Hájas Csilla : Egy hétköznapi ház

A mi házunk nem nagy. De nem is kicsi. Inkább olyan jól eltalált méret?. Ha egy hangyával többen lennénk, már sz?k lenne.

Ahogy belépünk a kapun, rögtön nekiugrik az ember tekintete az egyetlen háziállatnak, – ha az egereket, a szúnyogokat és az öcsémet nem számítjuk, – a kutyának. De erre rájössz egyedül is a hangok alapján, amiket kibocsát magából. Ezeket különös el?szeretettel bocsátja ki éjjel három és négy között, amikor az ember aludna, de nem tud, mert a bolond kutya ugat az udvaron. Habár az ocsmány pofája után akár denevér is lehetne. De kutya lett. A sors fintora.

Rövidke séta után eljutunk az óriási lépcs?höz, ami ugyan csak három fokból áll és úgy zsugorodik, ahogy növünk, de aminek legalább kilenc heget köszönhetek a térdemen. Ezután következik a veranda és az el?szoba, ilyen sorrendben. Az az el?szoba, ami olyan óriási, hogy az ember hangja visszhangzik benne, és ha ketten állunk ott egyszerre, egyikünknek ki kell mennie, hogy a másik rendesen kapjon leveg?t.

A következ? állomás a konyha, ami pompázatos. Szép nagy. Itt szoktuk megrendezni a társas összejöveteleket, ez többnyire kiabálásban nyilvánul meg. Nálunk mindenki hangosan beszél, és aki érdekesebbet akar mondani, annak hangosabban kell. Népbetegség. Az öcsém itt szokott marha nagyokat böfögni ebéd után, majd kifordul a belem t?le. De mióta szemüveges lett, egyre ritkábban m?veli, mert az intelligens imidzsébe, amit képzel magáról, nem fér bele egy böfög? vadállat. Jól teszi. Már unom az asztal lábát rugdosni, mert az övét ritkán találom el.

Apa itt tartja a fest?állványát, amin festeni szokott, képeket. És ugye a festés elengedhetetlen kellékei az ecsetek, amik ahelyett hogy tokban állnának, egy széken vannak felsorakoztatva. És mindig akkor festékesek, amikor fehér nadrág van rajtam, vagy nagyon sietek. Gyakran szoktam sietni. Id?nként el?fordul, hogy acetontól b?zölögve jelenek meg egyes összejöveteleken. Mert foltosan azért mégsem állíthatok be. Az acetont ki lehet küszöbölni némileg a nagyi parfümjével, ami még a Krisztus el?tti id?kb?l maradt fenn. Olyan büdös, hogy az ember szívesebben szagolgatna borsóf?zeléket. Pedig az sem egy nagy élmény. Ezért van nekem mindig ül?helyem a villamoson.

Aztán található még a konyhában h?t? is. Els? pillantásra teljesen szokványos darabnak t?nik. Második pillantásra is. A bels? felosztása viszont egészen figyelemreméltó. Három f? részre osztható. Az alsó polcon tartjuk a zöldségeket, gyümölcsöket, meg néha a húgom ide pakolja a legóját, majd egyszer jól fenéken billentem. A második polcon találhatóak az élelmiszerek, és a legfels? polcon kaptak helyet a konzervek, amiknek lejárófélben van a szavatossági ideje, vagy már fénysebességgel el is suhant mellettünk. Furcsamód ez a polc mindig tele van. Egészen megdöbbent?.

Apáék érdekes módon vesznek kenyeret. Olyan logikusan számolnak: kell egy kenyér szombatra, meg egy vasárnapra, az kett?. Aztán rám néznek, és elküldik az öcsémet, hogy hozzon öt kenyeret. A fene se érti.

Én a konyhát arra használom, hogy nyúzzam a húgomat, szokásomhoz híven, amikor nem néz oda senki. Ilyen pillanatok viszonylag ritkán vannak, mert apáék állandóan szemmel tartanak. El?ítéletnek hívják az ilyesmit. Vagy negatív diszkriminációnak, de ezt nehezebb kimondani. Viszont az ember intelligensebbnek t?nik t?le. Ez sem megvetend? szempont. Másutt is szoktam nyúzni, és olyankor apáék kíváncsian érdekl?dnek, – emeltebb tónusban – hogy már megint mit nyomorgatom azt a szerencsétlen gyereket.

Pedig nem is nyomorgatom, csak én vagyok a húgom nagy és okos n?vére, az egyetlen, hadd tegyem hozzá, és mivel a cím kötelez, ezért kénytelen vagyok foglalkozni vele hétvégenként, mikor félholtan beesek a házba. Hazajövök, alig tépem le a csizmámat és az ?rkaftánomat magamról, az els? kérdés az, hogy mikor játszol velem? És hát a magamfajta k?szív? ember egyre nehezebben bír ellenállni az ilyen könyörg? gyerekszempárnak. Edzenem kéne, kijöttem a formámból.

No de még mindig a konyhánál tartunk, ahogy belépünk, jobbra található az apáék szobája, balra meg a spájz, ahol én lakom az öcsémmel. Apáék mérgesek, amikor így hívom a gyerekszobát. Engem mulattat. Szobának kicsi, spájznak meg nagy. És ráadásul innen nyílik a mosdó. Ki látott már olyan házat, ahol a spájzból nyílik a fürd?szoba? A spájzról az embernek a nagyi bef?ttjei jutnak eszébe, amiket meg lehet dézsmálni, nem egy fürd?, ahol még bef?ttek sincsenek.

Szóval itt ketten lakunk, de a f?nök én vagyok. Nyilvánvalóan és megkérd?jelezhetetlenül. Habár az öcsém id?nként megkérd?jelezi, és már nem éri be azzal a válasszal, hogy azért mert azt mondtam. Ki kell találnom valami nyomós érvet, ami nem okoz nyolc napon túl gyógyuló maradandó károsodásokat, és ami elég jó ahhoz, hogy egy darabig békén hagyjon.

Apáék attól is kiakadnak, ha a vendégek el?tt hangosan kérdez?sködök. Például olyanokat, hogy ehetünk-e egy szelet vajas kenyeret, meg hogy fogunk-e este fürödni, mert már elég koszos vagyok. Eleinte még remegett a szám széle, de már k?arccal csinálok hülyét mindenkib?l, f?képp magamból.

Egyik f? jellegzetessége az otthonunknak, hogy a húgom játékai megtalálhatóak a ház minden pontján és felkiáltójelén. De tényleg mindenütt. Az ember nem is gondolná, hogy a makarónis zacskóban találhat néhány baba végtagot. Pedig így van. Hogy az apa ünnepl?jének a zsebét ne is említsem. És a párnahuzatomat. Meg a táskáimat sem.
Régen az öcsémmel gy?löltünk felkelni korán reggel. Én most is utálok. Mindenféle trükkökkel éltünk, hogy egy kicsivel tovább alhassunk suli el?tt. Rengeteg módszert kipróbáltunk, de a ruhában alvás bizonyult a legtartósabbnak. Majdnem fél órát spóroltunk vele. Aztán beütött a ménk?. Túlzásba vittük, és a cip?t is magunkon hagytuk. Csak azzal nem számoltunk, hogy apának felt?nik a sáros ágybeli. Na, vége lett egyb?l a szép id?knek.

Amíg nem volt meg a húgom, az öcsém nyaggatott, hogy játsszak vele. És amikor kiborított valamivel, mindig azzal etettem, hogy van egy saját háziállatom, amivel titokban szoktam játszani, és sose fogom megmutatni neki. Csak úgy ette a penész. Ezek gyerekes dolgok, de ha most eszembe jutnak, megmosolyogtatnak. És amikor kérdezte, hogy milyen állat, akkor hitelesen illusztrálva, elmagyaráztam neki, hogy úgy néz ki, mint egy kismajom, csak pöttyös és rózsaszín?ek a fülei. Szerintem Európában nem is honos. Olyan ritka faj, hogy mindösszesen egy példány létezik bel?le, ez itt a fejemben.

Jó volt gyereknek lenni. Id?nként még most is annak érzem magam. Van egy sanda gyanúm, hogy én sosem fogok teljesen megkomolyodni. Oda se neki, lehet, hogy így jártam jobban. Néha eszembe jutnak évekkel ezel?tti élmények, amiket már mindenki elfelejtett, és eszembe jut egy íz, egy illat, egy mozdulatról egy másik mozdulat, egy érzés, amit bizonyos dolgok váltottak ki bel?lem vagy a környezetemb?l. És kicsit úgy érzem, hogy sikerült megmentenem egy darabkát abból az id?b?l, ami rég elmúlt, ami csak foltokban az enyém már, és amire egyre kevésbé emlékszem. De az ilyen pillanatok mutatják meg, hogy az emlékeim között h?ségesen ?rzöm azokat az élményeket, amelyek talán feln?ttként veszítettek értékükb?l, de gyerekként nagyon sokat jelentettek…

Legutóbbi módosítás: 2011.05.14. @ 16:00 :: Hájas Csilla
Szerző Hájas Csilla 29 Írás
Hájas Csilla vagyok, a határon túli magyarsághoz tartozom, jelenleg Kárpátalján élek. Bemutatkozni sosem szerettem. Vallom azt, hogy az első benyomás sokat nyom a latba. És az ekkor keletkező véleményeket, később nagyon nehéz kiradírozni. Bemutatkozni felelősség, és én mindig is egy gyáva alak voltam. Családügyileg ott állok, ahol a part szakad. Édesapám festőművész, az anyám szobrász, én meg nem értek egyikhez sem. Amihez nagyon értek, hogy milyen módon lehetne még több hülyeséget csepegtetni a hatéves húgom fejébe, de nem hinném, hogy ez olyan nagy büszkélkedni való, mert ritkán vagyok megdicsérve érte. Húsz éves vagyok, a húszévesek minden bajával, és örömével, ujjongásával, kudarcaival és sikereivel, csalódásaival és élményeivel, reményeivel és bizakodásával együtt. El nem cserélném az életem senkiével. Harmadéves bölcsészhallgató vagyok, egyszerre két szakkal a nyakamban, amit már keservesen bánok, de a világért sem hagynám egyiket sem. Hogyisne, mikor ennyi verítékembe került idáig eljutni? És mikor már több van mögöttem mint előttem? Ezekkel szoktam magam vigasztalni, mikor szorul a nyakamon a hurok és vizsgaidőszakban döglőfélben van a diákféle, közöttük én is. Szerelmes is vagyok, ez a legjobb dolog a világon, a párom egy nagyszerű férfi, és ezt a tényt alátámassza az a körülmény is, hogy már két éve nyomorgatjuk egymást, maradandó sérülések nélkül. Szeret engem, na. Néha én sem hiszem el, hogy ilyen is van. Elvisel az összes hibámmal együtt, amikor hisztizek, amikor rám tör valami bolondéria, és nem akar múlni, akkor is szeret, amikor reggel nyűgös vagyok, amikor tiszta vizes minden a fürdőszobában utánam, amikor éjszaka beszélek álmomban, amikor nincs kedvem semmihez, amikor odaégetem a tejfeles csirkét, (amit nálam jobban senki sem tud, mármint odaégetni), amikor kötekedős hangulatom van, amikor kiabálok, amikor gonosz vagyok, amikor nem érdekel semmi és senki csak én, amikor idegesítő vagyok, amikor csúnyán beszélek, amikor türelmetlen vagyok, amikor utálom az emberiséget, amikor beképzelt vagyok, amikor lenézek mindenkit, amikor azt hiszem, hogy parancsolgathatok bárkinek, amikor irigy vagyok, amikor cseppet sem nőies. Azt hiszem, mindezek ellenére szeret. Bolond is vagyok, mert szerintem ebből kell egy csipetnyi mindenkinek. Szeretek feltűnő lenni, betegség, de nem találom az ellenszerét. Szeretek hangosan nevetni, mezítláb szaladni, szeretem a selymet, a fát, az ezüstöt, a lovakat, a frissen nyírt fű illatát, a színeket, mert színes vagyok magam is. Szeretem a szelet, a cseresznyét, a vizet, a kéket, a felhőket, a vadgesztenye illatát. Szeretem a Jóbarátokat, Agatha Christie-t, a meglepetéseket, az állatokat. Fontos számomra a család, még akkor is, ha a novelláimból minden leszűrhető, csak ez nem. A humort használom arra, hogy valami jobbá váljon ezen a világon. Mindent összevetve, boldog vagyok. Imádok élni!