Az úgy volt, hogy nem tehettem róla,
De mint a kutyák – tán szagukat húzva –
Ismer?snek tetszett mindegyik, kit láttam;
Akár csigáknál, a nyom – múltuk, amit vonnak
Útjuk nyomán, oly ismer?s most bármely’,
Mindaz, kit tegnap még utáltam, vakon a fényben
Pusztán örök mában állva; – egy, ki lábamra lép,
Ki b?zt lehel, ha lélegzik, máris; tekintete
Támadás lehetne, ahogy rám néz, de semmibe
Bámul; a másikat ráncai tartják össze, elfolyna
Az id?vel; el?bb száll le, mint én, nem segítem;
Fülét teleaggatja fémekkel, dobhártyáját zenével
Böki ott néhány; páran isznak, hangoskodnak,
Ahogy visz a HÉV egy városba, hogy onnét majd vissza –
És ekkor – talán a napfény tette, talán az alkony közeledte,
De dúló id?ben, nyomulás közepette – megjött a béke,
És valamennyi arc megszólalt, és beszélt a múltról szótlan:
Igazolta a pillanatot minden, ami elmúlt – és itt van;
Nem lett szép semmi, de belülr?l ismer?s – bárkinek útja
Én utam eddig, körbe ahogy jár az ember eddig; mért
Hiszem azt, hogy kéne tovább – ha itt van a béke – bárki
Arcán, és itt van az ünnep a hétköznapon, s alig
Bírom, hogy át ne öleljem, az életviselte felebarátot.
Legutóbbi módosítás: 2011.03.11. @ 18:46 :: Petz György