Nyugalmas zárt világ, melyben hol egy hangtalan mosolyra, hol egy könnynélküli sírásra lelek, melyek magukba zártak ünnepeket és ünneppé emelt hétköznapokat… A hétköznapi hétköznapokat a prózáiban találtam meg…
J.M.: Beszélj, kérlek, Magadról!
S.É.: A világhírű varrott csipke városában, Kiskunhalason láttam meg először ezt a mindig változó világot, egyetlen gyermekeként a viszonylag idős szüleimnek. Velünk élt apai nagymamám, akinek csodálatos meséin, igaz történetein nőttem fel. Olyan mindig siető, rohanó gyerek voltam, aki türelmetlenül állt a betűk birodalmát nyitó ajtó előtt.
Tizenkét évesen Jókait olvastam. A könyvtárban, csere alkalmával meg is kérdezték néha a tartalmát.
Abban az időben mindenkinél okosabbnak hittem magamat. Ma már mosolyogni is tudok tudatlanságomon s azon, hogy örök kíváncsiságomhoz milyen kevés évet ad az élet.
Mióta emlékezni tudok valamiféle céljára életemnek, mindig tanítani szerettem volna, de a jogi pálya is vonzott. Lehettem négy éves, amikor komolyan kijelentettem, anyuka is leszek.
Mindkettő megvalósult. A kecskeméti Óvónőképző Főiskolán szereztem első diplomámat. Nyolc évig dolgoztam óvónőként. Szívesen emlékezem ezekre az évekre, de nem volt igazi szerelem. Mindig az óvodai csoport peremére került gyerekek érdekeltek. Így lettem – ma azt mondanám: választott az élet gyógypedagógusnak. Második diplomámat az ELTE Gyógypedagógiai karán szereztem. Ekkor már három gyermek édesanyja voltam. Férjem segített, amikor távol voltam, konzultációkon, vizsgákon.
Mire kézbe vehettem a diplomámat az életem már romokban volt. Szüleimet egyszerre vesztettem el. Házasságom is tönkrement. Mindez egy év alatt történt.
Úgy éreztem, rám dőlnek a jól ismert házak, minden utcán elém jöttek a régi emlékképek.
Kaposvárra költöztem egyedül, három gyermekemmel. Nem volt könnyű.
Idegen város, munkahely. A Siketek Általános Iskolájában /ma Duráczky József Módszertani és Fejlesztő Központ/ kaptam új életkezdési lehetőséget. Megtanultam hallássérülteket, halmozottan fogyatékos, sokféle problémás gyerekeket nevelni, tanítani. Voltak évek, amikor reggeltől estig dolgoztam. Délelőtt a saját osztályomban tanítottam, délután másik osztályban vezettem tanórát. Néha még éjszakai ügyeletet is vállaltam a diákotthonban.
Az én gyermekeim? Naponta többször is megjelentek nálam az iskolában, és megtanultak önállóan intézni sok dolgot.
A mai napig hálás vagyok a Sorsnak, hogy becsületes embereket nevelhettem belőlük. Ma már felnőttek, ketten családot alapítottak. Unokám, Tésik Patrik a Torony regisztrált kis szárnypróbálgatója versekkel, prózával. Legfiatalabb gyermekem, lányom még velem él.
J.M.: Mióta írsz? És miért kezdtél el írni? Mi inspirál?
S.É.: 2000-ben lehetett, egy kora tavaszi napon… az iskolában egyedül ültem az osztályteremben és néztem a kopár fát az ablakon át, zúgó szél rázta lombtalan ágait, mintha égbe kapaszkodott volna. Ekkor vettem kezembe szórakozottan a tollat. Valami belső zene szavakat íratott velem egy lapra. Vers? Már csak pár szavára emlékszem. Eldobtam a papírkosárba, de a gondolat befészkelte magát a fejembe. Nem volt az egy nyugodt időszak az életemben. Sokat dolgoztam, sok emberi problémát kellett megoldanom… másokét.
J.M.: Mi a célod az írással?
S.É.: Talán ezek a gondok, s a magam sorsa tette velem, hogy visszatértem a verspróbálkozásokhoz. Ma is próbálkozónak érzem magam, de már nem tudnám abbahagyni, örökre nem, csak tán’ kis időre. Ha sikerül valamit leírni könnyebb a lelkem egy finom lehelettel. Átmenetileg nyugalmat ad.
J.M.: Van-e példaképed? Vagy kinek a művészete van rád hatással?
S.É.: Kis gondolatközlő ember vagyok, sohasem jutott eszembe, hogy példaképet keressek, felnézek a nálam jobban, jobbat írókra, sokan vannak…
Természetesen kedves költők, írók voltak, vannak az életemben. Így, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc, Kodolányi János, Paulo Coelo, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály és még sorolhatnám.
J.M.: Mesélj a munkamódszeredről! Van valami kabalád, bogarad?
S.É.: Előfordult velem régebben, autóban ülve várakoztam, sem toll, sem papír, csak a gondolataim.
Mobiltelefonba jegyeztem a vázlatát. Azóta ott is van íróeszköz.
Idővel prózai gondolataimat több jegyzetfüzet őrzi a fiókomban. Lányom, ha azt látja, hogy írok valamit, elhallgat, elharapja a mondatot, s óvatosan visszatér rá később. Másik két gyermekem a Toronyban megjelenő írásaimat olvassa örömmel, néha kritikával.
J.M.: Nagyon szépen írsz! Sokszor álltam meg egy-egy mondatodnál, s nemcsak verseknél, hogy hosszabban gyönyörködjem, ízlelgessem. Sokáig dédelgeted, javítgatod az írásaidat?
S.É.: Sokáig javítgatom-e írásaimat? Ritkán fordul elő, hogy ilyet teszek. Magam is furcsának találom, de sokszor érzem, hogy az első gondolat a legjobb, ha azt tovább tudom szőni már, nem javítok rajta.
J.M.: Hogyan fogadja tágabb környezeted?
S.É.: Az iskolában néhány kolleganőm, kollégám tud róla, hogy olvasható vagyok, de a mai rohanó munkatempó mellett nem ez a fő téma. Utazótanárként a környező falvakban senkinek sem volt fontos, hogy nemcsak logopédiában, fejlesztő pedagógiában vagyok elérhető.
J.M.: Mi eddigi legnagyobb sikered? Hogyan hatott rád és a további munkásságodra?
S.É.: Legnagyobb sikeremnek a Toronyban való publikálási lehetőséget, valamint két Torony Antológiában való megjelenésemet tekintem, valamint egy megzenésített versemet a Dunapart Cafén.
J.M.: Mik a vágyaid? Emberként… Íróként…
S.É.: Vágyam emberként a saját békém, lelki nyugalmam megszilárdítása. Elfogadni azt a helyzetet, hogy ha majd egészen egyedül élek – gondolom ez csak idő kérdése -… szóval akkor is megtaláljam a helyemet, mint sok más társtalan ember, ha már így hozta a sors. Remélem, gondolataimat is megoszthatom még pár alkalommal, másokkal.
J.M.: Elégedett ember/író vagy?
S.É.: Soha nem voltam, s nem leszek elégedett semmivel. Ez természetes emberi tulajdonságom, kíváncsiság a világ dolgaira, emberi sorsokra, mások véleményére, gondolataira.
J.M.: Mit üzensz a kezdő írótársaknak?
S.É.: Soha sincs késő hozzákezdeni semmihez. Egy kolleganőm édesanyja nyolcvan évesen tanult meg úszni. Én sem tudok… Rengeteg idő marad kihasználatlanul az emberek életében, de azért egy mentőkötélnek örülnék az idő mérte mély vizeken…
J.M.: A Tornyot említetted… Hol olvashatóak még a műveid?
S.É.: Elég sok írásom található a Virtuson, pár próbálkozás a Nők Lapja Café oldalán, kevés írás a Dunapart Cafén, Bodókertben.
Jó érzés volt hallani, videón látni a debreceni Torony találkozón előadott versemet, kedves volt Péter Erika, amikor a Gödörben elolvasta prózámat.
J.M.: Kapsz visszajelzést az olvasóidtól?
S.É.: Visszajelzések a kedves kommentek, de előfordult már, hogy tanítványaim szülei újságolták, hogy felismerték a képemet, de a lánykori nevem idegen volt nekik. Jólesett kedves szavaikat hallani.
Örömet okoz, ha véletlen rátalálok mások ismerős, ismeretlenek honlapján pár írásomra.
J.M.: Láthatóan felelősen érdekel hazánk, népünk sorsa. Nemzeti öntudatunk, büszkeségünk éppen csak pislákol; miben látod az okát, s mit kellene tennünk, hogy ez pozitív irányba változzon?
S.É.: Úgy nőttem fel, olyan családban, ahol nem volt napi téma magyarságunk tudata, mégis éreztem a hagyományok ápolásából, szép tiszta beszédükből, hogy valami olyan helyre tartozom, amely különleges része a világnak, mert a miénk. A szomszéd néni varrta a méltán világhírű halasi csipkét, én pedig csodáltam öltéseit, türelmét. Történelmünket nagymamám meséiből ismertem még mielőtt iskolába jártam volna, már amennyire ezt akkor megérthettem.
Amit én kaptam, továbbadtam gyermekeimnek, azt tudva, ez így természetes. Vártam, hogy majd az általam tanított gyermekek is hoznak otthoni élményeket, aztán ez egyre kevesebb lett, ahogy múltak az évek… változott a világ, más lett a fontos, elsősorban anyagiak, ami némileg érhető is. Amit kevésbé értek az, hogy a családokban háttérbe szorulnak a közös programok, beszélgetések, kirándulások. Annyi szép dolog van az életben, elrohannak mellette szülők, gyerekek. Tudom másként élünk, én is más tempóban gondolkodom, de az értékek, múltunk, szokásaink feledése egyenesen a jövőnket kérdőjelezi meg. Alapok nélkül nem lehet építkezni, s a mi jövőnk alapja a múltunkban rejtőzik.
Szeretném, ha a gyerekek úgy nőnének fel, hogy este magyar népmeséket olvasna az édesanyjuk, nem szívesen hallom nyolc-tíz éves gyerekektől, ha valami szépet, jót látnak, „ez milyen durva” kifejezéseket, érteni értem, csak csorbulni látom szókincsünket.
J.M.: Ez a „beszélgetés” nem meglepetés számomra, az írásaidból megsejtett embert hozta elém, köszönöm, Éva, hogy válaszoltál!
„…este magyar népmeséket…” Ezek az utolsó gondolatok az én óhajaim is…
A következő Portré: dr Bige Szabolcs
Legutóbbi módosítás: 2011.04.12. @ 10:31 :: Józsa Mara
