2011. januárjának a második hete az, amir?l most írok. Ugyanis egész héten vízióm volt. Hol kínzott, hol vágyakozással töltött el, hol megkeserítette a napomat, hol örömöt csempészett bele. Nem tudom, hogy mi történt pontosan, de a világ mintha megértette volna lelkem sóvárgását, és folyamatosan küldözgette volna a jeleket. Talán így is volt.
Ez az írás nem lesz szabályos, azt hiszem, ez már most kiderült. Három kisebb történet fog alkotni egy nagy egészet. Az üzenetük azonban ugyanaz: Ennek a télnek is vége lesz, megéri várni. Mert készül a tavasz, s ha készen áll, el fog jönni… Most is.
Rögtön az els? kistörténetbe félve kezdek bele. Folyton az a kérdés jár a fejemben: Vajon hányan fognak ?rültnek gondolni emiatt? De nem bánom, még akkor sem, ha sokan vannak, hiszen ez egy olyan élmény volt, amit nem lehet elfelejteni, amit muszáj megörökíteni… Én így teszem. Leírom.
Eger belvárosában sétáltam. Ragyogó kék volt az ég, s ugyan b?ven elfért rajtam a télikabát meg a sál, ha egy f?tött szobából kémleltem volna az eget, még azt is elhittem volna, hogy a május tombol. Pedig január közepe volt. A leghidegebb, legkegyetlenebb hónap. Ilyenkor törik meg a legtöbb emberi szív, ilyenkor veszítjük el az emberségünket legkönnyebben. Séta közben nagyon különös dolog történt. Hirtelen megváltozott az egész világ. Meggyfákat láttam, koronájukon dús, piros terméssel. A száraz, sötétbarna, sóvárgó földb?l egy szempillantás alatt bújt ki hajtás, s változott friss, illatos virággá a szemem el?tt. A bokrok rügyeztek, madárdal koronázta a képet. Aztán persze megint a tél lett az úr… Az ég kék maradt, de elt?nt az illúzió. Engem pedig majdnem elütöttek. Megrökönyödve álltam a zebra el?tt, kattogott az agyam… Megbolondultam? Talán túl sok krimit néztem mostanában? Vagy valóban lehetséges, hogy a lelkünk megnyit egy új dimenziót el?ttünk, ha szükségünk van rá? A pirosan világító emberalak elsötétült, s az alatta lév? figura váltott zöldre. Most nincs id?m gondolkodni, mondogattam magamban akkor. Aztán el is felejtettem azt a délutánt. Míg nem sokkal rá megkaptam a következ? üzenetet, amely nem a szememet, hanem az orromat ejtette egy ravasz, tökéletesen megtervezett csapdába…
A buszon álltam. Ritka az ilyen délután, sokszor ülök, de akkor álltam. Az ég szintén kék volt, de továbbra is hiányzott a napsütés. Soha nem értettem ezt a jelenséget. Felh?tlen felettünk az égbolt, de nincs napsugár. Emberkínzás. Nekem elmaradt az iskolában az utolsó két órám, vagy talán rövidítve voltak, nem is emlékszem már pontosan. Korai járat volt, az biztos, kicsit idegen is, de ugyanúgy elindultam vele haza, mint a megszokott hármassal. És útközben megtörtént a csoda. Két bosszankodás között (a sof?r, mi tagadás eléggé ügyetlen volt, persze az utak állapota sem a legjobb felénk) megéreztem az illatot. A tavaszi nagy es?zések összekeverhetetlen, édes, megnyugtató illatát. Mint valami megváltás! A legjobb gyógyír volt akkor… Kerestem a rést, ahol beszállhatott, de minden ablak zárva volt, még a fenti bukósak is. Nem értettem, másodjára sem. De az üzenet talán célhoz ért akkor is, mert boldog voltam. Nagyon.
A harmadik történet pedig már szinte a jelen. Hiszen már január végét tapossuk, mikor írom ezeket a sorokat, és arra gondolok: Visszataláltam az íráshoz. Talán ezt is ezeknek a misztikus gyógyíreknek köszönhetem. Mert valóban úgy éreztem: Ezt le kell írni. Nem szabad otthagyni az utakon ?ket…
A harmadik történés a következ? volt: Végre kisütött a Nap! És most, amikor kitekintek az ablakon, látom, ahogy lemegy, elbúcsúzik, jó éjszakát kíván, s valahol messze innen, távol a tengereken és a szárazföldeken, egy kisgyermeknek lassan kikergeti szeméb?l az álmait… Mi ez, ha nem csoda? F?leg ilyenkor, télen. Tényleg nem tudom, mire gondolhatnék. Lehet, hogy bolond vagyok, s miközben az egri tavaszban sétáltam, valójában esett a hó. De nem hiszem. Valamiért azt gondolom, hogy akkor és ott más is látta a nyíló tulipánt, a buszon érezték az es? utáni friss föld illatát, most pedig az egész ország gyönyörködhet a naplementében… Üzenje meg valaki, hogy így van!
Legutóbbi módosítás: 2011.05.02. @ 17:35 :: Artistsoul Sirák Richárd