Józsa Mara : Pulai Éva

Nekem egy a Toronnyal! Annyira beilleszkedik, olyan megnyugtatóan otthonos tőle. És a hazaival úgy van az ember, megszokta, hogy van. Mint a napsütés, a felhők, a madárdal. Aztán egyszer csak rácsodálkozik, közelebb megy és felfedezi végre: micsoda kincs! *
Közös kincsünk!

 

J.M.: Éva, mondj, kérlek, pár mondatot Magadról.

 

P.É.: Két emberöltőt pár mondatban elmondani… Megtalálni köztük azokat, amik legjobban jellemzőek rám…

Apukámon és anyai nagyapámon kívül, szinte mindenki két kezének kemény munkájával kereste a kenyerét. (Édesapám hat éves koromig lakatosként dolgozott.) Hogy ezt miért tartom fontosnak? Mert mégis sok-sok mesét, anekdotát, dalt, és zenét hallottam magam körül. Természetes volt, hogy anyu az érzelmes regényei fölött szipogott esténként, apu szinte válogatás nélkül mindent elolvasott, én meg „okosan” birkóztam nagy mesekönyvemmel, mintha ismertem volna háromévesen a betűket. Ha beteg voltam, mesét kértem reggelire, ebédre és vacsorára.

És itt tolonganak a képek… Apu gitározik – én meg mint egy kifli, köré fonom magam –, anyu varrogatás közben énekel hozzá, és reménykedem, hogy soha nem lesz vége.

Ha nagyapánál voltunk, a citera biztosan az asztalra került, és odaállított maga mellé: No, kis egerészőm, tudod-e ezt?

Igen Öri, még most is tudom…

S ha a kedves olvasó azt gondolja, ennél sokkal fontosabb lehet, mondjuk fiam születése, karrierem, életem nagy szerelmei, meglehet, igaza van. De én ezt is örökségként adhatom fiamnak, és ezzel indultam én is utamra valamikor.

 

J.M.: Mióta írsz?

 

P.É.: Már három éves koromban megpróbáltam írni – nyomai ma is ott vannak réges-régi könyveimben –, s nem értettem, más miért nem tudja azt elolvasni.

Balkezességem miatt megküzdöttem az igazi betűvetéssel, töltőtollam hiába gömbölyítette szépre az a-t, az o-t. Csuklóm, mint valami gonosz manó már ott volt, s mindent elmaszatolt.

És begörcsöltem, ha később azt mondták, mindenki írjon egy fogalmazást…

Hogy amit mostanság művelek, mennyire lehet írásnak nevezni, én nem tudom. Rábízom azokra, akik elolvassák.

 

J.M.: Miért kezdtél el írni? Mi inspirál?

 

P.É.: Egyszer volt, hol nem volt…

Három évvel ezelőtt betévedtem a Héttoronyba, s nem tudtam a kezemre ülni. Megírtam, milyen is volt, amikor az első irodalmi estjükön részt vettem, s megismerkedtem ott a torony lakóival.

Azóta – két ember máig kitartó türelmes, segítő nógatására is – mintha az a sok felhalmozódott emlék, be nem teljesült álom bukna ki időnként a billentyűzetről a monitoromra. És persze a magamban mindig születő, gurulva görgő mesék.

 

J.M.: Mi a célod az írássalő

 

P.É.: Valami hasonló, mint valamikori firkáimmal voltak. Kicsusszantak ujjaimból, játszottam velük, s teszem azt most is. Az örömöm, a bánatom, a képzeletem (néha az indulatom) mondatai maradnak meg a virtuális papíron.

Vajon miért énekelt nagyapám?

Talán azért írok most én is.

 

J.M.: Van-e példaképed? Vagy kinek a művészete van rád hatással?

 

P.É.: Minden valamit jól, szépen tudó embert csodálva figyelek, hallgatok. A múltban, a jelenben. Akitől tanulok valamit, vagy olyan élményben részesít, ami megmarad, nyomot hagy bennem. Akár cipőkésztő, vagy egy sírkőfaragó, vagy Dávid Katalin nem felejthető művészettörténeti előadása, esetleg csupán egy számomra csodálatos mondatot leíró… Csak valami gyönyörűséget lássak, halljak, olvassak. Bárkitől.

 

J.M.: Mesélj a munkamódszeredről! Van valami kabalád, bogarad?

 

P.É.: Vannak bogaraim, egyik a türelmetlenség. Minél hamarabb szeretem látni munkám eredményét.

Csak ha firkálok, vagy írok, akkor repül el bogaram kipihenni a fáradalmait. Félreteszem, és valamikor előveszem újra egyiket is, másikat is. Egy dolog a fontos, a lelkem, képzeletem hasonló helyen járjon, mint amikor elkezdtem az írást, firkálást.

 

J.M.: Hogyan fogadja a környezeted? És a családtagjaid? Támogatnak, kapsz segítséget tőlük?

 

P.É.: Nem tartom magam egy könnyen kiismerhető, mindenki által kedvelhető embernek. Időnként behúzódok csigaházamba, másszor világgá megyek… De aki megismer és szeret, az elfogad olyannak, amilyen vagyok. Egyszer ütköztem eddigi életemben akadályba, amit saját erővel nem tudtam legyőzni, segítséget nem kaptam, szakadék tátong még mindig a helyén.

 

J.M.: Mi eddigi legnagyobb sikered? Hogyan hatott rád és a további munkásságodra?

 

P.É.: (Mi is a siker?)

Irodalmi sikerem nincs. (Bár azt sem tudom, azt miben mérik, mert szerintem az idő a fő döntnök.) S hogy lesz-e? Kétlem. De nem is nagyon foglalkoztat, bevallom.

Sok-sok kis csatában voltam nyertes (sikeres). Hogy az élet háborúját megnyerem-e? Sajnos tudom a választ.

Ha túlélném, az lenne az igazi siker.

 

J.M.: Mik a vágyaid? Emberként… Íróként…

 

P.É.: Mindig emberként fogalmazódnak meg vágyaim, de valahogy most nem kívánkozik egyik sem a virtuális papírra, ezért elnézést kérek. De itt vannak, bennem.

 

J.M.: Elégedett ember/író vagy?

 

P.É.: Soha nem voltam elégedett. Van, aki ezt kishitűségem számlájára írja, én nem.

Mert mindig magam tudásánál szeretnék jobbat, az elérteknél vágyom egy kicsivel többre.

 

J.M.: Mit üzensz a kezdő írótársaknak?

 

P.É.: A csodálatos az lenne – és én is mindig azt kívántam –, ha mindenki azt csinálhatná (s tenné is), amit szeret. Bár sokak szerint nem lesz jó, sebaj! Lelje örömét benne.

 

J.M.: Hol olvashatóak a műveid?

 

P.É.: Írásaim, összeállításaim az internet oldalain, és a KUPÉ folyóiratban olvashatóak.

 

J.M.: Nyomtatásban megjelentél-e?

 

P.É.: Nyomtatásban az előzően említetten kívül, a Héttorony antológiáiban láttak napvilágot firkáim.

 

J.M.: Kapsz visszajelzést az olvasóidtólő

 

P.É.: Aki nyilvánosság elé tesz bármit is, az kap visszajelzést. Én is.

Találtam már közöttük barátságot kötőket, és leltem bennük jó szavakat, amik nem mindig szépek; szépeket, amik nem mindig jók. És még volt köztük valami… De azt elfelejtettem, mert el akartam.

 

J.M.: Akkor egy visszajelzés tőlem is: „Jajonka egy-egy stanicli gyümölcsízű kedvességet adott ajándékba, Barnustól pár szem kandírozott édes szó gurult mindenki elé az asztalra. Morcon Morc kézzel kötött meleg öleléssel lepte meg őket, Kedvestől pedig széles mosolyt varázsoló, szegfűszeg illatú, forró szeretet kaptak.”

Nekem ez a pár sor volt a legkedvesebb karácsonyi ajándékom a Toronyból! Mondanál valamit e csodálatos írás születéséről?

 

P.É.: Nagyon kedves barátomtól kaptam levelet, és kedvesen írta nekem (sok száz kilométer választ el minket egymástól), hogy mennek vásárolni, mit hozzon nekem?

Remélem, nem haragszik meg, ha idemásolom válaszomat:

„Kérek egy stanicli gyümölcsízű kedvességet, pár szem kandírozott édes szót.

Egy kézzel kötött meleg ölelést, és széles mosolyt varázsló, forró, szegfűszeges szeretetet. Ezt kérnék, Jajonka! Ölellek!”

Kis idő multán levelet kaptam…

Csak egy részletét másolom ide: „Én meg ebből mesét kérek, olyan pulaisat.”

S megírtam a mesémet Jajonkának, ha már kérte. Örömmel és szeretettel. Benne van az ő kedves erdeje is, amiről fotót küldött nekem – gyönyörű puhaságot árasztó, erdő mélyébe vivő utat ábrázoló kép –, és a barna boci is valóság, mert ő is itt van az erdő mellett.

 

J.M.: A Torony „előszobájában” Te fogadod a látogatót, hiszen majdnem minden hír általad kerül elénk. Hogyan, honnan válogatsz? Mennyi időt fordítasz erre? Van-e kedvenc témaköröd, melyet szeretnél jobban megismertetni velünk?

 

P.É.: A kezdeti időkben csak arra ügyeltem, hogy minél több színes, változatos újdonság, bemutatás, megemlékezés kerüljön a híroldalra. Legtöbbször az internetről válogatok, de volt már, hogy Pesten egy plakátot meglátva néztem utána a hirdetett programnak. És jönnek hozzám kérések is…

Ma már kevesebb összeállítást teszek fel, de több időt töltök még egy meghívóval is. Igazgatom, ha lehet, kiegészítem…

S bár szinte teljes egészében csak darabolás, képek keresése a munkám – s ezek formába igazítása –, van közöttük olyan, amihez két napig olvasgattam, keresgettem, válogattam a fellelhető anyagokból. Megesik olykor, hogy én pötyögtetem a féloldalnyi másolhatatlan írásokat, s meglehet, azokat olvassák a legkevesebben. Kevés „hírt” teszek fel úgy, hogy csak átmásolom egy az egyben. Mindig „hozzákeresek” – még egy könyvnek is, mit lehetne még megtudni, akár az íróról, akár az írottakról, a könyvből idézve.

Nincs kedvenc témaköröm. Még azt sem tudnám megmondani, hogy mi az, ami nem érdekel.

Lehet, ez nem is olyan szerencsés dolog, hiszen mindenbe, ami felkelti az érdeklődésemet, beleütöm az orromat, és nagyon szívesen adom tovább azoknak, akik elolvassák.

 

J.M.: Köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést, és válaszaidból jobban megismerhettünk.

 

Hadd zárjam „pulaisan”, vegyetek, ki-ki kedve szerint: gyümölcsízű kedvességet, kandírozott édes szót, meleg ölelést, szegfűszeges szeretetet!

Én mohó vagyok, mindből kérek!

 

Két hét múlva: Sonkoly Éva

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Józsa Mara
Szerző Józsa Mara 114 Írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.