J.M.: Mondj, kérlek, pár mondatot Magadról!
B.Sz.: Nyugdíjas orvos vagyok, túl a hetvenen.
J.M.: Mióta írsz?
B.Sz.: Amióta nyugdíjas lettem.
J.M.: Miért kezdtél el írni? Mi inspirál?
B.Sz.: Emlékkötet összeállítását tervezte az évfolyam, és ahhoz kezdtem írogatni „emlékiratot”. És bekövetkezett a Pandora effektus.
J.M.: Mi a célod az írással?
B.Sz.: Megismertetni a XX. századot – nem a vívmányait, hanem a mindennapokat, az emberi sorsokat. És művelni a magyar nyelvet.
J.M.: Van-e példaképed? Vagy kinek a művészete van rád hatással?
B.Sz.: Tamási Áron, Krúdy Gyula
J.M.: Mesélj a munkamódszeredről! Van valami kabalád, bogarad?
B.Sz.: Ha eszembe ötlik egy jelenet, vagy egy mondat, megjegyzés, azt lejegyzem és elteszem. Egyszer aztán valamelyik élni kezd, és én engedelmeskedem…
J.M.: Hogyan fogadja a környezeted? És a családtagjaid? Támogatnak, kapsz segítséget tőlük?
B.Sz.: Családom elfogadja és segítenek a hibakeresésben. Első olvasóm a feleségem, s ha azt mondja, hogy jó, akkor olvashatja más is.
J.M.: Mi eddigi legnagyobb sikered? Hogyan hatott rád és a további munkásságodra?
B.Sz.: Egyszer szervezett a helyi könyvtár egy szerény író-olvasó találkozót. De igazi siker az, amikor a Torony olvasói hozzászólnak az írásaimhoz!
J.M.: Mik a vágyaid? Emberként… Íróként…
B.Sz.: Családom és népem jóléte. Ez olyan nagyképűségnek hat, de tényleg így van!
J.M.: Elégedett ember/író vagy?
B.Sz.: Egy szó: Igen!
J.M.: Mit üzensz a kezdő írótársaknak?
B.Sz.: Műveljék magas fokon, igényesen a magyar nyelvet, őrizkedjenek az idegen szavaktól és idegen mondatszerkezetektől. Nehéz ezt így betartani, de csak így érdemes…
J.M.: Hol olvashatóak a műveid?
B.Sz.: 7torony, Csillagszemek, BodóKert, digitális emlékkönyv.
J.M.: Nyomtatásban megjelentél-e?
B.Sz.: A helyi újság: Püspökladányi Hírek, Erdőszentgyörgyi Figyelő, a Szilaj Csikó hetilap, három kis kötet magánkiadás.
J.M.: Kapsz visszajelzést az olvasóidtól?
B.Sz.: Megszólítanak az utcán az emberek és köszönik, hogy írok a helyi lapba!
J.M.: Nem vagy túl bőbeszédű, ha Magadról kell szólnod. De én szeretnék ennél többet megtudni Rólad; írásaidat olvasva azt tapasztaltam, hogy nagyon széleskörű az érdeklődésed, s minden témában otthonos vagy. De mi az, ami most leginkább foglalkoztat és miért?
B.Sz.: Habár az a hír rólam, hogy nem vagyok bőbeszédű, megpróbálom a részletesebb válaszadást. Már csak azért is, hogy megcáfoljam ezt a híresztelést!
J.M.: Ez igazán megtisztelő!
B.Sz.: „Íme, egy kis ízelítő az életrajzomból:
Újra láttam a világot…
Első pillanatra úgy tűnik, túl nagy feladatot kaptam megírni több évtized egyéni krónikáját egy olyan embernek, aki eleddig – ifjonti ambícióit kivéve – a tollat csak receptírásra használta. Menet közben azonban rájöttem, hogy az írás önmagát gerjesztő kényszerré válhat. (Felfedeztem a spanyolviaszt!) Bármelyik pontját idézem fel emlékeim tárházának, a kor, melyben éltünk, kinyújtja utánam csápjait, és már nem én diktálok a billentyűknek.
Életem azzal kezdődött, hogy 1937-ben Derecskén megszülettem, „mint egészen kicsi csecsemő”. Édesapámnak ott volt ügyvédi irodája. Kilencszáznegyvenig laktunk ott, amikor is Nagyváradra költöztünk, mert most ott nyitott édesapám irodát a Stern palotában. Tehát magyar állampolgárnak születtem, és ez az állapot addig tartott, amíg az orvosira nem jelentkeztem. Akkor lemondattak a magyar állampolgárságomról, mert csak román állampolgár jelentkezését fogatták el – legalább is akkor ezt mondták. Nem is volt román személyi igazolványom, csak egy igazolás a rendőrségtől. A „buletin” kiállítása majdnem egy évet váratott magára. Magyarországon történő letelepedésemkor lett ennek furcsa következménye. Amikor a legjobb román barátunk beállt a VATRA-ba, este azt súgta a fülembe – „súgd, …mit férfi fülbe nő súghat csupán” – keressek egy kicsi falut „valahol Magyarországon”, ahol befogadnak, és elfogadnak.
Másnap kiváltottam szülőfalumban az anyakönyvi kivonatot, és azzal elmentem egy ismerőshöz Szegeden – rokonok segítségét nem óhajtottam igénybe venni.
A rendőr-főkapitányságon ennek az aktának alapján kiállították órákon belül az ideiglenes személyazonossági igazolványt. Úgy, mint ötven évvel ezelőtt, csak akkor románt, most meg magyart. Ezzel vettem lakást, fogadtam be a családomat, és szereztem állást a feleségemnek, magamnak. Egy év múlva, mikor már berendeztük szegedi életünket, derült ki valamelyik hivatalban, hogy annak idején Kádár János és Ceausescu egyességet kötöttek, aki, amelyik országban lakik annak az országnak az állampolgára. Így visszavonták az ideiglenes „személyimet”, és átadtak az idegen rendészetnek. Feleségemnek és a gyerekeknek már megvolt a végleges letelepedési engedélyük. Most ők fogattak be engem…
Az egyetemi felvételi sok izgalommal járt. Ott volt az említett állampolgársági ügy, azután a beiratkozás utáni rostálás izgalma, a vizsgáról ne is beszéljek, mert a vegytan vizsgán összekülönböztem az egyik vizsgáztatóval, és azt hittem vége a felvételinek. Már éppen állás után néztem, mikor jött a hír, hogy felvettek – ösztöndíjjal!
Élmény volt megismerni Marosvásárhely világát. A székely főváros: a Civitas Forum Novum Siculorum különös világát. Már az emberek beszéde, szavaik, mondat szerkezetük, kifejezéseik a váradi fülnek különösnek hatottak. A magatartásuk még inkább. A „Ne hagyd magad, Mózsi!” – egy életfilozófiát fejezett ki. Magyarságuk keményebb, konokabb, ugyanakkor hajlékony is. Mikor ezt otthon a barátaimnak elmondtam, megsértődtek. „Mi is magyarok vagyunk!” – oktattak ki.
Nekem személy szerint soha konfliktusom velük nem volt, hamar átvettem a „stílusukat”. Lehet az is közrejátszott, hogy felmenőim Csíkból jöttek Biharországba. Tipikus erdélyi család a miénk: magyar, német, román keveredik egybe, mint a nagy olvasztókemencében az ércek. Innen a türelem mások elvei iránt, az empátia, és a tevékeny segíteni akarás. Ezek lettek orvosi pályám vezérelvei (minden egyéb híresztelés dacára!).
Családi hagyomány szerint Drágos Anna – deszei, dragomérfalvi és thurnai – rokoni látogatáson volt a nagybányai Perger családnál 1785 farsangjakor. Drágosék deszei kúriáját a fellázadt oláh parasztok feldúlták, szüleit megölték. Anna ott maradt a Perger családnál, mivel mindenét elvesztette, nem volt otthona, nem maradtak rokonai sem. Mint ilyen helyzetben történni szokott ifjú Perger József beleszeretett, és nőül is vette. Az ő Erzsébet nevű leányuk az én nagyapám nagyanyja. Ennyi.
Az évfolyamunk is olyan vegyes volt, mint maga Erdély, de bárhonnan jöttünk is, a hat év alatt igazi közösségé kovácsolódtunk. Sok bántás, igazságtalanság ért. „És mégis élünk”.
A hat év alatt sokat tanultunk, sokat szerettünk, és sokat megéltünk. Az állandó fenyegetettség ellenére vidámak, bizakodók maradtunk. Tanáraink igazi személyiségek, példaképek voltak, és maradtak.
Nem voltak nagy igényeink. Vizsgázni ellenben rendesen felöltözve mentünk. Pantalló nadrág, fehér ing, nyakkendő, rendes zakó. Máskor abban jártunk, amink volt. Nem volt szégyen a megfoltozott ruha, csak tiszta legyen. Enni, aki tudott a menzán evett. Lehetett néha potyázni: levest bárki ehetett, s ha egy kollega megszánt és repetát kért, megehetted. Egyik nyáron nem utaztam haza, és nem volt más tartalékom, mint egy üveg méz, és napjára öt lej. Ezzel a pénzzel vehettem egy joghurtot, két kiflit, és egy tányér tehéntúrós puliszkát. Egy hónapig bírtam. Közben magamon tanulmányoztam az éhezés kórélettanát.
A kötelező tevékenységeken kívül, mint az udvarlás, és a tanulás, legfontosabb a sport volt. Több fajta sportot űztem egyszerre: szertornát és kerékpározást, sítúrázást és úszást, bokszot, súlyemelést és kirándulásokat. Mikor minek volt az idénye.
Nyári szünidő alatt iratkoztam be Nagyváradon a bokszklubba. Nem mondtam meg, hogy egyetemista vagyok, hanem, hogy ipari tanuló. Volt egy Laci nevű barátom, aki vasesztergályosnak készült, s tőle tudtam az iskoláról. Nem akartam kilógni a sorból. Nem is volt ezzel semmi baj, de az edzés közbeni szünetben mindig összejöttünk egy kis beszélgetésre, ismerkedésre. Volt egy szőke fiú, akit nagyon érdekelt a „szakmám”, és mindig mellém ült, és érdeklődött, hogy milyen a vasesztergályosság, kik oktatnak, hova járunk gyakorlatra. Jobban megizzasztottak ezek a beszélgetések, mint a legkeményebb erőnléti gyakorlatok. Egész regényre való történetet hoztam össze neki, hogy a kíváncsiságát kielégíthessem. Mondta is, ő is szeretne oda járni, vigyem el az iskolába, ismerje meg jobban a helyet. Szerencsémre vége lett a nyárnak, s én visszamentem Vásárhelyre.
Vívó edzésekre is eljártam, de a lábiskolát nagyon untam, úgyhogy hamar abbahagytam.
Minden fajta sport vonzott a labdajátékokat kivéve. Rövidlátó szemem volt az oka. Szemüveg nélkül egy méternél tovább már csak foltokat láttam. Ott megszűnt a látható világ számomra. Így jártam valahányszor eltörtem a szemüvegemet.
A Kelemen havasokban voltunk sítúrán. Akkora volt a hó, hogy ki kellett magunkat ásnunk, és a sípályára sem tudtunk elmenni. A menedékház mellett tapostunk ki egy kis pályát. Egészen jól sikerült. Mikor kipróbáltam, az alján levő puhább hóban a sítalpam megakadt, s én akkorát szaltóztam, mint egy akrobata. Fejjel előre érkeztem a hóba. Vaksin pislogva másztam ki a hó alól. Társaim segítségével szemüvegem darabjai előkerültek. A keret összetörve, de a két lencse ép. Mint a monoklit úgy próbáltam használni. Nem nagyon ment. Elkeseredve üldögéltem a menedékházban, a többiek vígan síeltek, Tóni barátom vígasztalt, „meglátod, találunk valami megoldást!” Nem tudtam elképzelni semmiféle megoldást. A havason nincsenek látszerészek. Végül mégis neki lett igaza. Leukoplaszttal összeragasztottuk a keretet, és ha csúnya is volt a szemüveg, de újra láttam a világot…”
J.M.: Köszönöm, Szabolcs! Még egy kérdésem van: Nemrégiben díjat kaptál, amelyhez szívből gratulálok! Milyen gondolatok jutnak eszedbe ezzel kapcsolatban, és mit jelent Neked a Torony?
B.Sz.: Erre a kérdésedre csak annyi mondok, szűkszavúan, hogy nagyon büszke vagyok a díjra. Azt érzem, Verő Laci integet felém onnan fentről, s bíztat most is, mint kezdetben, mikor beléptem a Torony kapuján. Mondogatja kissé feddően: ”többet várok tőled!”
J.M.: Ezt nem tudom… Hogy válaszoltál a kérdéseimre, nagyon szépen köszönöm.
S míg bennem „forrtak” ezek a válaszok, arra jutottam, hogy sok ilyen írás kellene, mint Szabolcséi, s akkor nem aggódnék, mert hinni tudnám: begyógyulhatnak még a világ sebei.
Két hét múlva: újabb interjú
Legutóbbi módosítás: 2011.05.15. @ 16:32 :: Józsa Mara