amit még lehet. Szerencsére a falak nem d?ltek össze, és jó, hogy az emeletre nem jutott fel az iszap. Nem vagyunk épp’ szabad ég alatt a márciusi hidegben, mint sokan.
– Rettenetes… El se tudom képzelni azt a borzalmat, amiben vagytok… Egy életetek munkája ment tönkre egy perc alatt. Ott látni annak a csodálatos kertnek a romjait, amelynek mutattátok a képeit a nyáron… Nézni tehetetlenül, hogy volt, és nincs. Egy álomból a pokolba csöppenni… Rettenetes lehet, hogy mindenki bajban van, és nincs, akire számíthatsz. A gyermekeid hogy viselik a tragédiát?
– Mitsuko az iskolában van, diáktársaival az iskola épületét próbálják m?köd?képessé tenni. Lapátolják az iszapot, javítják a falakat…
– Az a törékeny kislány…
– Muszáj, nincs más választás. Bokkai pedig elment intézkedni a biztosítónál, az önkormányzatnál. Be kellett jelenteni a kárt idejében. Szerencsére az iratokat az emeleten tartottuk, s minden megvolt. Id?be telik, amíg bármit kapunk, hiszen a sok adatot fel kell dolgozni…
– Igen, ilyenek a bürokraták. Fizesd az adót, fizesd a biztosítást, s amikor arra kerül a sor… Nekik az lenne a kötelességük, hogy… Na, ne elemezzem, ilyenkor derül ki, hogy mennyire nem lehet számítani rájuk. Nálunk is… – kezdte el Böske, de Itsuko félbeszakította.
– Köszönöm, hogy hívtál, és aggódtál értünk. Nagyon jólesett. Nem szeretnélek megsérteni, de muszáj sürg?sen elmennem, hogy biztosítsam az ivóvizet a házban. Remélem, megérted. Ez létkérdés most nekünk. Ugye nem haragszol ezért?
– Viszonthallásra!
János kérd?en nézett Böskére. Hiányos angol tudásával is annyit megértett, hogy mindnyájan épek, de részleteket várt.
– Rettenetes mi van ott! El sem tudjuk képzelni azt a borzalmat. De örvendek, hogy felhívtam. Legalább olyan jól kipanaszkodhatta magát Itsuko…
Legutóbbi módosítás: 2011.05.14. @ 05:05 :: Vandra Attila
