Berta Gyula : Magyarázat?

(vagy valami, ami azt helyettesíti)

 

Érdekes, megoldandó problémára bukkantam, egy kellemes nyaralás közepette, természetesen egy vízparti helyen.

Természetesen ez nem volt olyan természetes, mivel a történet sajnos a nyaralástól messze vitte gondolataimat, sőt: kifejezetten – hogy úgy mondjam – elütött a nyaralás fogalomzavarától.

Miért mondom ezt? Talán, mert ez foglalkoztat már egy ideje, talán, mert így igaz, avagy csupán én gondolom róla, hogy mindez így igaz. Esetleg igaz volt…

Biztos azonban, hogy a kezembe került cikk szerinti egykori nagyhírű népcsoport létezése nem kérdőjelezhető meg, talán csak a kincseiket nem találjuk mi, akik az utókort alkotjuk.

Így például én – az egyik alkotó, mármint az utókor egyik alkotója -, bocsánat, ez nem helyes így, mert nem vagyok alkotója, csupán résztvevője vagyok, aki éppen megpróbál valamit kiokoskodni egy imént olvasott cikk kapcsán egy, az inkákról szóló hiedelemről.

Talán a kérdés felvetése volt szokatlan magam számára is, mert miért kell az utókornak gondolkodni azon, hogy annak idején miért alakult ki bármi is, ami a jelen emberéből kérdést provokál ki?

A kérdés a szokásos, egyszavas mindent érdeklődő kérdés, ami felmerülhet egy becsületes 21. századbeli kíváncsiskodóban, vagyis:

MIÉRT?

A kérdés elhangzását követően esetleg sokakban kialakul a megnyugvás, hiszen talán nem is a kérdés a fontos, hanem maga a tett, a kérdés felvetése. A kérdés felvetéséből adódóan azután már beláthatja az olvasó, hogy egyáltalán nem helytállóak azok a talán pesszimizmus-gyanús elképzelések, miszerint bizonyos témák a nagyközönség elől elzárva, önállóan léteznek, s senki sem adhatja meg a választ, vajon miért vannak ezek a dolgok így?

Sok esetben azonban, főleg, ha különösen érdekes a keresett válasz, maga a kérdező kénytelen a dolgok nyitjára rájönni, néhol kutatásra, néha – ott ahol erre már nincs mód – elméleti meggondolásokra támaszkodva.

Ültem, tehát a vízparton, kezemben egy kincset sejtető cikkel, mégpedig egy az inkák kincseiről szóló cikkel. Hatalmas vagyont jelenthetne bárki számára, az biztos, azonban eddig még senki nem találta meg. Tudom, itt most sokan talán legyintenek. ”Mit tudsz, te minderről, illett volna olvasnod a híreket, tudhatnád, már megtalálták a magyarázatot”. Legyintésük azonban nem hoz zavarba, mert akik ismernek, tudják, milyen hebehurgya, kapkodós ember vagyok, így aztán ez a tény talán mentesít az ilyen vádaktól, még akkor is, ha történetesen igazuk volna is.

Letettem, az újságot, mert úgysem jövök rá, hol van a hatalmas gazdagságot jelentő kincsük. Majd mégis kezembe vettem a cikket, mert még egy ennél is érdekesebb kérdés kezdett körvonalazódni bennem, ahogy a kultúrájukról olvasok a cikkben, mégpedig az volt érthetetlen számomra, vajon miért az úgynevezett csomóírást használták? Voltak-e egyáltalán betűik a kiejtett hangok leírására, azaz: hogyan beszélhettek egymással. Váratlanul azonban egy ötlet kezdett megfogalmazódni bennem: nem feltétlen kell beszélni az információk átadásához. Itt ismét elakadt a gondolatom.

Talán mégis létezhet, esetleg létezett ez a képesség? Mire gondolok itt? Telepátia? Igen, gondolatátvitel, ez lehetett a magyarázat, hiszen ők is emberek voltak, hibáikkal együtt, vagyis így most már biztosan kezdtem hinni elképzelésemben, sőt láttam magam előtt szinte az első csomó készítését, amikor az inka legény anyukája, de még inkább apukája figyelmezteti fiát, hogy a megbeszélteket el ne felejtse: ”Köss inkább egy csomót is rá!”

 

Legutóbb szerkesztette - Berta Gyula
Szerző Berta Gyula 0 Írás
Műszaki végzettségű, irodalom és művészet-kedvelő ember vagyok.(amikor forró nyári napon ködszerűen szurkálja bőrödet az eső; amikor segítséget kérnek és nem tudsz ellenállni...-az az én nevem)