Boér Péter Pál : A csőlátó

Huba, a rászakadó, fekete hófellegek alatt, éppen gondtalan napfürdőzést mímelt, az izlandi riviéra egyik plázsán, amikor hogy, hogy nem, a hatalmas kihalt terület semmijéből, előugrált néhány egyenruhába öltözött honfitársa. Rávetették magukat, kezét hátrabilincselték és közölték a verdiktumot.

– Barlangi Huba, maga húsz perccel ezelőtt, különös kegyetlenséggel, előre megfontolt szándékkal, aljas indokból meggyilkolta özvegy Nacsari Simonnét, saját házában, Alsó-felsőn, a délpapucsi betonközösségtől tíz kilométerre. Nyolcvanhét kilogrammos, egyedi korcs macskáját elrabolta, hogy a közelmúltban kiírt macskásítási verseny biztos győztese lehessen és bezsebelte a kiírt, hatalmas, 178 000 eurós pénzdíjat. Megtehette volna anélkül is, hogy a hölgy életét elveszi, de vérengző módon, a bestialítás leírhatatlan szintjéről, magának ez kevés volt. Megmutatta neki, előző napon montírozott, girhes 4,5 kg-ra fogyasztott, Mirci névre hallgató jószágának, ugyancsak hamisított röntgenfelvételét, amitől szegény hölgy sokkot kapott és az előre kiagyalt terv szerint, ott helyben szörnyethalt.

– Bocsánatot kérek uraim, ne zavarjanak hülyeségekkel! Vegyék le a kezemről a bilincset! Nem látják, hogy éppen szoláriumozok itt a jégmező közepén. Kérdezzék

meg a tömeget, ők a tanúim! – és rámutatott még nyolc, gejzír mellett, fürdőruhában didergő turista társára.

– Nincs szükség tanúra! Tettét húsz perccel ezelőtt rögzítette, özvegy Nacsari Simonné házi kamerája. Tehát kétséget kizáróan maga követte el a bűncselekményt.

– Elnézést kérek, hogy tudtak maguk húsz perc alatt ideérni?

– Ugyan kérem, természetesen nem értünk ide húsz perc alatt, még húsz óra alatt sem tudnánk. Az ilyen ocsmányságokra, csak a magához hasonló,

degenerált erkölcsű, értékrend-zavaros szörnyetegek képesek. Mi itt állomásozunk, hogy mikor az Interpol jelez, azonnal akcióba léphessünk.

– Jaj kérem, ez akkora abszurditás! Ha azonnal nem hagynak békén, feljelentem magukat minden létező fórumon. Menjenek a győzik-e sóval showba, visító balett táncosnak!

– Zászlós jegyezze, a tettes verbális agressziónak veti alá az őt letartóztatni igyekvő szerveket!

– Uraim, valaki, akit maguk letartóztatnak nem tettes, hanem gyanúsított. A gyanúsított, ebben az esetben nem lehet több ezer kilométerre a tett színhelyétől, 20 percen belül.

– Zászlós, minden makacsságot és csökönyösködést rögzítsen!

– Megtörtént! Főhadnagy úr, rendelje ide a rabszállító helikoptert és irány haza!

A gejzírező turisták nem nagyon értették mi történik mellettük. Azt hitték, hogy az unalmas teljességű, didergő melegségét, valamilyen komikus produkcióval próbálják,

érthetetlen –idegen- nyelven beszélők felpörgetni. Oldalukra fordultak és vacogtak tovább.

A helikopter landolt és Hubát már vitték is. Nem sokat laca-pacáztak sem az előzetessel, sem különösebb tanúmeghallgatásokkal. Ott volt a mindent felülmúló

bizonyíték, a felvétel, ahol a szakértők kétséget kizáróan megállapították, hogy a teljes arcot símaszkkal fedett férfi, halál biztosan azonos Barlangi Hubával.

Huba végigröhögte az egészet az ítélethirdetésig, amikor aztán olyan maradt, mint egy pirosra sütött malac almával a szájában.

– Az ítélet, a bűncselekmény súlyosságára és a tettes hajthatatlan, társadalomra veszélyes viselkedése miatt, a fizikai megsemmisítés, azaz halál, egy biztonságosabb társadalomért jegyében – mondta a bíró összeszorított fogai közül szűrve, már-már kéjesen, a Hubát bárgyú mosolyba fagyasztó szavakat.

A májfoltos homlokú bíró, mint aki jól végezte dolgát felállt, szokatlanul odatotyogott -akár egy császárpingvin-, az ügyészhez, kezet szorított vele, majd elhagyta

a tárgyalótermet. A hirtelen elítélt -kicsit korábban még turista-, tudata olyanná vált, mint a kristálytiszta, kék hegyi tavak vize, mikor hirtelen, valami békanyálhoz hasonló, gyorsan szaporodó zöldület borítja el. Állt, nézett és elkezdett brummogni. Becsukta szemeit nagyon, nagyon szorosan, hogy minél sötétebb legyen a kivilágított tárgyalóteremben és kinyitotta. A sokadik kísérlet után úgy döntött, hogy a rossz álma, még a rossznál is rosszabb. Hiába nyitja és csukja a szemeit, így is úgy is ugyanabban a közegben van. Alig várta, hogy felébredjen. Közben az ügyvéd is megelégedetten kezet rázott az ügyésszel, őt meg elvezették.

– Nyuszifül! – szólt az egyik 130 kilós, mackós kísérőjére. Az válasz helyett, gumibotjának rövidebbik végével -a társadalomra különösen veszélyes, első számú közellenségnek kijáró- bökést mért, valahol a veséje és mája tájékára, amitől majdnem a földre csuklott, de nem engedték, átmeneti dajkái a luxus ájuldozást.

Tulajdonképpen itt tudatosította, hogy -a fészkes fenébe is-, nem álmodik. Ez az egész -többszörösen kódolt-, megfejthetetlennek tűnő zagyvaság, nem az álmok világába, sem rajta kívül, máshol és mással, hanem vele itt és most, valóban megtörténik. Minimálisan hangnemet váltott. Nem lett liliom tüskés rózsaszálból egy pillanat alatt, de udvariasabban szólította baloldali felfújt kísérőjét.

– Elnézést uram, egy ilyen procedúra hogyan zajlik?

– Nem beszél elítélt!

Balról is kapott egy –nagyjából- ugyanoda célzott, szimmetrikus bökést, amitől ismét csak azért nem zuhant a földre, mert a két fickó vasmarka, hátrabilincselt kezeinél, hóna alatt átfogva, nem engedték. Jobbnak látta nem beszélni.

Rövid kacskaringó után, olyan helyre jutott, amit filmekből látott azelőtt, bár a pár órás vizsgálati fogság helyszínéül szolgáló ketrec sem volt túl barátságos.

Ijesztő volt a priccs, karnyi vastag vasrácsok mögött, acélajtóval biztosítva. Belökték. Leült, háttal nekidőlt a szétvakart falnak. “Mi a fene történik velem”,

gondolta. Nem bírt magával, felállt és elkezdett a szűk helyen ide-oda járkálni. Rácstól falig és vissza. Úgy érezte évek óta bent van, pedig mindössze két perce lehetett.

Az agyi erei szétpattanás közelében voltak, infarktus kerülgette. Még gyorsabban, már szinte eszeveszett tempóban járkált fel-alá, mikor az egyik őr -a korábbi kísérőinél sokkal vékonykább, de még így is ijesztően muszklis-, ráförmedt.

– Ha nem hagyja abba, nem kap vacsorát!

– Kérem, az ügyvédemmel szeretnék beszélni!

– Elítélt, a maga ügyét letárgyalták, az ítélet megszületett, miután nem kért kegyelmet.

– Kellett volna! – ordította pánikszerűen, a hirtelen elítélté alakult zongoraművész.

– Nem ártott volna, de az ügyvédje, hivatalból éppen most küldi át a kegyelmi kérvényét.

– Bocsánatot kérek! Kérdezhetek még valamit?

– Tegye, de nagyon röviden!

– Úgy tudtam, hogy másodfokú tárgyalások is szoktak lenni ilyen esetben.

– Természetesen az ügyvédje másodfokú tárgyalást is indítványozott, amit holnap délelőtt bírálnak el. Mindössze előrelátásból küldi a kegyelmi kérvényt.

– Úgy érti az ilyeneket mind el szokták utasítani?

– Nem emlékszem az archívumból egyetlen helyben hagyott kegyelmi kérvényre sem, de ne adja fel az utolsó percig, hiszen a kivégzésig még öt teljes napja van.

– Micsodáig van mim?

– Nézze, ne játssza meg magát! Ezer százalékban bizonyított, hogy maga volt a tettes. Ez éppen olyan, mint mikor valakin a bárányhimlő foltjai díszelegnek, nem mondhatja azt, hogy nem fertőzött. Megértem, hogy az életéért küzd, joga van hozzá. A társadalom viszont nem viseli el az ilyen antiszociális irtogatókat mint maga. Legjobb, ha rendet csinál magában és emelt fővel áll a bitó alá.

– Uram, vissza akarok menni Reykjavikba, ahonnan hoztak!

– Hagyjon a rablómeséivel, túl sok időt fecséreltem magára! Lehet, még benéz az ügyvédje, az is lehet, hogy csak a kivégzésen.

– No ne kérem! Ilyen nincs, én öngyilkos leszek! – ordította torkaszakadtából a gejzíresnek elnevezett.

– Jó hogy mondja – válaszolt az őr, hátranézett és intett.

A két szekrény pillanatok alatt megjelent.

– Fogjátok le és kössétek az ágyhoz! Nyomjatok bele annyi nyugtatót, amennyi elég ahhoz, hogy életben maradjon, de ne verje fel a csendet!

A másodfokú tárgyalás négy percig tartott, amíg az illetékesek láttamozták és aláírták az ítéletet, majd hivatalból, hogy az ügyvéd munkáját segítsék, küldték is az államfőhöz, aki a sok irat közül mindegyiket -azt is-, aláírta, tulajdonképpen olvasatlanul. Lelkiismeret furdalása sem lehetett, nem ő vizsgálódott, nem ő ítélt. Milyen alapon vonná kétségbe a bűnüldöző szervek kompetenciáját?

Huba, folyamatosan zöldeskék csóvájú üstökösök röptét látta, két felocsúdás között, majd visszazuhant a sárgásan szippantó mélységbe, ami örvénylőn vonzotta magába. Az ötödik nap estéjétől, a körletparancsnok leállíttatta a nyugtató adagolását. Nagyon kellemetlen, ha az elítélt nincs magánál.

Utolsó percben kábán ébredt. Még most sem volt biztos, hogy nem-e napok óta, valami megváltozott tudati állapot áldozata. Nagyon szomjas volt, szeretett volna inni. Inni akart!

– Most még pocsékoljuk a vizet is magába? – szólt egyik a két szekrény közül, akik hirtelen újból előkerültek.

Ugyanúgy hátrabilincselték a kezét, mint mikor lecsapta a kalapácsot a bíró, hivatkozva a valahányadik paragrafus, valahányadik bekezdésének, valamelyik cikkejére

és indultak. Már világos volt, hova mennek, de téglavörös szemeivel, látás képtelenül, hamuszürke gondolatai közül nem tudott, egyetlen egyet sem irányítani. Ment gépiesen. Valamelyest meghökkentette, hogy -alig néhány ajtóval odébb-, amint befordultak szembesült a bitóval és néhány kíméletlen arcú, az igazság magaslataiból fintorogva alálógó személlyel. Nagyon untak mindent, ásítoztak, vakaróztak, amint nagy igyekezettel tetszelegtek -önmagukat becsapva-, az igazságos, egyben jóságos, parazitairtó szerepében. A bíró végighadarta az ítéletet, mint aki nagyon szeretne már szabadulni, az idejét rabló fölösleges formaságtól. Odadobta a két szekrénynek.

– Ítélet végrehajtás következik, az elítélt a maguké.

Mind a kettőnek három, négy hájas gyűrődés volt a tarkóján. Így hajnali órában is, szinte csöpögött róluk a veríték a túltápláltságtól és –valószínűleg- a szteroidok

hatására történt, leliluló, barnás göngyörödéstől. Meg kell hagyni jártasak voltak mesterségükben. A varázsszó kimondása után, négy másodperccel az -egy

héttel korábban, gejzírek mellett nyugodtan terpeszkedő- ártatlan úgy zuhant a mélybe, mint hídról leugró bungee jumpingos, ám a kötél nem nyúlott. Amint megfeszült, ő maga is mozdulatlanná lett.

– Na emberek, innen ahogy tanultuk és ahogy a szabályzat előírja, harminc percig hagyják ott, aztán átadhatják a családnak. Bár én nem biztos, hogy megengedném, de a törvény szerint, ha kérik, oda kell adni.

Kezet nyújtott az ügyésznek, az ügyvédnek és kimentek.

– Menjünk reggelizni, korog a gyomrom és még jó néhány tárgyalni való ügyünk van ma. Nagy veszedelemtől szabadítottuk meg a népet, a pániknál nagyobb közellenség nincs! Ha elő talál kerülni a valódi tettes, majd a nyakába varrunk valami egészen mást és megkapja a jussát. Ha nem, a hangulat akkor is, ismét olyan lesz, mint a parti fövenyen, napszúrás közeli állapotban lankadó fürdőzőké. Ügyész úr, maga érti ezeknek a gyáváknak a gondolatmenetét?

– Pontosítson bíró úr!

– Az őrzőszemélyzet szerint, ez az ember mindenáron ki akart innen kerülni, holott az ő halála, embermilliók nyugalmát biztosította.

– Ez felfoghatatlan bíró úr! Az ilyen kicsinyes csőlátást sosem fogom megérteni.

– És maga ügyvéd úr?

– Nem szeretnék nyilatkozni, ügyvéd vagyok. Elméletileg és gyakorlatilag is mindig a vádlott jogait kell védenem, de ami gusztustalan, az tényleg gusztustalan. Egy nyugodt társadalom, mindig fontosabb egy ártatlan halálraítélt rinyálásánál.

 

Megjegyzés.

A történet a fantázia szüleménye. Remélem nem elképzelhető ilyen szintű, konspiratív megoldás, a társadalmi aggályok lecsillapítása érdekében. Soha nem fogok egyetérteni azzal, hogy egyetlen ember élete is ártatlanul kioltható volna, bárhol és bármiért. Azzal sem, hogy öléssel, gyilkosságot jóvá lehetne tenni és azt nyugodt lelkiismerettel, igazságosnak lehetne nevezni.

A “Ne ölj”, feltétel nélküli parancs. Mindenkinek csak egy élete van. Senki, semmilyen körülmények között nem fosztható meg tőle -a törvény mögé bújva- sem. Meg kell adni a –legegyértelműbben- bizonyítottnak látszó bűncselekmények mindegyikénél a lehetőséget, hogy egy későbbi vizsgálat, mint ahogy erre számtalan példa van, akár évtizedek után is bizonyíthassa az ártatlanságot. Az elveszett éveket visszaadni nem lehet, de még mindig élhet valamennyit szabadon az ártatlanul becsukott. Egy halott nem visszahozható. Egyetlen ember életével sem lehet játszani, legyen az bárki.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 755 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/