Vandra Attila : Pokol és Mennyország

minden relatív… Még az aranyhalacska meséje is…

 

 

Jóska és Pista hallgatagon ballagtak a tó irányába. Elemlámpával keresték a kikerülend? gödröket, tócsákat. Még nem is pitymallott, pedig a júniusban igencsak korán kel? az a vakító fény és h?forrás. Mit számított ez a két vérbeli horgásznak, akiket még munkanapon is kikergetett a szenvedély. Mit számít az a néhány óra hiány az alvásban!

Eleget perlekedett is ezért Erzsi, a Jóska felesége.

– Nem alussza ki magát, oszt álmos, s mindent elfelejt! És soha semmit nem csinál meg rendesen! – tromfolt vissza annak, aki a heves vérmérséklet? asszonyt csitítani próbálta. Nem hatott rá az se, hogy: ”Ne szidd má annyit, azt az áldott jó embert, megver az Isten érte!”, csak perlekedett tovább. Egyedül Macónak, Pista feleségének nem tudott visszamondani.

– Én örvendek, hogy az enyém a halak bolondja, s nem egyébé! Nem isznak, nem kártyáznak, nem bagóznak, nem n?znek, fizetésüket mindketten hazaadják, s amennyit a horgászatba belevernek, nagyjából haza is hozzák, s olyan halászlevet, mint ?k ketten kalákában, nem csinál senki a környéken! Igaz, ezt a véleményét Macó nem kötötte a Pista orrára, otthon pergett neki is a nyelve, turbómotor meghajtással. Csak a barátn?it bosszantotta Pista dicséretével. Volt is irigye b?ven, de Macó nem bánta. ”Addig jó, amíg irigyelnek, és nem sajnálnak!” – mondta magában.

Így hát, amint elhelyezkedtek a háromlábún, nem csak azért hallgattak, nehogy elriasszák a halakat, hanem élvezték a csendet is maguk körül, melyb?l se a munkában a zajos gépek mellett, se otthon a gyermek és asszonyricsajban nem volt részük. A csendet, melyet csak a meg-meglebben? szell? suhogása a nád között, a tücskök cirpelése a f?ben és az ébredez? madarak hangja néha zavart meg. Ett?l csak kellemesebb volt hallgatni a csendet. Még a víz hullámzása se zavarta az élvezetüket, mert a fel-fellebben? enyhe szélfuvallat alig tudta megborzolni a víz felületét, nemhogy a parton zajjal megtör? hullámot fakasztott volna a víztükörb?l.

Aznap nem volt szerencséjük. Ki tudja miért, azon a helyen – ahonnan máskor nem térhettek haza „igazolvány” nélkül, hogy tényleg halászni voltak -, meg se rebbent az úszó, a fenekl?re dobott horoghoz tartozó damilra aggatott kis csengetty? se jelezte a halak csali iránti érdekl?dését. Már-már közeledett a szedel?zködés ideje, amikor Jóska megtörte a csendet.

– Kurva élet! – kesergett.

– Az! – helyeselt Pista. – Már a halak is elpártoltak t?lünk!

– Biza ?k voltak az utolsó vigaszunk.

– Néha azon gondolkodom, hogy milyen lehet a Mennyország, amivel a tisztelend? atyánk kecsegtet. Tényleg megéri érte ennyit szenvedni?

– Ha az asszonyt hallgatom, nekem inkább a Pokol milyensége után kellene érdekl?dnöm, hogy tudjam, mi vár rám! – nevette el magát Jóska. – Vigyázz! Az úszód! – kapott lázasan a halkiemel? háló után. Végre kapás, még ha nem is az ? botján!

Pista is felugrott izgalmában, miel?tt „bevágott” a halnak. Ám a remélt jókora ellenállás helyett, a horog könnyedén vágódott ki a vízb?l. Hát igen, a remény hal meg utoljára. Pedig öreg vízparti róka volt Pista, akinek a húzásból illett volna látnia, hogy apróhal piszkálja a horgot. De hát a hosszú várakozás alaposan felnagyította képzeletében a zsákmányt. Els? pillanatban azt hitte izgalmában pancser módra kirántotta a hal szájából a horgot, de a damil végén megcsillant valami. Meglátta, mert jó szeme volt… Csalódottan nézte az alighalacskát, de kirobbant bel?le a nevetés, amint meglátta Jóskát a kiemel? hálóval a kezében. Jóska egy pillanatra rossz néven vette, majd ? is fetrengeni kezdett a nevetést?l.

– Jó, hogy nem látott minket senki! Rajtunk nevetne a fél város! Szerintem ez még a háló lyukán is átférne! Még ha aranyból lenne se érne túl sokat! Mit nézegeted annyit?

– Háát… Nézd, milyen érdekes aranyszín? pikkelye van! – felelte Pista.

– Tényleg! – jött közelebb Jóska is. – Mit akarsz ezzel a szerencsétlennel? Dobd már vissza!

– Gyere, segíts, szedjem ki a horgot bel?le, anélkül, hogy megsértsem!

Jóska lehajolt a horogkiszed?ért. Ketten óvatosan kioperálták a horgot az aranypikkely? halacskából.

– Kész! Dobhatod vissza! – mondta Jóska.

– Csak miel?tt három kívánságunkat teljesíti! Aranyhalacska!

– Egy nem is elég? Például, hogy mutassa meg nekünk egy-egy napig a Mennyországot és a Poklot – utalt Jóska el?bbi beszélgetésükre.

– Az már úgyis kett?! – nevetett Pista.

– Egy-egy! Egy neked, egy nekem! – év?dött tovább Jóska.

– Jó, de ki a Mennyországba, és ki a Pokolba? – tromfolt vissza Pista. – A Pokolra te voltál kíváncsi!

– Akkor megegyeztünk! Dobd már be, s menjünk, mert a f?nökeink kiherélnek, ha elkésünk.

– S az még semmi! Mit mondanak utána az asszonyok! – dobta vissza Pista a halacskát a tóba.

– Akkor már jobb lesz a Pokolban! – értett egyet vele Jóska, nevetve, s szedel?zködni kezdett. Egyikük se vette komolyan.

 

Azon a pénteki napon minden rosszul ment Jóskának. Mintha meg lett volna átkozva. El?ször 10 óra felé fogant meg benne a gondolat, hogy lehet-e a Pokol rosszabb, mint ez a nap? Aztán az újabb és újabb kellemetlenségek déltájt eszébe juttatták a halacskát. „Eh, marhaság az egész!” – hessegette el gondolatait Jóska, aki sohase hitt a babonákban és a varázslatokban. Azt hitte sohase ér már véget e pokoli munkanapja. S hogy hab is legyen a tortán, amikor már számolgatni kezdte a hátralév? perceket, újra hívatta a f?nöke. Betelt a keser? pohár az egész napi idegességt?l, kiszolgáltatottságtól, megaláztatástól, igazságtalanságtól, ami érte. Pedig jobban tette volna, ha még lenyeli az utolsó galuskát. Mit számított volna még egy lenyelt feketeleves a többi mellé! Hiszen nemcsak az anyagi felel?ssége jött szóba és munkahelye került veszélybe, hanem a büntet?jogi felel?ssége is felmerült. Érezte, ketyeg, mint egy id?zített bomba, amikor bandukolt hazafelé. Alig várta, érjen haza, eldöntötte, nem is ebédel, csak behull az ágyba… Pedig az igazi pokol csak otthon várta. Még a kulcsot forgatta a zárban, amikor meghallotta feleségét az ? édesanyjával perlekedni. Hiába remélte az otthoni nyugalmat, mely majd gyógyír lesz számára. Az anyós-menye háború is az ? fején csattant, s ennek édesanyja távozása se vetett véget. A perlekedésbe, sértegetésbe belefáradt Erzsi stratégia-váltását, a gyilkos hallgatást még nehezebb volt elviselnie. Ott lógott a leveg?ben, mint Damoklész kardja, a válóper. E hangulatában a telefonáló Pista áradozását a csodálatos napjáról, s az aranyhalacska által beteljesített kívánságról a megnyert Angliai utazásról se bírta hallgatni.

– Ne légy idióta! Beszélj itt mindenféle baromságot összevissza! – csapta le a kagylót. A lelkiismeret-furdalás, hogy ezzel barátját is elvesztette, még pokolibbá tette a gyötrelmét.

Ezt a hangulatot már csak az tudta fokozni, hogy kisfia este nem került haza. A baleseti osztályon mintha megállt volna az id?. Sohase volt vallásos ember, néha magában meg is mosolyogta Pistát, de most kétségbeesett helyzetében mégis fohászkodni kezdett magában a Nemlétez?höz. Majd számolni kezdte a telni nem akaró másodperceket, reménykedve abban, hogy éjfélkor lejár ez a pokoli nap, melynél szörny?bbet, még a Pokol fenekén se tudna elképzelni. Éjfél után egy perccel lépett ki az orvos a m?t? ajtaján.

– A gyermek túl van minden életveszélyen. Helyre fog jönni. Altatót kapott, reggelig aludni fog. Fölösleges benn maradniuk. Tudom, tudom, ha mindenáron akarják, az édesanya mellette maradhat, de hangsúlyozom, fölösleges, reggel nyolc-kilencig biztosan aludni fog.

Akkor hosszasan összeölelkeztek Erzsivel, miel?tt elváltak. A közös aggodalom s a közös megkönnyebbülés meghozta a békét a házban. Másnap már nem emlékezett, miként került ágyba. Reggel kimerülten kelt fel, a telefonját is otthon felejtette, amint a kórházba sietett. Kisfia ébredésekor ? is ott lehetett. Csak délután kapta így meg Pista üzenetét, aki közben elutazott Angliába.

„Sajnálom, hogy nem tudtunk együtt örvendeni életem legszebb napjának. Éreztem hangodon, hogy komoly probléma bánt. Lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem mentem át hozzád, remélem, azóta problémáid megoldódtak, vagy megoldódnak hamarosan. Angliából való hazatérésem után majd elbeszélgetünk!”

Hétf?n aztán az ellen?rzés kimutatta, nem ?t terheli a felel?sség a vállalatot ért kárért. Viszont a f?nöke igencsak kellemetlen helyzetbe került igazságtalanul megvádolásával, és nem volt az az ember, aki könnyen felejt. Ahol lehetett, belekötött. Alig várta, hogy kivehesse nyári szabadságát. Mire visszajött szabadságáról, Pistát elküldték egy kéthetes továbbképzésre. Egész nyáron nem találkoztak. Az élet már-már kezdett visszatérni a szokott kerékvágásba.

Jóska nagyon várta már a napot, amelyen ismét közösen horgászhatnak barátjával. Volt ? egyedül is horgászni, de azért az csak nem volt az igazi. Hiányzott neki, hogy Pista hallgasson mellette. Nehéz ezt elmagyarázni, s még nehezebb megérteni. De hát a közös tevékenység, az mindig más! Nem mindegy magányosan, vagy közösen hallgatni!

Aznap se volt kapás, mintha csak egy fels?bb hatalom segíteni próbálta volna ?ket, hogy a hosszú távollét után elbeszélgethessenek. Jóska, ki világ életében nem volt messzebb Magyarországnál, kíváncsian várta barátja angliai beszámolóját.

Eleinte nem akart tolakodó lenni. Végighallgatta szokatlanul b?beszéd? Pista panaszáradatát Macóról, a haszontalan gyermekeir?l, akik nem tanulnak, csak a hülyeségeken jár az eszük, a közellátásról, a korrupcióról, a piszkos politikáról, a kisember kiszolgáltatottságáról, a gazdasági válságról, a vállalati konfliktusokról… Jóska nem erre volt kíváncsi.

– Hagyjuk a mocskos politikát! Csak a kedvünket szegi! Mesélj inkább arról, hogy milyen volt az a szép napod, amelynek élményeit meg akartad osztani velem, de én életem legpokolibb napján nem voltam olyan hangulatban, hogy végighallgassalak.

Miközben hallgatta Pista átszellemült meséjét, nagyapja jutott eszébe, ? mesélt ilyen kesernyésen-szomorkás átszellemült modorban az elmúlt és soha vissza nem tér? „régi szép id?kr?l”. „Pista máris kezd öregedni?” – tette fel magának a kérdést elcsodálkozva, majd inkább szabadkozni kezdett, hogy ? hozta az egyetlen felh?t annak a csodálatos napnak az egére.

– Valóban felh? volt – ismerte be Pista. – Már addig is megfordult az eszemben, de akkor tudatosult bennem igazán, hogy ez az aranyhalacska m?ve, amikor a hangodat meghallottam, s rájöttem, te a „Pokolban” jársz. Attól a pillanattól kezdve ott volt bennem a szorongás, hogy mindjárt vége e napnak… Gyáva voltam, nem mertelek meglátogatni, ki akartam élvezni a napot végig. Másnap reggel elindulásunk el?tt bementem hozzátok, de nem voltatok otthon. Telefonra se válaszoltál. Nekünk meg indulni kellett a reptérre. De mi is történt veled aznap?

Jóska néhány mondatban összefoglalta annak a rettenetes napnak a történetét. Pista szörnyülködve hallgatta.

– Túléltem! Jó hogy túl vagyok rajta. Ne rontsuk el e gyönyör? hajnal hangulatát, mesélj inkább az angliai élményeidr?l!

A Pista meséje inkább panaszáradat volt az utazás fáradalmairól, az utastársakról, a hotelbeli körülményekr?l, az ételr?l, a program hiányosságairól… Jóska egy id? után megunta hallgatni.

– Nem ismerek rád. Nem volt szokásod ennyit panaszkodni. Azt hittem, álomutazásban vettél részt…

– Szép volt, de minden örömünket elrontotta, hogy… – kezdte az ellenkezést Pista.

– Te Pista, mondj egy konkrét dolgot, amivel sokkal rosszabbul megy a sorod, mint legutolsó találkozásunk el?tt? Mikor örvendtél utoljára valaminek önfeledten?

– Annak a napnak, mely Mennyországnak t?nt – felelt Pista csak a kérdés második felére.

– Te tényleg hiszel ebben a marhaságban? – hüledezett Jóska.

– Te tényleg nem hiszel benne? Miután tapasztaltad a saját b?rödön? – fordította vissza a kérdést Pista.

– Vannak véletlen egybeesések. Például az, hogy angliai utazást nyertetek eldöntött tény volt még miel?tt kifogtad azt a halacskát. A feleséged tudott is róla, csak meglepetésnek szánta, aznap közölte veled, az utolsó pillanatban… Annak a balhénak nálunk, a munkában ki kellett robbannia el?bb vagy utóbb. Kollégám, aki miatt volt az egész, már rég tervezte, hogy a nyakamba sózza…

– Jó, van, amit ki lehetne magyarázni, de mégis… – szakította félbe Pista barátját.

– Te Pista, ezen múlik a barátságunk, hogy egyetértünk ebben, vagy nem? – mosolyodott el Jóska. A van Isten/nincs Istenben eddig se értettünk egyet…

– Ami azt illeti… Igazad van. Te Jóska, mondd, ebben a szar világban tudsz igazán boldog lenni?

– Természetesen. Ha rossz pillanataim vannak, csak arra a napra gondolok. Akárcsak te, egyébként. A Pokolból jövet, bármely megpróbáltatás elviselhet?nek t?nik. S boldog vagyok, hogy ez se olyan rossz, mint az a nap. Pedig mondhatom, a munkahelyen a gazdasági válság miatt feszültebb a légkör, édesanyám és feleségem közt a konfliktus elmélyült, a f?nököm kötözködik…

– És a Mennyországhoz hasonlítva bármi Pokolnak t?nik? – fordította meg Pista elgondolkodva. – Átkozott halacska!

– Miért, amiért a Mennybe küldött? – élcel?dött Jóska.

 

Legutóbbi módosítás: 2011.04.22. @ 10:41 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 728 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.