Bern Andrea : T?z Bizánc el?tt III

893. Preszláv vára, bolgárok földje

 

 

Mihail középs? fia, a barna halántékán már ?szül? Gavril a cella ablakához húzódott, ahogy a mozgást meghallotta odakinn. Nem sokat látott a sz?k nyíláson át, ami közvetlenül a tet? alatt nyílt, vékony fénycsíkot húzva a döngöltföld padlón. Egy ló széles patáit a palotaudvaron. Végigborzadt. Visszalépett az ablaktól. Keresztül a fénycsíkon. Pillantása az összekuporodva alvó tízéves Jelenára esett. És az asszonyra, aki átkarolta a kislányt a sötétben. Eléjük állt. Akárki is nyit be az ajtón, hozzájuk csak rajta keresztül ér. Nem történhet semmi baj. – nyugtatta magát – Ez itt Preszláv. Itt még Vladimir katonái sem tehetnek meg akármit. Dehogynem. Mindent. Borisz termeibe is betörhettek, kiborogathatták és végigtúrhatták a ládákat, anélkül, hogy tenni tudott volna ellenük. Ha legalább kérdezni bírt volna t?lük. Egy elejtett félmondatot kicsalni arról, hogy mit is keresnek.   – Eszébe jutott Borisz, ahogy a tornára indulás el?tt a szürke hátán még fejet hajtott „Megnyerem, Gavril. Neked nyerem meg.” Vajon tényleg így lett? Sose volt valami híres vívó. Mindig túlagyalta a párbajait. Bár ki tudja, lehet, hogy most elszánt volt épp eléggé. És nem kombinál annyit.  Ekkora b?n volna legy?zni a fejedelmi várost egy nyavalyás haditornán? Vladimir egészen meg?rült. Bár mikor volt normális? Mihail középs? fiának eszébe jutott az a réges-régi kora ?szi délután, gyerekkorából. Hazaértek éppen Pliszkába, a f?városba, Preszlávból, ahol a nyarat töltötték apjával és anyjával, az öreg fejedelemmel, és fejedelemnével. Borisz nem is élt még akkor talán. És bátyja, Vladimir a megnyúlt kamasz ott állt a palota boltívei között. Nagynak emlékezett rá, magasnak, ahogy támasztotta az oszlopot barnult arcába hulló fekete üstökkel, megsz?kült zöld szemekkel. „Hát jó volt a nyár, tacskó?” És még aznap este, vacsora után az ebédl?höz vezet? folyosón a tarkójába markolt, falnak lökte, és pofozta nekikeseredve. „Neszte, békacsök. Ugye jó volt a nyár?” Megtehette, tizenhét is volt már, szép dics?ség egy hatéves kisfiúval szemben. Nem, Borisz még nem élhetett, még csak ketten voltak akkor Mihail fiai.  De miért is nem járt Vladimir velük Preszlávba? Az öreg fejedelem második felesége, a szép Miriam nem kedvelte nyilván a kazár Kadra fiát, akit örökbe kapott mostohagyerekének. Nem kedvelte… mert lehetett Vladimirt kedvelni?  Már akkor is ?rült volt. Egyébként is, mi az, hogy Vladimir, mikor vállalta ? egy percig is a krisztusi nevét? Rasad. Rasad, ami annyit tesz, borotválatlan. Minek jött haza Borisz Bizáncból ebbe az ?rületbe. Mindenki tudta, hogy ez lesz a vége. Azon els? estén már, ahogy sietett térdet hajtani ez el?tt a barom el?tt.  – És Gavrilnak eszébe jutott a vadászház fenn a hegyek között. A döngöltföld padló. Kiterített b?rök a falon. Az es? kopogása a tet?n és a szél ablaktáblákkal küszköd? vinnyogása. A hangos boritta népség, hirtelen elcsöndesedve. Ahogy Borisz térdelésb?l felegyenesedve letette az asztalra az egykori Nikephoros bizánci császár borral töltött koponyáját, amit Vladimir fejedelem adott a kezébe. Milyen nyugodt volt közben.  Emelik ezt rád elegen itt uram. Én nem fogom” És a kétszázéves, korhadó csontdarab halkan megkoppant az asztalon. És Vladimir akkor vállon lódította és az ajtó felé intett. „Kifelé.” Aztán kattant Symeon mögött a kilincs, és utána csak a vihar hangjai, ahogy az ablakdeszkákat tépte odakinn. Minek jött haza, a fényes udvari pályáról? Sejteni lehetett, hogy ez lesz a vége. Ez? Micsoda? Nem kellene el?re rettegni. –nyugtatta magát – Ha legalább egy félmondatot megtudhatott volna arról, mit keresnek. Visszaszólt Borisz?  Kezet emelt? Nem, nem vallana rá. Higgadtabb ennél. Kerestek valamit a pliszkai pribékek. Nem kellene el?re rettegni. Egyébként is, már másodjára túrják fel azokat a termeket. Legutóbb sem találtak semmit, pedig milyen derekasan felborítottak és darabokra törtek mindent. Milyen nyugodt volt Symeon, ahogy ott állt a hálóterme ajtajában akkor összefont karokkal, és a pusztítást nézte, szótlanul. Az ajtófélfának d?lt, miközben a fejdelem egy bizánci pergament bet?zött akadozva: „Bölcs az, aki képes megragadni az örök változatlan létez?t; aki viszont nem, hanem a sok és sokféle változó dolgok között kószál, az nem bölcs. Melyik legyen az állam vezére?”  És Vladimir fojtott hangja, kirobbanni készülve. „Te írtad, Borisz?” Hogy nevetett ott Symeon halkan, meghajtott fejjel, mellkasán összefont karokkal:”Nem uram, nem én. Platón.” Az az elbizonytalanodó mozdulat, amivel Vladimir leengedte az írást, az sok mindent megért. Ahogy kiült az arcára a vívódás, hogy mit is kezdjen a válasszal, és földre dobva a bokáig ér? törmelékre a pergament, elégetni rendelte, tétován. Az sok kínkeservet megért.

Nyílt a cella ajtaja. Kevral állt a szétboruló fényben. Gavril egész testével asszonya és lánya elé húzódott.

– Szabad vagy, uram. Téged nem találtunk b?nösnek. – súrolta a mondat a vállát. – Öcséd két nap múlva, reggel érkezik. Rendelkezz, hogy addigra a hóhér készen álljon. A fejdelem úgy akarja, itt törjék kerékbe.

Kérdezni akart, leforrázva. Dühösen szisszent fel a saját tehetetlenségét?l. Kevral nézte. Értett a mozdulatból, a feltör? hangok artikulátlan buborékaiból. Megkeményedett a hangja, ahogy válaszolt rájuk.

– Trón ellen tört a bizánci szeret?jével.

Gavril a fejét rázta felháborodva. Eszébe jutott a basilissa levele Borisz kezében indulása el?tti éjszaka. Az árnyékok hálója a sárgás pergamenen. Ahogy Symeon mutatta sóhajtva: ” Az én szép Annám most ostobaságot beszél… mintha nem rágtuk volna ezt át elégszer.” Aztán ahogy hozzátette elgondolkodva.  „Legalább innen tudom, hogy nem mondott még rólam le.” A kölyök pedig összekuporodott gombócként aludt a cserépkályha el?tt a medveb?rön. Mihail középs? fia emlékezett a saját bosszús mozdulatára, mikor meglátta, és arra is, hogy Symeon leintette. „Hagyd a taknyost aludni, bántják lenn a többiek. Majd muszáj lesz szétcsapnom köztük.” A fiú… ? tudott a levélr?l senki más. Még ilyen képtelen ötletet Borisz, Kevral fiát vinni fegyverhordóként a haditornára, Vladimir városába. Kellett ez a különc hóbort, megbízni egy sátánfiókában. Szent Krisztus a mennyei trónuson. Andrej volt, nem lehetett más. És van mersze az apjának idejönni, ide Preszlávba, ezzel az üzenettel.

Dühösen ragadta meg a bojár karját. Kevral lefejtette magáról a kezét, undorodva.

-Vigyázz Gavril, egyebet is veszthetsz te még a nyelvednél. – Aztán kifelé indult a pincebörtönb?l. Mihail fia ottmaradt a cella közepén, félbeszakadt, kapkodó gondolatokkal. A teljes preszlávi sereg a tornán… Majd bolond lenne ?ket Vladimir hazaengedni, ott fogta az egész hadat. Megteheti, sokszoros a túlereje… nem lehet ellenállni… kivel? Senki nem maradt Preszlávban…

Asszonya húzódott a karja alá. Gavril Átölelte. Nézett rá tanácstalanul. „Bizánc?”- kérdezte a n? súgva. Fejéhez kapott. Hát persze, a Fényes Város. Bal keze mutatóujjával írta egyenként a bet?ket jobb tenyerébe ideges sietséggel. „Danyiil menjen. Azonnal.” Az asszony bólintott.

Túl kés?, riadozott benne a gondolat. Nem lehet megjárni egy nap alatt. Újra nyitotta a tenyerét, hogy beleírja még. „Rohanjon.” Aztán legyintett bosszúsan, miel?tt belefogott volna.

 

Legutóbb szerkesztette - Bern Andrea
Szerző Bern Andrea 9 Írás
Bern Andinak hívnak, ötödik éve koptatom az ELTE padjait, magyar és történelem szakon. rülök hogy itt lehetek a héttoronyban, kellemes időtöltést kívánok minden idetévedőnek! :) ( logómon a a középső volnék :) )