Bern Andrea Szerző
Vezetéknév
Bern
Keresztnév
Andrea
11 hónap 3 komment

 

Ha itt lettél volna

velem alkonyatkor,

megmutattam volna

a színváltó tengert:

acélkéken, bézsen,

narancsvirág-fényben.

Kezemet zsebedbe

rejtve a szél elől

elmeséltem volna

talán,  hogy “az ördög

kibomló hajánál

fogva húzza le a

Napot minden este

és vonszolja végig

(vizek alatt,

rétek alatt

mélygyökerű erdők alatt)

a föld pereméig,”

Vagy dehogy. Csak csendben

karod alá bújva,

kabátod két szárnyát

magam köré húzva

formáltam volna  át

testmeleggé a víz

sóspára-illatát.

 

Fehérvillanású

sirálykiáltások.

Lámpám az éjszakát

köhécselve nyeli.

Szobám félhomályú

hiányoddal teli.

Alszol most valahol.

Alabástrom fényű

két lehunyt szemedre

pillák árnyéka hull.

Félrehúzom róluk

gondolatban

rájukhulló hajad,

elmerengő kézzel

nyugodttá simítva

hajnali álmodat.

 

( Telscombe Cliffs,

2016. febrár.) 

 

 

1 év 3 komment

Hogyan lett egy antik m?veltség?, Bizáncban feln?tt fiatal értelmiségib?l Nagy Simeon cár, a bolgárok zsarnokian kérlelhetetlen, hatalmas formátumú politikusa?

Ez a néhány fejezet erre keres magyarázatot, kitöltögetve a történelem szabad gyökeit. Egy-egy nevet, dátumegyezést, ahogy azt már az ilyen jelleg? irodalom tenni szokta általában. Fejl?dés, vagy torzulásregény? Ki honnan szeretné nézni.

 

 

893. Madara vára, bolgárok földje

 

 

Kevral fia Ogrud, akit az új hit városában Andrejnek hívtak, hátrébb húzódott a tömlöcajtóból, apja, és a termésk? falnak támaszkodó fejedelem mell?l. Itthon volt ebben a várban, de ide, a pincébe eddig még sosem engedték. Besurranni is csak egyszer próbált, még kisfiúkorában, megbánta. Azóta a környékét is kerülte a folyosónak, egészen mostanáig. Mostantól viszont az apja férfinak tartja, nem gyereknek. És a fejedelem is – keser?en rúgott egy útjába akadó k?be a gondolatra.

 Ahogy a folyosóra ért, futni kezdett, futni egészen a keresztlépcs?ig, s azon végig, fel a szabadba. Arcára ömlött a tavaszdélutáni fény. Leült a f?ben, és falnak vetette a hátát. Térdét felhúzta a mellkasáig, és átfogta két tenyerével. Vékony, csontos kamaszujján marokba zárta a fejedelem lányának jegygy?r?jét, és a szája sarkába harapott közben. Sz?ke, szepl?s fejét a napba tartotta. Engedte, hogy átmossa behunyt szemét a langyos, narancsvörös meleg. Hogy kitörölje a sz?k, sötét cella emlékét: a fülledt falak között Borisz élettelenül lehulló karjainak képét, ahogy a fejedelmi hóhér eloldozta a láncokat végül, és a húsba mélyed?, háromhegy? vasékeket a két remeg? kézfej ujjtövei közé feszítve.

Eszébe jutott a két nappal korábbi mozdulat, ahogy Borisz, Mihail legkisebb fia a barna b?rkeszty?t húzta le a kezér?l épp a tavaszi haditorna utolsó párviadala végén, a preszláviak ünnepl? gy?r?je közepén. Ahogy a fejedelem lánya bámult rá megint nagy szemekkel, kipirult arccal, és Borisz, akit krisztusi nevén Symeonnak hívtak, észre sem vette a lányt. Eszébe jutott Ogrudnak az is, milyen feszengve állt ? ott, a gy?r?n kívül, csizma alatt szárazan csikorduló füvön, Borisz tábori köpenyével a karján, az újhit?ek örömünnepéb?l kiszorulva. Hogy nem tudott, és nem is akart csatlakozni, hiszen Boriszon kívül mindenki kerülte az egy isten városában, mintha pestises volna. Szájában egy pillanatra újra meggy?lt a keser?ség, ahogy felidézte, hogyan figyelte ?ket ott, könyökével a karámdeszkának d?lve. Preszláv örömét, az alig megt?rt városét, ami most elégtételt szerzett a haditornán, ráadásul éppen Vladimir fejedelem birtokán. Egy évig övék a dics?ség, elvehetetlenül. Kárpótlásul a büntet?adókért, meg minden egyébért. Na persze. A nyomorult büntet?adók. Hányszor aludt miattuk az udvaron, amikor Borisz fegyverhordói utálkozva kipofozták maguk közül a hálóteremb?l. Három év alatt egyszer sem mondták az új nevét ki, amit Borisztól kapott a keresztvízben. Dacosan nem, csak a régit, mint valami szégyenbélyeget. Mintha legalábbis ölni érkezett volna közéjük, nem szolgálatra. Mi köze neki a gy?zelmükhöz? Csak Borisz, de Borisz most rá se nézett. Elveszett a felé nyúló, üdvözl? karok s?r?jében. Olyan zavartalan nagykép?séggel, mintha nem is volna más semmi lényeges a világon, csak ? és a friss gy?zelme. Ahogy aztán félvállal hátrafordult: „Andrej, hozd ide a kulacsom, ott van a kispej nyergén. Siess, mert szomjan halok.” Miljana bámulta nagy szemekkel. Mint aki nem a fejedelem lánya. Mintha nem lenne már gy?r?s menyasszony. Mintha nem ünnepelték volna épp Symeont elegen. Meg egyébként is, mintha nem az unokahúga volna. Beképzelt, jéghideg cafat. Hogy tudja Boriszt bámulni leplezetlenül. Az meg legalább észrevenné, ha már Miljana mereszti rá a szemét. Hogy ütötte volna pofon már végre, de csak fürdött a preszláviak ünneplésében, azzal a fesztelen önteltséggel. Andrejnak eszébe jutott, ahogy megszorult a torka, és az állkapcsa, ahogy Symeon után pillantott, félszemmel. „Hogyne uram, rögtön.” – és a lány mellei alatt vékony, fehér ráncba gy?r?dött a ruha. Ogrudnak eszébe jutott az is, hogyan próbálta nem nézni azt a ráncot, amikor végül megszólította. A szájában érezte egy pillanatra újra saját hangjának gúnyos, haragos, fémes ízét. Szinte látta megint, ahogy jegyese, Vladimir lánya összerezzen a szavakra. Érezte újra a fanyar diadalt. Nemcsak az arca, a nyaka, s?t a keze is elsápadt a lensz?ke Miljanának. És zöldült, sápadt a hangja is, ahogy ismételve ízlelte a szavakat, rémült utálkozással: „Bíborbanszületett Anna… a szeret?je?” Apró szája sarkában keményre fagyva rándult meg egy izom, mikor visszanézett Symeonra. Micsoda közönséges egy történet. Pusztai gubások énekelnek ilyeneket a földbeásott viskóikban. Andrej szeme el?tt a kép újra, ahogy Borisz végül átvette a kulacsot, és ivott mohón, és az arcát locsolta, hogy két ruhaujja alatt is csorgott a víz a fakózöld f?re. Aztán látta maga el?tt, ahogy a fejedelmi hóhér az izzó vasdarabot kifeszített testén mellkas alatt a húsba nyomta mélyen. A fáradt kérdés, „mikorra hívtad a bizánci sereget?” és ahogy az érthetetlen válasz hörögve, töredezetten lehullt a ragacsos kövekre. Micsoda közönséges történet. Mint azok a bor ébresztette régi énekek a vadászatokon, feszül? mell? asszonyokról, és vérg?zös, féltékeny bosszulásokról, éppen olyan.

Apja állt meg mellette, kitakarva a napot az arca el?l.

– Hazajössz, Ogrud?

Bólintott, féloldalt felpillantva. Felrémlett a preszlávi út, amin érkeztek Borisszal két nappal korábban, mögöttük a fényes sereg, a majdnem fagyos reggeli szél, és ahogy apja birtokának hármas hegygerince kirajzolódott el?ttük a távolban. Hogy megizzadt a tenyerében az összegy?rt kantárszár, miközben kérdezett. A pillanatnyi csönd a válasz el?tt, aztán Borisz könnyednek szánt, mégis megnehezült esés? hangja: „persze, ha végeztünk a tornán, menj haza egy napra.”

Kevral szeme körül most egymásra gy?r?dtek az apró ráncok.

– Jól van fiam. Nekem Preszlávba kell indulnom, hallottad. Mondd meg anyádnak, legkés?bb három nap múlva itthon vagyok… ha visszajöttem, majd beszélünk rólad.

Hallgatott. Orrában a pince fülledt szaga, és Vladimir fejedelem mondata. „Kevral, menj Preszlávba. Mondd nekik, úgy rendelem, hogy ott törjék az öcsémet kerékbe. Lássa meg az új hit városa, mi jár Bizánc csahosainak.”

Végigtörölt az orra alatt. Apja keze a vállába markolt.

– Akármiért is álltál fegyverhordónak Symeon mellé… eddig tartott… gondolj a bátyádra, miel?tt sajnálni kezdenéd…

Persze, persze. Még h?se is lehetne ennek az ócska históriának a bátyja megbosszulójaként. De ki is volt Bagtrul? Ha legalább látta volna valaha, ha csak egy apró emléke volna róla… egy örökül kapott nagyra n?tt lábnyom, amihez képtelenség feln?ni. Kinek jutott eszébe ezen haditornán? Egyébként is mi köze Borisznak a halálához, a bölcs?t se érte végig talán még akkor, amikor Bagtrult ló mögé kötözve vonszolták Madarától Pliszkáig. Lopva az apjára nézett. Csuklóból hiányzó jobb keze helyére. Ó, hányszor hallotta a történetet, hogy Kevral a kezével fizetett a fia eltemetéséért, az öreg Mihail fejedelem parancsára, az új hit istenének a nevében… Hányszor, unásig. Mi köze ehhez Borisznak?

Nézett az apja után, amíg csak apró fekete pontként látszott a preszlávi úton. Letépett egy hosszú f?szálat, rágni kezdte. Odafenn a hegytet?n vörössé gy?rte a felh?ket a nap. Nyári házuk füstje kivehet? volt lentr?l is. Vacsorára készülnek már. Felrémlett, hogy a sánta Birte ?zgerincet ígért, szabad t?zön ropogósra sütve. Újra látta hirtelen a lángok között felizzó vasat, a kínban megránduló férfitestet, és megémelyedett benne t?le a szó. Eszébe jutott a preszlávi palota, ahogy három napja este benyitott Borisz ajtaján. Sz?k ívet világított maga köré az ablaktáblára akasztott lámpás. Egyébként esti homály a szobában, csak a cserépkályha tüze vetett némi fényt a padlókövekre. Mihail fia az ablakban ült, hátát a termésköveknek vetve, ölében a nyitott Biblia, a sötétbarna b?rkötés?, és a b?rkötésen a díszes, aranyszegés? bet?. Széthajtott levél a kitárt lapokra fektetve. „Bejöhetek, uram?” – Félmosoly Borisz arcán. „Mi az Andrej, nem tudsz aludni? … Gyere csak.” Eszébe jutott az otthonos mozdulat, ahogy belépett és ledobta magát a medveb?rre, a cserépkályha barna csempéinek d?lt, és az árnyékokra is emlékezett Borisz karján, ahogy az behajtotta, ölébe engedte a könyvet, a könyvben a levelet. Arra gondolt, ahogy ? a pergamen kilógó sarkát nézte félszemmel, mosolyogva „Én jobban rejteném, uram, Anna hercegn? sorait Kevral fia el?l.” – és ahogy Borisz leszállva az ablakrésb?l tarkón legyintette. Egészen világosbarna volt a haja, ahogy átderengett rajta a kályha fénye, amikor leült a medveb?rre, csempéknek vetett háttal maga is. „Akartam beszélni veled, kölyök. Nem muszáj jönnöd a tornára… az én fegyverhordómként a fejedelmi városba.” Andrej tisztán emlékezett a saját vállvonása árnyékára a padló kövein. „Gondoljanak csak ott, amit akarnak. Gondoljon apám is, amit akar.” – aztán eszébe jutott a pliszkai palota márványterme két nappal kés?bb, ahol már az apja mellett állt, beöml? fehér fény az ablakokon és Kevral keze a vállán. Boriszt két katona vonszolta be, csattant a tenyere a padlón, ahogy térdre lökték a trónterem kövein a bátyja el?tt. A fejedelem kezében a könyv, és a könyvbe hajtva kétrét a pergamen. A barna b?rkötésen vésett, díszes aranyszél? bet?. Vladimir palástjának meglebben? íve, ahogy öccse arcába tartotta a bet?t a b?rkötésen: „Mi ez?” Borisz térdei el?tt egy majdnem pontosan négyszög? fényfolt, abba dörrent bele a könyv, arcra borulva. Az uralkodó hangja is: „Hát megmondom én micsoda ez, ha te hallgatsz. A bizánci császár húgának kézjegye”- és Borisz gúnyos fintora. Két katona fogta közre, árnyékuk a vállára hullott, és Andrej emlékezett a leplezni vágyott, jól látható feszültségre a mozdulatban, ahogy Mihail legkisebb fia megvonta a vállát: „Most tagadnom illene, uram? Ajándékba kaptam ezt a Bibliát a bizánci császár húgától, amikor hazajöttem.” A kán kezében már a levél, széthajtva. A pergamen sárga ívén keresztüldereng? délel?tti napfény. Egymás után sorjázó számok, bet?k. Közepén elmosódott tintafolt. „Mikor küldte a görög szajhád?” „Vigyázz uram, kir?l beszélsz.” „Mikor küldte ezt a levelet?” Csönd. Olyan csönd, hogy visszhangot vetett a teremben a csattanó pofon. „Mikor küldte?” Borisz arca egészen falfehér, egészen halottfehér, ahogy a görög rabszolga a levél kódrendszerét azonnal értve kereste a szavakat a Bibliából. Fordította szakaszonként a bizánci lány sorait. „Szóba kerültél újra a császár el?tt. Trónra segít, ha kéred rá.” Aztán már csak a sz?k, nehézszagú pince, Borisz élettelenül lehulló karjai, és Vladimir hangja felettük: „Úgy rendelem, hogy Preszlávban törjék az öcsémet kerékbe. Hadd lássa az új hit városa.” Mint azok vérg?zös, régi énekek a vadászatokon, éppen olyan. Talán egyszer még dalolni is fogják boros kupák felett, akkor is Borisz lesz, akit megkönnyeznek az asszonyok, ?, Ogrud pedig a gy?lölt áruló … ki akarta a szép Miriam fiát ide juttatni? Ide, a madarai pincébe? Ki tehet róla? Ki gondolhatta, hogy ennyire érthetetlen, hústalan, élettelen barom? Kinek jutna eszébe éppen a bolgár trónról levelezni a szeret?jével, aki még festett képen is gyönyör?, mint az álom? Mit m?veltek ezek Bizáncban? Bámulták csak egymást éveken keresztül?

Andrej megrázta a fejét, és kiköpte a f?szál keser? végét. Feltápászkodott lassan. Az istálló felé indult. Lova nyakára hajolva, vágtába csapva kanyarodott ki a madarai vár falai közül.

 

 

 

 

 

9 év Nincs Komment

893.  Kadmos és Damianos monostorának temploma, Bizánc városfalain kívül

„ Mi akik titokzatos módon a kerubokat jelenítjük meg, és az életadó HáromságnakHáromszorszent éneket zengünk, tegyünk félre most minden földi gondot – nyúlt az ének ötven torokból egy hangon recitált sora, elsötétül? utolsó szótaggal a kolostortemplom gyertyafényes félhomályában. A fehérruhás pap kezébe vette a bort és az érctálcát. Két diakónus indult el?tte gyertyával és tömjénnel a Szentek Szentje felé, hogy fényessé tegyék az érkez? Krisztus király útját. Ebben a pillanatban toppant be a fiú az ajtón. „Magister Photios!” kiáltotta elszántan a sötétbe. „Magister Photios!” A papnak megrezzent a válla egy pillanatra, de nem fordult hátra a templomfolyosón. Kezében az áldozati tányér, rajta a bárány átváltozás el?tti fehér kenyérteste. Arcát eltakarva a szentély lefüggönyözött ajtajához nyúlt, hogy megnyissa az eukarisztia csodájának véghezviteléhez. Megbocsátás vecsernyéje volt, az Úr megfeszítése el?tti negyvenedik nap estéje. „Magister Photios! Segítened kell Symeonon, azonnal.”-dobbant a hang harmadszorra hátán, bolgár szavakat formálva Erre már vissza kellett néznie. Állt döbbenten másodpercekig, nyolcvan évének meglassult érzékeivel, míg megértette egészen, amit látott: a fiút, gyertyalángos gy?r?ben, aki olyan fiatal még, hogy semmi keresnivalója eukarisztia közben egy templomban, vad, kölyökarcán a tapintható kétségbeeséssel. És a döbbent, elnémult szerzeteseket, a b?nbánó imádság torkukban rekedt következ? sorával. Symeon… lassan gy?lt a szájában a rémület savanyú íze a mondatra. Aztán a tányérra tévedt a szeme. A kenyér fehér halmára, és észbekapott, nehézkesen. „Menj ki.”- intett a gyereknek. De az közelebb lépett. Egyenként tagolva a bolgár szavakat, kiabálva, mintha félsüketnek beszélne. „Nem értesz uram? Meg fog halni.” És jobbkezét végighúzta a torka el?tt. Tántorgott a fáradtságtól. Photios magister nehézkesen el?rébb csoszogott felé Ráncos, vékony, eres  bokái el?-el?villantak a az indásszegély? fehér ruha alól. Symeon… riadozott benne a név, egyre határozottabban, ahogy hályogos szemei tisztábban látták a kimerült gyereket, izzadt, poros köpönyegben, homlokába tapadó csutakos hajjal. Ez a kamasz talán egész nap lovon ült. „ Értelek fiam, ne kiabálj. Symeon küldött?” A kölyök türelmetlenül rázta meg a fejét. „ Nem uram. Tömlöcben van, hogy küldhetett volna. Kivégzik. Nem érted?” Tömlöcben. Hát még sem volt türelme kivárni a kegyelem pillanatát, megígérte pedig. Szavát adta. Nem lett volna szabad elengedni… hányszor elismételte pedig, hogy a nyugtalan kapkodás a gonosz gy?zelmét segíti. Máshogy kellett volna fejébe verni. Nem. Legf?képp elengedni nem kellett volna haza. Az lehetetlen, hogy Symeon életének az íve így érjen véget. Symeoné, aki egyid?s éppen a bolgárok újjászületésével Krisztusban. Aki Szent Mihály arkangyal védelmét vette magára ott a keresztvízben. Másképpen kellett volna. Már akkor régen másképpen. Másnak ajánlani, nem szent Mihálynak, a harcos kerubnak. Hogyan tanuljon türelmet az, akinek ?rangyala karddal a kezében áll a mennyei seregek élén?–   Tömjéntartó novíciusa a félbehagyott ének utolsó sorába kezdett. „hogy a Mindenek Királyát, akit láthatatlanul körülvesznek az angyali rendek, méltó módon fogadhassuk.”   Lassan ocsúdva, tétován elnyúlva érkezett rá a szerzetesek válasza: „ Alleluja.”Magister Photios, Bizánc egykori pátriárkája összerezzent. Szeme újra a tejfehér áldozati kenyérre tévedt. „Most menj ki.” – ismételte a fiúnak, és nem nézett rá közben. Hátat fordított neki, bütykös ujjai remegve húzták el a kárpitot az ajtó el?tt, miközben r kántáló  hangja néhol megbotlott a bemeneti imádság soraiban. ” aki a Te kifejezhetetlen gondoskodásodban és nagy jóságodban elvezettél minket ezekben a szent napokban lelkünk és testünk megtisztulására”– Hát ennyi volt, három tündökl? csillaga a kupolás Magnaura egyetemének. Ennyi volt. A naptehetség? Leon-t mérgeskígyóvá sorvasztotta a császári trón, és családja b?nmocsara, a mindig nevet?, aranyszavú Bardas Phokast körülsz?tte az udvari intrikák s?r?je, és Symeon, aki Arisztotelész és Aranyszájú Szent János asztalához is méltó volna vacsoravendégnek… Symeont elnyelte a barbár mocsár. „ szenvedélyeink megfékezésére, a feltámadás reménységére; add meg nekünk is, Jóságos, hogy a jó küzdelmet végigharcoljuk,”  ?érte kár leginkább. Megígérte, hogy vár, szavát adta. Hogy Septuagintát fordít a bolgár szerzeteseknek, és Arisztotelészt a preszlávi udvarnak, nem tesz mást, nem nyúl a trón felé,  csak ha elérkezik a kegyelem pillanata. .  „a böjt útját végigjárjuk, az osztatlan hitet meg?rizzük, és kárhozatlanul jussunk el a te szent feltámadásod hódolására is” A lány volt az, a bíborban született. Az akaratos Anna basilissa, az öntudatlanul könyörtelen, fiatal párduc. ? tömte tele a fejét ostobaságokkal. ? suttogta a fülébe, hogy szerezzen trónt, minél hamarabb, különben Leon nem adja áldását kettejükre.  B?n volt t?rni ezt a szerelmet, az els? perct?l b?n. Ugyan ki akarta t?rni.  Hát nem olvasott Symeon Hérodoszt eleget?  Jobban kellett volna emlékezetébe vésni, hogy micsoda család ez itt a trónon. Hogy olyan éppen, mint az egykori Gygésé, a pogány l?dé, aki orvt?rrel és fallosszal szerezte a trónját, nem jobb semmivel. Olyan, amit elborít az aljasság mocska. Fejébe verni? Mintha legalábbis nem értette volna, ugyan. Hogy mosolygott elnéz?en, a papirusszal a térdén, fejét csóválva, ahogy fordítva ízlelte Hérodotosz ragacsos, véres mondatait. Hogy mosolygott, mikor megértette, miért kell neki Hérodoszt olvasnia hétszámra. Arcára volt írva, oda, az ábrándos ködbe, hogy ? aztán Gügész lányával is kezdene, akármilyen b?nök átkát is hordja magán, ha Gygés lánya Anna basilissa volna. Bocsáss meg nekem Krisztus Király. Bocsáss meg, ogy szent testedt?l messzire mozdul a gondolataim fonala. „Mily életadónak, a Paradicsomnál mennyire ékesebbnek, és minden királyi csarnoknál tündökl?bbnek mutatkozott Krisztusom a te sírod, a mi feltámadásunk forrása! A sírban testileg, az alvilágban lélekkel, mint Isten, a Paradicsomban a gonosztev?vel, a királyi széken az Atyával és Szentlélekkel voltál Krisztus” Novíciusnak kellett volna fogni, aztán szerzetesnek. No persze, barátnak.. A bolgárok trónjának reményl?ét. Ostobaság. De Legalább haza engedni nem lett volna szabad még. Ugyan. Milyen er? fogta volna vissza a kiszolgáltatott Preszlávtól, a megnyomorított bátyja mell?l… kevesebb Euripidészt kellett volna kezébe kapnia. Kevesebb zsarnok alatt szenved? Thébát és dics?, tragikus h?st. Szegény Symeon.  Én juttattalak ide. Lépésr?l lépésre, a kezdetekt?l fogva. Szent Mihálytól kerubtól Euripidészig…

            Photios magisternek mindkét keze remegett, és leveg?t is nehezen kapott, mire a vecsernye véget ért. Odakinn h?vös volt már. El kellett, hogy fordítsa a szemét a fiú néma és szemrehányó tekintetét?l, közvetlenül az ajtó el?tt, ahogyan kilépett. „Rossz helyre jöttél. Én nem mehetek városkapun belülre. Keresd Bardas Phokast, Nikephoros stratégos fiát. Elmondom hol lakig. ? majd felvisz a császár elé….mennyi id?nk van még?”

——–

Várjuk vissza az átdolgozott változatot…

9 év Nincs Komment

893. Preszláv vára, bolgárok földje

 

 

Mihail középs? fia, a barna halántékán már ?szül? Gavril a cella ablakához húzódott, ahogy a mozgást meghallotta odakinn. Nem sokat látott a sz?k nyíláson át, ami közvetlenül a tet? alatt nyílt, vékony fénycsíkot húzva a döngöltföld padlón. Egy ló széles patáit a palotaudvaron. Végigborzadt. Visszalépett az ablaktól. Keresztül a fénycsíkon. Pillantása az összekuporodva alvó tízéves Jelenára esett. És az asszonyra, aki átkarolta a kislányt a sötétben. Eléjük állt. Akárki is nyit be az ajtón, hozzájuk csak rajta keresztül ér. Nem történhet semmi baj. – nyugtatta magát – Ez itt Preszláv. Itt még Vladimir katonái sem tehetnek meg akármit. Dehogynem. Mindent. Borisz termeibe is betörhettek, kiborogathatták és végigtúrhatták a ládákat, anélkül, hogy tenni tudott volna ellenük. Ha legalább kérdezni bírt volna t?lük. Egy elejtett félmondatot kicsalni arról, hogy mit is keresnek.   – Eszébe jutott Borisz, ahogy a tornára indulás el?tt a szürke hátán még fejet hajtott „Megnyerem, Gavril. Neked nyerem meg.” Vajon tényleg így lett? Sose volt valami híres vívó. Mindig túlagyalta a párbajait. Bár ki tudja, lehet, hogy most elszánt volt épp eléggé. És nem kombinál annyit.  Ekkora b?n volna legy?zni a fejedelmi várost egy nyavalyás haditornán? Vladimir egészen meg?rült. Bár mikor volt normális? Mihail középs? fiának eszébe jutott az a réges-régi kora ?szi délután, gyerekkorából. Hazaértek éppen Pliszkába, a f?városba, Preszlávból, ahol a nyarat töltötték apjával és anyjával, az öreg fejedelemmel, és fejedelemnével. Borisz nem is élt még akkor talán. És bátyja, Vladimir a megnyúlt kamasz ott állt a palota boltívei között. Nagynak emlékezett rá, magasnak, ahogy támasztotta az oszlopot barnult arcába hulló fekete üstökkel, megsz?kült zöld szemekkel. „Hát jó volt a nyár, tacskó?” És még aznap este, vacsora után az ebédl?höz vezet? folyosón a tarkójába markolt, falnak lökte, és pofozta nekikeseredve. „Neszte, békacsök. Ugye jó volt a nyár?” Megtehette, tizenhét is volt már, szép dics?ség egy hatéves kisfiúval szemben. Nem, Borisz még nem élhetett, még csak ketten voltak akkor Mihail fiai.  De miért is nem járt Vladimir velük Preszlávba? Az öreg fejedelem második felesége, a szép Miriam nem kedvelte nyilván a kazár Kadra fiát, akit örökbe kapott mostohagyerekének. Nem kedvelte… mert lehetett Vladimirt kedvelni?  Már akkor is ?rült volt. Egyébként is, mi az, hogy Vladimir, mikor vállalta ? egy percig is a krisztusi nevét? Rasad. Rasad, ami annyit tesz, borotválatlan. Minek jött haza Borisz Bizáncból ebbe az ?rületbe. Mindenki tudta, hogy ez lesz a vége. Azon els? estén már, ahogy sietett térdet hajtani ez el?tt a barom el?tt.  – És Gavrilnak eszébe jutott a vadászház fenn a hegyek között. A döngöltföld padló. Kiterített b?rök a falon. Az es? kopogása a tet?n és a szél ablaktáblákkal küszköd? vinnyogása. A hangos boritta népség, hirtelen elcsöndesedve. Ahogy Borisz térdelésb?l felegyenesedve letette az asztalra az egykori Nikephoros bizánci császár borral töltött koponyáját, amit Vladimir fejedelem adott a kezébe. Milyen nyugodt volt közben.  „Emelik ezt rád elegen itt uram. Én nem fogom” És a kétszázéves, korhadó csontdarab halkan megkoppant az asztalon. És Vladimir akkor vállon lódította és az ajtó felé intett. „Kifelé.” Aztán kattant Symeon mögött a kilincs, és utána csak a vihar hangjai, ahogy az ablakdeszkákat tépte odakinn. Minek jött haza, a fényes udvari pályáról? Sejteni lehetett, hogy ez lesz a vége. Ez? Micsoda? Nem kellene el?re rettegni. –nyugtatta magát – Ha legalább egy félmondatot megtudhatott volna arról, mit keresnek. Visszaszólt Borisz?  Kezet emelt? Nem, nem vallana rá. Higgadtabb ennél. Kerestek valamit a pliszkai pribékek. Nem kellene el?re rettegni. Egyébként is, már másodjára túrják fel azokat a termeket. Legutóbb sem találtak semmit, pedig milyen derekasan felborítottak és darabokra törtek mindent. Milyen nyugodt volt Symeon, ahogy ott állt a hálóterme ajtajában akkor összefont karokkal, és a pusztítást nézte, szótlanul. Az ajtófélfának d?lt, miközben a fejdelem egy bizánci pergament bet?zött akadozva: „Bölcs az, aki képes megragadni az örök változatlan létez?t; aki viszont nem, hanem a sok és sokféle változó dolgok között kószál, az nem bölcs. Melyik legyen az állam vezére?”  És Vladimir fojtott hangja, kirobbanni készülve. „Te írtad, Borisz?” Hogy nevetett ott Symeon halkan, meghajtott fejjel, mellkasán összefont karokkal:”Nem uram, nem én. Platón.” Az az elbizonytalanodó mozdulat, amivel Vladimir leengedte az írást, az sok mindent megért. Ahogy kiült az arcára a vívódás, hogy mit is kezdjen a válasszal, és földre dobva a bokáig ér? törmelékre a pergament, elégetni rendelte, tétován. Az sok kínkeservet megért.

Nyílt a cella ajtaja. Kevral állt a szétboruló fényben. Gavril egész testével asszonya és lánya elé húzódott.

– Szabad vagy, uram. Téged nem találtunk b?nösnek. – súrolta a mondat a vállát. – Öcséd két nap múlva, reggel érkezik. Rendelkezz, hogy addigra a hóhér készen álljon. A fejdelem úgy akarja, itt törjék kerékbe.

Kérdezni akart, leforrázva. Dühösen szisszent fel a saját tehetetlenségét?l. Kevral nézte. Értett a mozdulatból, a feltör? hangok artikulátlan buborékaiból. Megkeményedett a hangja, ahogy válaszolt rájuk.

– Trón ellen tört a bizánci szeret?jével.

Gavril a fejét rázta felháborodva. Eszébe jutott a basilissa levele Borisz kezében indulása el?tti éjszaka. Az árnyékok hálója a sárgás pergamenen. Ahogy Symeon mutatta sóhajtva: ” Az én szép Annám most ostobaságot beszél… mintha nem rágtuk volna ezt át elégszer.” Aztán ahogy hozzátette elgondolkodva.  „Legalább innen tudom, hogy nem mondott még rólam le.” A kölyök pedig összekuporodott gombócként aludt a cserépkályha el?tt a medveb?rön. Mihail középs? fia emlékezett a saját bosszús mozdulatára, mikor meglátta, és arra is, hogy Symeon leintette. „Hagyd a taknyost aludni, bántják lenn a többiek. Majd muszáj lesz szétcsapnom köztük.” A fiú… ? tudott a levélr?l senki más. Még ilyen képtelen ötletet Borisz, Kevral fiát vinni fegyverhordóként a haditornára, Vladimir városába. Kellett ez a különc hóbort, megbízni egy sátánfiókában. Szent Krisztus a mennyei trónuson. Andrej volt, nem lehetett más. És van mersze az apjának idejönni, ide Preszlávba, ezzel az üzenettel.

Dühösen ragadta meg a bojár karját. Kevral lefejtette magáról a kezét, undorodva.

-Vigyázz Gavril, egyebet is veszthetsz te még a nyelvednél. – Aztán kifelé indult a pincebörtönb?l. Mihail fia ottmaradt a cella közepén, félbeszakadt, kapkodó gondolatokkal. A teljes preszlávi sereg a tornán… Majd bolond lenne ?ket Vladimir hazaengedni, ott fogta az egész hadat. Megteheti, sokszoros a túlereje… nem lehet ellenállni… kivel? Senki nem maradt Preszlávban…

Asszonya húzódott a karja alá. Gavril Átölelte. Nézett rá tanácstalanul. „Bizánc?”- kérdezte a n? súgva. Fejéhez kapott. Hát persze, a Fényes Város. Bal keze mutatóujjával írta egyenként a bet?ket jobb tenyerébe ideges sietséggel. „Danyiil menjen. Azonnal.” Az asszony bólintott.

Túl kés?, riadozott benne a gondolat. Nem lehet megjárni egy nap alatt. Újra nyitotta a tenyerét, hogy beleírja még. „Rohanjon.” Aztán legyintett bosszúsan, miel?tt belefogott volna.

 

12 év Nincs Komment

 

Helga feküdt a földön. Lila, kötött sáljának egy bolyhos csomóját nézte, kitöltötte a látóterét. Pulóvere ujján, még megül? parfümszag, milyen groteszk. Üres vodkásüveg a markába dermedve. Homorún bámultak át rajta a padlókövek. Arcára fagyott vigyor alatt csak lassan, nagyon lassan értette meg, hogy képtelen mozdulni. Mosolygott ezen is, nyála a padlóra folyt, áttetsz?, tócsába. Arrébb húzta volna a kezét el?le, ha tudja. Ujjai tövén vékony, leheletnyi ráncok. Mint valami ?slény b?rpikkelyei. Milyen s?r?ek. És akkor kijön majd a munkaid? végén, négyóra lesz, január, már sötét. Csillagok nélkül. „Fiatalember egy pár forinttal…” csak ennyi. De lehet, hogy az id?t kellene t?le. És akkor el?zékenyen a karórájához nyúl majd, el?sodorva a begombolt ingujj alól. És a következ? pillanatban, amíg a számjegyek körvonalait próbálja  szemezgetni a félhomályban, mert persze ? mindenkinek mindig, mindent..…szemezgeti majd  a számlapot a két b?zl? gorillának, az irodaház mélygarázsa el?tt. És aztán már lenn a garázsban. Nem, nem kell, hogy megöljék, csak fájjon. Fájjon neki is valami. És fekszik a földön, és reszket. Mint májusban. Mátraházán a rókavonyítást hallva. És ordítana, ha tudna, de nem fog tudni, nem szabad  engedni, hogy beszéljen, mert leveszi a lábáról ?ket, szigetel?szalaggal befogni a száját, mint a filmekben. És a padlóra tapasztja a remeg? kezét. Sárga. Igen, sárga sávok lesznek a padlón. Arra.  És felkelni próbál, de nem tud. Nézi, hogy csöpög a kézfejére az orra vére. És rablásnak álcázni, feltúrni a zsebeit, ahogy ott fekszik a garázs földjén tehetetlenül, és egyenként halászni ki bel?lük mindent, tárcát, kocsikulcsot, telefont, bankkártyát. Fiúk, vihettek mindent, nekem nem kell semmi és szétszórni a papírjait a földön. Ez Mechanikus Narancs.

    És akkor leül majd szemben velem az esztergomi kiskocsmában, és annyit mond, „Helga, egy percre.”… és fúj a szél odakinn, nyitott ajtón keresztül hozza a zenegép hangját, és rücskösen bambulnak a sötétbe az udvar kockakövei. „számítok Rád, Helga”…”Anyád seggére.” és aztán már a palota romjai alatt, ahol élesek az  árnyékok az éjszakában. Hátamat a falnak vetném, és vállába a körmeimet, és a szeme, az ördögfiakat rejt? szeme el?l behunyom az enyémet, mert kocsonyás lesz minden, amire néz, és mint a farkaskutyák, hörögve, palotafalnak vetett háttal, és Sarolt, aki bort ivott, és sz?rén ülte a lovat, meg fogja emelni a kupáját felém. És  az autópályán, Budaörs után, ahol betonfal a két sáv között. És megcsörren a telefonja, és csak egy pillanat, amíg kiér a kamion szélárnyékából, és már kapna a kormány után, kés?n.   Nem, ez marhaság. Január lesz, négy óra talán, már sötét, amikor kijön az irodaház ajtaján. „Fiatalember, az id?t meg tudná…” és nézi majd minden ízében reszketve, ahogy egyenként, cseppenként hullik a kézfejére az orra vére.

Helga vigyorgott, és dermedt állkapcsokkal az üveg nyakába harapott. Piszkosvörösre színez?dött az arca alatt gy?l? nyáltócsa.

 

 

 

11 hónap 3 komment

valami régi vers, szerelemr?l, gy?löletr?l,mindkett?r?l, egyikr?l se.

 

Borzad utánad az adrenalin

abszintzöld szerelemmel.

Vaj h?l a késen. Ujjbegyeimben

fémhideg ébred.

Ülj arrébb.

12 év 3 komment
Es?

 

 

 

 

Mélyszürke cseppek gy?ltek az aszfalt repedéseiben. Nézte lázas reszketéssel, tócsa volt. A sötét, göcsörtös aszfaltoldal apró red?ket húzott rajta, ahogy nekisodorta a szél. Szeretett volna hozzáérni. Tompa, szorító határtalanság. Csak egy pillanatig tör?dött vele. Pillanat… Megdöbbent a szón. Es?szag. Ádámon olyan ideges öröm lett úrrá, mint ott, Aberdeenben, november végén, mikor egy reggelen édesanyját látta meg a kórházszoba ajtajában. Es?szag. Átható, fanyar, élettel teli. Ha tudott volna, most sírt volna talán. Végigborzongott rajta a gondolat. Elszégyellte t?le magát egy kicsit. Otthagyta a tócsát. Mennyi ember. Több száz is talán. Szegények. Zavart, mégis jóles? meghatottság. Több száz ember. S?r? félkörben álló fekete kabátok a fehér koporsó körül. Es?szag. Átható….

…Anyu. Szerette volna végighúzni az ujját a gyásztól püffedt, szarkalábakkal hálóba vont szemzugon. Válla fölé a ministráns fiú hangjának félköríve borult. „Látjátok testvérek, ennyi az élet, zárult földi pályám, hideg földbe térek." Mosolygott és borzadt egyszerre. Gondolatok bukkantak fel a tudatában, nem a sajátjai voltak. Dermedten döbbent rá, hogy anyjáé. „Nincs Isten." Összerezzent, rémülten. „Vagy ha van, nem gondolkozik." Nézte a földet. Eszébe jutott, mikor egyszer, kamaszfiú korában anyjára nyitott, ahogy az meztelenül állt a ruhásszekrény el?tt. Ugyanígy kapta a földre a szemét akkor is a két fehér csíp? kerek íve el?l. „Vagy ha gondolkodik, gonosz. Kegyetlen, aljas, bosszúálló Isten, aki megbünteti az atyák vétkét a fiakban…" Tehetetlenül állt. Bámulta a fekete harisnyát a magas sarkú, fekete b?rcip?ben. Átdagadt rajta egy ér. Anyu. Gy?r?d?, nehéz vágy lett úrrá rajta, hogy megölelhesse. Mart a tompa tehetetlenség. Zene a mécsláng felett „Nem szállhat az égen szárnyatört madár" Anyu, te jó ég, ez borzalmas, ez nagyon gagyi. Kapcsoltasd már ki. Nevetett némán. El?ször zavartan, aztán kétségbeesetten. Anyu! Ordítani szeretett volna, a könnyekb?l kifogyott dermedt szemeknek, hogy marhaság az egész, menjen haza, f?zzön paprikás csirkét, ahogy régen, a márványcsíkos csempék között terpeszked? délutánban, de nem tudott. Úgy érezte, tovább kell mennie, különben meg?rül, szétrobban az id?tlen tehetetlenségt?l. Gondolatok marcangolták. Nem az övéi.„Ha volna Isten, ez a kis ribanc is eltörte volna a lábát az els? k?ben idefelé." Követni próbálta a zöldesbarna szemek tekintetívét. Eszter? Hamvassz?ke haja alatt árnyékot vetettek a lány szempillái. Eszter. Keze inas, er?s férfiujjak közé gabalyodva. Eszter, nem az nem lehet. Ádám szeretett volna elsüllyedni. Mit keres ? itt, a saját temetésén?! Talán jobb lett volna megsz?nni egészen. Fellobbanó harag: rohadt szemét. Idejön Eszterrel? Ki ez? Mióta?… Régen volt már az a júliusi koraeste, mikor Eszter tízesekb?l számolta ki a kávéja árát az Átriumban, és elment. Bordó szoknyában a fehérmészk? utcán. Régen. Száztizenkilenc napja pontosan. Napok. Id?. Marhaság. Eszébe jutott Hanna a St. Andrews-i templom két ködbevesz? tornya alatt, ahogy vörös-göndör haját fehér ujjaival fogja hátra az októberi szélben. És elszégyellte magát. Eszter. Nézte a görcsös karokat, ahogy majd megsz?nve fonódtak egy fekete férfizakó köré. Egymásra borult szempillák. Eszter a fiú szívverését hallgatta. Ádám megh?költ. Bocsánatot kért volna, ha tud. Miért is? Azért a valakiért ott a fehér deszkák között. Azért a szívverés nélküli valakiért. Meg kéne nézni. Nem-nem. Az már senki.  Legalább arra emlékezne, mikortól lett senki, de elmosódó masszává gyúródott minden ott a végén. Anyja, és a szepl?s, fiatal orvos arca, és az aberdeeni haragoszöld, amit az ablakból látott az ébrenlét zavaros perceiben. Legalább azt tudná, hogy mikortól… De lényeges? Eszter a lényeges itt, valakinek a szívdobogását hallgatva az övé helyett. Szerette volna megcsókolni. Mit megcsókolni. Szeretkezni vele, itt akár, a szürke tócsa felett, kit érdekel. Végighúzni az ujját a halvány kis udvaron a mellbimbói körül. Elporladó vágy. Nézte a lány gondolatait." Karácsony. Nehéz hófelh?k a Városháza felett, és Ádám testének melege a szövetkabát alatt. Szórt fény a f?tér fehér kövein." Továbbindult, megsemmisülve. Nem jöhet rosszabb. Nem. Helgus. Szegény, kicsi Helga, didereg a vékony fekete szoknyában. Hogy fázhat itt az es?ben. „Álmodtam Veled, Ádám. Buszon utaztunk. Szürkék voltak az ülések, emlékszem tisztán, pedig sosem álmodom színekkel. Karesz is ott volt. Én csak mentem Mentem el?re a székek közötti fekete folyosón, amin domborúak voltak a minták, és megszorítottad a karom hátulról. Fehér póló volt rajtad, mint akkor júliusban, kinn a focipályán, emlékszel, ahol bort ittunk, rozét. Emlékszel… Hülye vagyok… de talán emlékszel, talán neked volt igazad, és van tovább is ez az egész…. Megszorítottad a karom, és azt mondtad, hazajöhettél, mert Aberdeenben másképpen számítják a b?nöket. B?nöket, állatság… és meg akartalak ölelni, de azt mondtad, ne, mert nekem csak egy csendes balekra van szükségem, nem rád, hiába ígértem meg oviban a zöld mászóka tetején, hogy mindig barátok leszünk. Ilyen volnék? Ádám, tényleg ilyen vagyok?" Nézte, elgondolkodva. Ilyen Helgus, igen, de nem baj. Így is szerethet?. Aztán eltompultak a saját gondolatai. Helga hangja siklott a helyükre." Valaki mindjárt közbeszól, hogy tévedés az egész, menjünk haza. Ez valami nagyon rossz poén… Kristóf! Mit keresel itt, te dög?" Ádám megpördült a tengelye körül. Helga gondolataival volt teli a tudata. „Jellemz?, már megint késett….hatásosan bevonulni, máshoz sem ért. Úgy kedvesem, egy mélabús biccentést a kamerának, jól számítottál, itt a sajtó, hogyne volna. Szép kis dráma lesz ebb?l az esti híradónak….milyen jól áll neki a szövetkabát a fekete garbó felett…ugyan már…rohadt dög." Nézte a fiú feketevágású szemeit fényes haja alatt. Világ életében ilyen akart lenni talán. Nem Ez nem igaz. Semmiért nem vállalná azt a g?gös, alig észrevehet? hajlást a szája szögletében. Egyébként is, nem mindegy már? Nézte, egyre növekv? kíváncsi lázzal, a mindig kiismerhetetlen Szántó Kristóf gondolatai itt feküdtek el?tte, kiterítve. Egy vérbeli politikus gondolatai. „Fél három, Helga kikaparja a szemem. Az uborkásszendvics meg ott maradt az asztalon." Ideges megrezzenés. Felberreg? telefon. Ádám mosolygott. Kapás. Megszívtad öreg. Fekete bet?k a kijelz? mélykék hátterén….Beérkezett üzenet:…Dátum: 2004.január 7….Feladó: Helga „Tisztújítóra bezzeg tudsz id?ben érkezni, Elnök Úr!"Helga hangja újra. „Bocs Ádám, ne haragudj, ezt muszáj volt…" Elmosolyodott. És odébb ment, szinte szégyenkezve, de a tudatába még belopták magukat a sápadó Kristóf gondolatai. „ Rohadt életbe….Kis kurva, mit képzel ez magáról?" Nem tudta megállni, visszafordult. Nézte a válaszgombra csúszó ujjat, aztán a formálódó mondat töredékeit „Jobb helyeken megköszönnék, hogy leutaztam Pestr?l, csak ezért" Helgáéval együtt tört ki bel?le a válasz „Utazz vissza azokra a jobb helyekre!" Nevetett, de továbbment, amilyen gyorsan tudott. Karesz! Fél válláról lecsúszva a hátizsák pántja, futtában t?rte az öltönyinget az öve alá. Pedig sosem szokott késni, mi történhetett? Karesz sír. Nem, az nem lehet, Karesz, öreg! Nevetett, meghatódva. Karesz… még nyakkend?t is kötött, igaz, hogy sárgát, de az mindegy, akkor is nyakkend?…Karesz sír. Nemár. Nem-nem, az ? gondolatait nem akarta látni, aljas szemétnek érezte magát „Augusztus végi éjszaka. …Magdi néni… Valami hányinger lila pulóver a kezében." Ezt vidd fel Ádámnak, másfél órája próbálja kifelejteni a b?röndjeib?l." Ádám. Degeszre tömött táska el?tte. Halk kérdés az asztalilámpa fényköre alatt. „Mikor jössz haza?"…süpped?, nehéz, sért?dött csönd. Ádám.„Májusban".  Most volt, tegnap volt… haraggal váltunk el, Ádám Baszki, hogy tudtuk ezt így elcseszni?! Hogy a fenébe?…. félbehagytad az egyetemet is, mi értelme volt így az egésznek, volt egyáltalán valami értelme? Annak a rakás kibaszott ötös szigorlatnak, meg a végiggürcölt éjszakáknak. Mi a francnak így…? Befejezem helyetted." Ádám nézte, letaglózva, még csak annyit sem mondhat, hogy köszönöm. De meg amúgy is, mit jelent az, hogy köszönöm? Esetlen kis szó, marhaság. „Beiratkozom és befejezem. Nem mondom, hogy úgy, ahogy te fejezted volna be, de azért mégis valahogy, mert ennek így semmi értelme." Arrébb kellett mennie. Úgy érezte, reszket az örömt?l, és a szégyent?l

A vontatottan elinduló menetet csak távolról követte. Visszatetsz?nek érezte magát kísérni, még akkor is, ha az ott a deszkák alatt már nem lényeg… Ambrus Atya, szegény, csak ne sírna legalább… legalább neki tudnia kellene. Ugyan. Ugyan mit tudhatna, és honnan?! Nem volt képes haragudni rá.

Leült egy sírk?re, szemben a magáéval. Nézte a gyökerek hálóját a fehér deszkák felett. Átható, életdús, szinte émelyít? földszag. És vésett bet?k a fekete márványtáblán. Ismer?sek voltak, mégis annyira idegenek. Ízlelte ?ket, ahogy a paprikáskrumplit Aberdeeenben, szeptember elején, amit Hanna f?zött neki, akinek a mamája Budapesten hallgatott esztétikát másfél évig. Heltai Ádám… tíz bet?, kölcsönkapta ?ket huszonegy évre, és most itt maradnak. Valaki másnak talán. Évek, számok, id?. Marhaság. A koppanó rögökkel együtt hulltak a gödörbe a Hiszekegy hangjai. Figyelte, elfogódva. „ És Jézus Krisztusban, az ?Egyszülött Fiában, a Mi Urunkban."

Pillantása egy lábnyom besüppedt öblére csúszott, amibe tompa loccsanással es?cseppek gy?ltek. Felh?szelet gomolya tükröz?dött benne. Megnyugvás vett er?t rajta hirtelen, maga sem tudta, mennyi ideig, egyébként is, mi az, hogy id??  Arra eszmélt, hogy újra eléri a távoli és alig ismer?s moraj. Egykor vacogva merte csak súgni ezeket a  mondatokat: „ Hiszem a szentek közösségét, a b?nök bocsánatát, a test feltámadását, és az örök életet" Belefonódtak a tudatába, vacogtak most is több száz torok vacogta ?ket….ült és hallgatott tehetetlenül. Szégyen, szánalom, sejtésnyi, könyörg? két szó : engedjetek el!…

 

…. aztán újra gondolatok. Anyjáé, Eszteré, Helgáé, Kareszé. El?ször csak mosolygott, majd nevetett megkönnyebbülten, és a felh?szelet gomolygó tükörképébe temette az arcát.

 

 

12 év 4 komment

    Folyik most a vers a tollból,
    mint árnyaltkék pillanat.
    Az ég hazug, a sátán horkol.
     Kéket álmodik a nap.

    Fekete fátylat öltök magamra.
    B?röm alatta megremeg.
    Pofonra vágyom, penge-szavakra.
     B?neim gyöngyöt rejtenek.

    Szulamit halott.Szukkuba tombol.
    Álmod kívánja, életed.
    Palotát szeretne százados romból,
    s ?rtalizmánként két szemed

12 év 1 Komment

 

Hunyadiak

 

I.

 

Mátyás életének leghosszabb éjszakája volt. Tömlöce  nyirkosmázú, vastag termésk? falai sem tudták elzárni hallása el?l az ácsok munkájának hangjait. Kelletlenül kelt fel, mikor csikordult a zár. Át volt fázva.

            Kortyolná a szemetek az arcomról a kétségbeesést. Igaz? Hát csak keressétek. Feln?ttem már. Feln?ttem én már. Csak ne volna a leveg? ilyen s?r? és vízzel telt ma reggel. Nehéz. Rátelepszik a mellkasomra. Összenyom.

            László. Hiszen alig sápadt. Ha tehetném két kezemmel törném le a bilincseidet, kicsavarnám a kardot az ?rök kezéb?l, magam vágnék utat neked… ostobaság. Csak a tömlöcfalak valóságosak. …falak… falat törni nem lehet ököllel. Nem. De néha meg lehet találni a követ, amit ha kihúz az ember, led?l az egész. Miért nem hallgattál soha senkire a saját konok fejeden kívül?… apánk fia. Apánk fia, hiszen még csak sápadt sem vagy.

            Aludtál az éjjel? Kisimult a szemed alja. Nem fáztál legalább. Pedig milyen hideg volt! Mint azokban a dohos pincékben lehetett Kolozsvárott, amik el?tt mindig félve mentem el. Amiért kinevettél… nem látlak én téged nevetni többé… kinevettél, mert neked már kard simult az oldaladra akkor. Nézd király, nézz csak rá.,aludt az éjjel.

            A sötétzöld felölt?. Anyánk azt mondta László, égesd el. Hogy kerül ide?  Emlékszel, király? Emlékszel erre a felölt?re? Nándorfehérvárból? Féltél? Mikor nem félsz te? Ki kellett volna használni, hogy félsz. Meger?síttetni azt a f?kapitányi címet. Nem karddal menni Cilleinek…

            A dobok. Ökölbe dermednek t?le az ujjai… Hogyan segíthetnék? Tavasz van Vajdahunyadon,  illatos tavasz… átkozott dobok. Emlékszel? Apánkat is dobok kísérték csatába mindig. …hát most elmész te is… Hiszen könnyedén ütötted ki a kezemb?l a kardot… Ha egyáltalán foghatok én még kardot valaha. Mert csak a tömlöcfalak valóságosak ma. Csak a tömlöcfalak. Hogy csöppentünk mi ebbe a hajnalba? Anyánknak azt ígértük, viszünk neki gyöngyös f?köt?t Budáról. Gyöngyöset, pirosat… elég! Hallgassanak már a dobok. Ne kínozzátok tovább! Hallgassanak!

            Hogy lesüti a tiszt a szemét. Ez ott volt egy éve Nándorfehérvárnál. Ez apai nagybátyja ama Dugovicsnak. Ez nem olvashatja fel… azt… dehogynem. Féreg. Miért hallgatsz testvér, sosem volt ilyen önuralmad. Márvánnyá fagytak a vonásaid. Talán mindjárt felébredek… László nincs. László meghalt… képtelenség. Meleg van… olyan az arca, mint a márvány. Miért hallgatsz? Sose voltál ilyen… ez a kép belém ég, érzem. … nem lehet falakat ököllel törni… Hol a híres Hunyadi-párt? Hol vannak ilyenkor? Mind a paroláját kérte Nándorfehérvárott. Mihály úr. Hol van ? most?  Nem  jöhet, lezárták Budát. Nem veheti ostrom alá a budai várat. Nem. Kapitányom, f?kapitányom…

            Vajon mit gyónsz? Én is akarok. Engem miért nem kérdez senki? Elkötöttem a lovadat az istállóból egyszer. Az arabs szürkét, amivel olyan nagyra voltál. Borral fizettem meg a lovászt. Hegyaljaival. Azt is t?led loptam… és meglestelek Margittal is, a széppel. És nevettem rajtatok. És megkívántam t?led. És akkor talán gy?löltelek is… ne haragudj testvér… olyan fehérek voltak a mellei… ne haragudj rám… Kinek gyónjak én már? Kérlek, ne haragudj! Alkura kellett volna bírni Cilleit, vagy ha ?t nem, a királyt… kinek gyónjak én most már?

            Térdel. Nézni kell. Akár összeszorított foggal is. Azt várják mind, hogy sajnálhassanak, mint gyermeket… Feln?ttem már. Akár vihetnétek engem is!  Rühes, gyáva kutyák!.. László! Nem, ez kibírhatatlan… László! Mi Atyánk, aki a Mennyekben vagy, szenteltessék meg…

.

.

.

 Eresszetek, eresszetek oda!… cseréld ki azt a pallost hóhér… tied a Szilágyi birtokok fele, csak cseréld ki… Vajon tudatában van? …Nyitva a szeme… Istenem… milyen kék a szeme, még most is… vér. Pont olyan, mint Cilleié ….nincs egy szava sem. Apánk fia…

.

.

.

Issza a por… Mária kegyelmezz, hogy issza a por. Mint azét a kutyáét, amibe farkasok martak odahaza.A csizmámig ér. Mindjárt a csizmámig ér.?nem látja már, ugye nem látja? Lobogók, lobogók csattogása a szélben. Odafent feltört az els? pecsét talán. Hol van a Hunyadi párt? Rozgonyiak, Szilágyiak.Odalent ül egy Rozgonyi bilincsek között. Hol van a híres Hunyadi párt?

.

.

.

Három. Eresszétek, félre a mocskos kezeitekkel, túlélte! Túlélte! Gyilkos, miért ne lennél kötelezve? A magyar szokásjog kötelez rá… kígyó. Esküt tettél a magyar koronára, amit máig a gyámod ?riz. Síkos, nyálkás hüll?k, azok vagytok mind. Ez már nem kivégzés, ez már gyilkosság! Ezért már felelned kell neked is!… de igen, kegyelmet kell…

.

.

 

Dermed a szemed testvér… Kedvesanyám, szóljon rá!

Azt mondtad enyém a kardod. Tört penge, átkozott.

Minden vér egyforma.

 

II.

 

Ahogy László a cellaajtón kilépett, húsába vágott a reggeli fény. Éhes volt. Peregtek, szakadatlanul peregtek dobok. Mintha a gondolatait is bilincsek húzták volna a földhöz.

             Mátyás… vajon meddig tartják még túl fiatalnak…

             Király. Elfordulsz a pillantásom el?l… László király, satnya király… milyen pazarlás rád a sötétkék bársony… Milyen nevetségesek a karjaid… úgy törhetnek, mint a bot… Két ujjammal szétroppanthatnám ?ket. Alig reccsennének…

            Magasra, csak magasra a fejjel, amíg lehet… van miért. A trón sem volt olyan messze már… 40 vár urának lenni, országos f?kapitánynak lenni… ugyan, mi az? Semmi az. Egy vár hiányzott még, igazán, a budai. Bolondság. Számolni kellene már a lépéseket.

            Cillei. Nem, nem, az nem lehet ott ?. Cillei halott. Ez már az ?rület jele. Nem mondta senki, hogy megbolondul az ember ilyenkor. A dobok… széthasad bele a fejem…tam-ta-ta-tam…tam-ta-ta-tam… Elég! Legyen elég! Ez kibírhatatlan!

            Hegyek, kék hegyek… kék-kék, kék hegyek. Minek ilyen kékek? tam-ta-ta tam… Buda. Magyar királyok lábnyomát ?rzöd… meg ezét a nyomorultét… meg halálraítéltekét is, gyászruhás asszonyokét… jaj, süllyedj el Buda! Gyászruhás asszonyok Vajdahunyadban… Mátyás… hol is? Itt valahol, Istenem, itt van valahol… szilánkokra törnek a gondolataim… emberek, hallgattassátok el a dobokat!

            Csönd. Végre, végre csönd. Kegyelem? Nem, nem. „felségárulás". Persze. Ti így hívjátok a kevés bátorságot… hegyaljai bort inni volna most jó. Hegyaljait, mélyvöröset… lesz itt mindjárt mélyvörös, éppen elég… felségárulás. Ha nem fogja vissza a kezem ott Fehérváron valami…Rémület? Talán. Akkor most hajbókolnátok el?ttem, f?kapitány úrnak neveznétek, esetleg király úrnak is. Ha nem gy?z le az apám bolond vére… apám, szemeim mögött már elmosódnak a vonásaid… pedig még egy éve sincs… bolond vére, ami fejhajtást parancsolt száz gy?ztes csatájának, ha koronás f?t látott… pedig az ajtók, az ajtók is zárva voltak Nándorfehérvárott. És Cillei úgy d?lt el, mint egy bástya, ha faltör? kos sújtja derékon… a vére… a zöldbársonnyal borított asztallapon…Kedvesanyám, ott van-e még Cillei vére? megfeketült talán, pedig olyan volt épp, mint a vörösbor…vörösbort, hegyaljai bort inni volna jó.

            Gyónni kellene. Most azt várjátok mind, hogy a gróf vérét gyónjam meg… csak lenne egy órával kés?bb… csak egy órával. Kiragadna Buda a hóhér kezéb?l… a gróf…mint a bástya… … sírás és fogcsikorgatás… mint a bástya…miért?… Nándorfehérvárért… nem, az ország negyven váráért… nem volt jogod hozzá Ulrik…nem volt jogotok… neked és a gyáva királyodnak, aki Bécsig futott, mikor Nándorfehérvárt vívta a török… Cillei Hermann fia, nekem volt jogom. Mint a bástya, szegény… gyónnom kellene.

            A dobok… ne! Darabokra, apró darabokra tépik az agyvel?m. Milyen kék az ég alja. Jó volna már mögötte lenni… szétolvadni abban a se nem világos, se nem sötét kék színben… és ha nincs? Ha nincs, csak mozdulatlan, s?r?, nehéz sötétség? Számolni, számolni kellene a lépéseket. Egy lépcs?fok… kett?, három, négy… térden… Hunyadi János fia térdeljen el?ttetek? Nem, nem, a halál el?tt. A halálnak kijár ez is.

            Szép a kezed, hóhér. Formás, vékony ujjak, mint valami márványszoboré. Mintha n?é volnának. N?i hóhér… be jó, hogy vörös csuklya fedi az arcod vonásait. Hogy szerettem én mindig a titkokat… be jó, hogy csak sejthetem… egy angyalarc vonalait kirajzolódni a vastag szövet alatt. Milyen kiábrándító is volna, ha azt levetnéd… talán szakállas férfi vagy.

            Megdermedt ez a pillanat, mint egyszer télen a fagyos ég a máriaüveg túloldalán a  vajdahunyadi kápolnából nézve… talán a világot sem teremthették régebben, mint azt a percet, amikor kiléptem a tömlöcb?l… ne félj, csak egy kapu… a halál csak egy kapu…

.

.

.

            Csikorog a fogam, jaj…élek. Csönd. Mi lett a dobokkal? Ez a földi pokol…mi ez a nedves…vér bizonyára…ne kínozzatok, ne kínozzatok tovább!Elég!…

.

.

.

            Istenem, ez a hang, mint fatörzs, ha fejsze sújtja…nem mozdulnak a tagjaim…segítsetek, emberek segítsetek!…a dobok…

.

.

.

            Három. Három volt… Csak mozdulni tudnék… mintha sajgó, r?tvörös jégb?l volna még a szemhéjam is…Kegyelem, kegyelem!

            Dobok…újra az átkozott dobok

.

.

.

Hajnalkék csönd.

Bern Andrea Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.