A meglopott asszony – 2009

(a Küküllő partján kezdődött minden)*

 

 

      

 

 

 

— Tisztelt Szerkesztő… egyszer réges régen mikor még ugyanolyan gyámoltalan és megfontolatlan voltam, mint most is, elkövettem azt a hibát, hogy pár írásom, prózai anyagom száműztem a toronyból. Ezek közűl ha lehetséges párat, vissz-vissza küldenék, ha nem gond. Ezt a történetet lehet már olvasták 2009 ben, de lehet nem.   

 

      

Történt egyszer, ím, e faluban, hogy az ördög ne unatkozzon, és feljött a felszínre…

 

Minden átok és bűn ott kezdődött az erdőben. Kinn a Küküllő partján, ahol messze-messze elhallatszott a patakok csobogása. Ott, ahol a fenyőfák a hegyoldalból kikoptak és a juhászok így, eme kis helyre megépítették állandó óljukat. Miben birkát, szamarat, de még magukat is tartották.

    Aztán eltelt vagy húsz év, és az ólból lett egy házikó, majd több házikó, és ahogy még eltelt vagy ötszáz év, kialakult egy kis falusi közösség. Azaz, ha a nevét kellene mondjam, akkor ez a falu Tihaméri volt. Azért is, mert az első juhász, aki itt leütötte azt a bizonyos cölöpöt, melyre ráakasztotta a subáját, majd köré szögelte az ólját, Tihamérnak nevezték. Büszke is volt rá a családfa minden tagja, de ahogy az idő telt, lassan minden gyökere elkúszott városra. Ki erre, ki arra, csak hogy szabaduljanak innen a völgyből. Egyetlen gyökérke maradt itt a családfából, aki maga is juhász volt, de már ő is unta ezt az életet és másra vágyva inkább otthagyta a nyájat. Jobbnak vélte, ha a faluban és a környező településeken acsarkodott lopott fenyőfával. Az úri ember neve is örökölt kincs volt, akár a rangja, azaz Tihamér. Vagy ahogy a falubéliek emlegették azt a rossz fattyú fajtáját: a nagybajuszú Tihamér.

    Történt egyszer e faluban, hogy az ördög ne unatkozzon, hát feljött a felszínre, olyan lelket és testet keresve, ami hasonlít rá. Így találta meg a nagybajuszút. Volt is öröm a túlvilágon, ez az ember, akibe az ördög belebújt, csakis olyan lehet, mint maga az ördög.

    Reggel volt, napsütötte, harmatos reggel. A mező lucskos volt, a patak vize hideg, és a csorda pedig ebben az időben indult ki a határba. Sok embernek volt itt marhája a településen, és reggelente, mielőtt kicsapták az utcára, megfejték azt, hogy legyen friss tej, meg aztán több férjen belé a tőgyibe, amikor jön hazafele a mezőről a jámbor.

    Egy Varga Sándor nevű parasztgazda volt a nagybajuszú szomszédja. Ő is, mint a többi gazda, tehenet tartott, lovat, és még kecskéje is volt néki. De a legnagyobb becsben mégis a feleségét tartotta. Nem úgy, mint sok gazda, mert néhány egy jó üszőért biztos eladta volna az asszonyt.

    Sándor minden reggel felkelt, megfejte a tehenet, ellátta a lovát, kaszált a majorságnak, majd visszabújt a felesége mellé — kinek a neve Jolán volt —, hogy huncutkodjanak.

    Ez abból állt, hogy Sándor, mikor bebujt a dunyha alá, Jolán már várta őt, befele fordulva a fal fele. A gazda nem teketóriázott, elkapta Jolánt, és hátulról meghágta. Vagy ahogy a kocsmában emlegették az ilyen fajta mulatságot: az asszony kolbászt lopott magának.

   Egyszer egy napon Sándornak eltört a kaszája.

    — Azt a kétkrajcáros Istenit — mérgelődött magában. — Ez a kasza még apámé volt! Most meg nézhetem magam!

    Idegesen töprengett egy percig, aztán úgy döntött, hogy mára kér egy kaszát kölcsön. Hát kitől is kérhetett volna kaszát, ha nem a szomszédtól. El is indult gyorsan, hogy ha még lehet, hamar tudja befejezni a dolgát, mert Jolánt még sem várakoztathatja meg az ágyban. Átlépett a szomszédba, ahol is Tihamér épp az udvaron tett, vett.

    — Aggyon Isten, szomszéd! — szólt Sándor.

    — Aggyon az úr jó reggelt — válaszolt Tihamér.

    — Nagy az én bajom, eltört a kaszám, s most kellene nekem egy kasza, de gyorsan, aztán vissza is hozom egy jó óra múlva.

    Tihamér megpödörte a bajuszát, majd elmosolyogta magát.

    — Van itt komé, kasza. De hova ez a nagy sietés? Gyere, igyál egy jó pohár bort — lelkesedett fel a nagy bajuszú, hogy átjött a szomszéd.

    — Nem iszok most, mert… Dolgom van — válaszolt Sándor.

    Tihamér kíváncsi lett s látta, hogy ez a szomszéd valamit titkol előtte.

    — Amott a kasza barátom, de ha nem iszol egy pohár vörös bort én vélem, akkor nem adom — válaszolt a szomszédnak, majd gyorsan belépett a kis nyárikonyhájába és kihozott egy kancsó bort.

    — Na gyere már, igyál, kutya mindenit — és ezt kimondva töltött egy pohár bort Sándornak. De az a pohár jó nagy öblös volt ám. Sándor felemelte, s ha nem is egy, de két húzásra meg is itta.

    — Na mondd csak szomszéd, hova ez a nagy sietség? — nyugtalankodott Tihamér.

    A szomszéd nem szólt, csak állt, nem merte mondani, hogy Jolán ott várja, inkább csak megvakarta a fejét és a kasza után nyúlt. Tihamér nem hagyta annyibban. Gyorsan töltött még egy pohár bort a szomszédnak.

    — Gyere, igyál még. Na, ne rá ne.

    Sándor egy kicsit habozott, aztán csak megfogta a poharat.

    — Na mije van a fának, szomszéd?  — kérdezte Tihamér gúnyosan.

    — Nem tudom én, honnan tudjam — válaszolt Sándor.

    Erre Tihamér megpödörte újból a bajuszát, és elmosolyogva felkacagott.

    — Levele van… Tehát, levele! Látom nem érted. A pohárral levele, ami benne van.

    Erre Sándor is elmosolyogta magát, s míg mosolygott az orra alatt, mert neki nem volt ilyen szép bajusza, mint az ördögnek, addig a poharát újból megtöltötte neki Tihamér.

    — Igyál még egyet, aztán én is, meg te is megyünk a dolgunkra.

    Meg is itta Sándor a harmadikat is, de ez már a fejét megkórintotta.

    — Na, hova kell menj, mondd már meg? — kérdezte újból Tihamér.

    Sándor már úgy érezte, hogy ez dicsőség lesz, ha elmondja, hogy ő minden reggel Jolánnal mit csinál, és hogyan. Ezért pontosan elmesélte attól kezdve, hogy mikor felkel, mit tesz addig, míg mind a ketten felkelnek az ágyból.

    Mosolygott is ezen Tihamér. És miután már nem volt mit meséljen a szomszéd, akkor oda is adta neki a kaszát, de úgy, hogy ráér, visszahozza majd, mikor meg lesz kovácsolva az új, mert neki úgyis van kettő.

    Sándor elment és aznap többet nem is látta senki.

    Másnap pirkadatkor, már felkelt a nagybajuszú, gyorsan melegített egy kis vizet és az eddig gondosan nevelt bajuszát levágta.

    — Ejsze kár érte, de megéri — mondogatta magában.

    Aztán kiment és csendesen besurrant a szomszéd udvarba.

    Bekukucskált az ólba, hogy lássa, Sándor ott van-e, s ott volt. Épp fejte a tehenet, aztán a friss tejet a sajtárral bevitte a kis konyhába, megszűrte. Majd leszaladta a kertbe, lecsapott egy kis gazt a majorságnak, és miután minden tennivalóját befejezte, gyorsan sietett vissza a házba.

    Lekapta a nadrágját, bebújt a paplan alá és odabújt Jolánhoz, aki épp úgy, mint mindig, befele fordulva feküdt. Megölelte hátulról és már pászította is volna oda, mikor Jolán megszólalt:

    — Te Sándor, nem volt ma reggel elég egyszer? Mert nekem elég volt.

    Megdermedt Sándor! Mi a fenét beszél ez a fehérnép. Hát most jöttem be, biztos csak álmodott valamit. Aztán belenyugodva, kimászott az ágyból és kiment az udvarra. Onnan pedig kilépett az utcaajtóba.

    — Jó reggelt szomszéd — szólt rá Tihamér, aki fülig érő szájjal mosolygott, s boldogan állt kint az utcán.

    — Meg sem ismerlek — válaszolt neki Sándor. — Hát minek vágtad le azt a szép bajuszod? — kérdezte.

    — Mert szólított a kötelesség, s nehogy megismerjenek, ha lopok!

    S ezt kimondva, nagyot kacagott, majd becsapta maga után az utcaajtót. Sándor nem tudta, mi történt ezzel a félnótás szomszédjával, de ebbe is beletörődve, mint a Jolán álmába, folytatta a napi teendőit.

12 Komment

  1. Ajaj Vajk!
    Én imádom ezeket a történeteket. Ahogy Laci irta megkellett volna annak a Jolánnak köszönnie, hogy egy nap kétszer is eszibe jutna. Na de mindegy. Az a Tiha meg jobb, hogy elment máshová mert ha Sándor tudomására jut nem hiszem, hogy nem kaszálta volna le. Na nem ugy ám ahogy mások gondolják. Olyan székelyesen. Bánta volna valamilye 🙂

Hagyj üzenetet