Csillag Endre : Azok a régi szép (szocialista) idők

Az igazi bajban mindenkor kiálltak egymás mellett.

 

A Művek az erdőben épült, rabok, politikai foglyok építették. Az üzemek, raktárak egy része komoly földsáncok közé, valamint a föld alá épült. A sűrű, lombos erdőben még a kakukk is csak rendészeti engedéllyel hirdethette legutóbbi csínytevését valamelyik kis énekes fészkén.

N. százados, a rendészet rendíthetetlen parancsnoka ugyancsak vakarta az üstökét, hogy az ördögben jut mindenféle folyékony valuta a rendkívül szigorú külső és belsőportai ellenőrzés ellenére is az üzemekbe. Ebben is elsősorban a szerszámüzemiek jártak az élen.

Rendben van, hogy egyesek szódavizet, tejet, kávét, teát, gyümölcsleveket hoznak be – még nem volt bevezetve a nagy alumínium ballonos, enyhén sózott szikvíz védőitalként, csak a nagyon meleg üzemekben: öntöde, edző, zománcozó, horganyzó stb -, amiket a szódavíz kivételével gondosan vizsgáltak már a külső portánál. Végtére is ez egy komoly és igen veszélyes hadi üzem is, ahol „lepke”, „estharmat” és egyéb hangzatos nevek alatt lőszereket, rakéta kivetőkhöz alkatrészeket, speciális katonai felszereléseket is gyártanak a háztartási gépek mellett.

Még végiggondolni is rossz, mi történne pl. a „játszótéren”, ha a rendszeres minőség-ellenőrzés jegyében fel- felkelepelő gépágyú nem oda szórná az áldást, ahová szánták, mert ne adj isten, a spec-meós kapatos volna.

Ebben a gyárban majdnem minden titkos volt. Ezt a tényt fejezte ki az életerősen virágzó Titkos Ügyek Kezelése (TÜK) osztály, ahol minden és mindenki nyilvántartásba volt véve. A gyár bizonyos részeibe csak a megfelelő színű munkaruhában járók is csak akkor léphettek be, ha ehhez a megfelelő kitűző jelvénnyel  rendelkeztek. Egy szóval: rend volt a lelke mindennek.

Egyetlen kivétel minden szigorúság ellenére akadt. Ez a kivétel a környéken dúsan termő gyümölcsökből szakszerűen lepárolt pálinka volt. Őkelme valamilyen úton-módon átszivárgott a dupla kontrollon, majd leszivárgott a föld alá is az ott szorgoskodók gégéjén keresztül.

Az imádói között igen sok leleményes műszaki akadt, akik közül mindig volt legalább egy elme, aki újabb és újabb megoldásokkal állt elő. Esetünkben a régi, vastag fenekű szódásüveg volt a nyerő, amiről egy alkalmatos szerszám – ami persze a szerszámüzemben készült – segítségével le lehetett minden további nélkül csavarni a fejet otthon, magát az üveget a „max” vonalig megtölteni jóféle kisüstivel, és azt legálisan be lehetett hozni az ellenőrzéseken keresztül. Lett légyen mínusz húsz vagy éppen plusz harminc fok.

Be, amíg egy üveg – máig ismeretlen körülmények között -, a rendészet szaglókörébe nem került. Nem csavarták vissza rá rendesen a fejet, nem látta a rendész pezsegni eléggé a benne lévő vizet, túlcsordult?! Már soha sem fog kiderülni. Ezt a lebukást követően, a szódásüveget ormig eljárással a TÜK-ben készült körlevél tiltotta ki örökre a gyár területéről. Érthetetlen módon az üveg nyakát szorongató markot is megbüntették, mert a legközelebbi Hajdú Munkásban, építő kritikával kipellengérezték, valamint a legközelebbi mozgóbér- és prémiumosztáskor a gazdája hiába tartotta oda, ahonnan máskor, ha nem is bőségesen, de hullott a manna.

Az előzőekből egyértelműen következik, hogy a Művekben a Szerszámüzemnek privilegizált helyzete volt. Azt a rengeteg húzó, sajtoló, kivágó szerszámot stb., nem beszélve a precíziós idomszerekről, mégsem lehetett kiadni bérmunkába akárkinek! Hiszen kiderülhetett volna a lőszerek kalibere, a lapkák anyaga, amiből a hüvelyeket húzták (vonták), még tán a legtitkosabb sorozatnagyság is.

Brrr! Micsoda csapás érte volna béketábort!? (Egyesek ugyan tudni vélték, hogy bizonyos romániai testvérgyárban egyetlen nap alatt több lőszer készül, mint a Művekben egy egész év alatt. Ez azonban csak afféle szóbeszéd volt. Egyébként is, a mi lőszerünk magjának jobb volt a nyomjelzője, magának a lőszernek kisebb a szórása. Hiába, a magyar virtus!)

Száz szónak is egy a vége, a Szerszámüzemben „elit” gárda verődött össze. Nem volt ez másként a Szerszámszerkesztésen sem. Régi igazság, hogy megleli a zsák a foltját. A jó gépészeti munka mellett egyes szerszámosok kiválóan adtak a szocialista kultúrának is. Így többek között L. Bálint hegedült, N. elvtárs gitározott és a gyárban összejött egy zenekar, ami szolgált a kultúrműsorok, de a rendszeres bálok idején is. L. Bálint arról volt nevezetes, hogy nagyon szerette a rántott sertésmájat, de ha az is volt, akkor inkább mégis a rántott húst választotta, mert a húsnak negyven, míg a májnak csak huszonhárom Ft volt kilója.

 

Történt egyszer, hogy az egy jó poénért a lelkét is eladó M. Rudi – nem kis zenei tálentumról tévén tanúbizonyságot -, jobb kezesről tökéletesen áthangolta a Bálint hegedűjét bal kezesre a tokban található kamara „A”- síp segítségével. Bálint a bál előtti összehangolásnál nem vette észre a turpisságot, mert a húrok hangközei tökéletesen stimmeltek, csupán az E-húr átkerült a G-húr helyére. Az első szám azonban összeomlott, sőt, hosszú szünet következett, amíg az elsőhegedűs sorjában visszacserélgette a húrokat. Ezen a bálon azután miden jól ment mindaddig, amíg csupén a vidám talpalávalók szóltak. Ám a most szabadon kortyolható, alkoholos nedűk hatására a szomszéd, és a Műveknek helyet adó falu legényei hajba kaptak valami lekérési skandalum okán. Kerekedett is betyáros verekedés. A hivatalból kirendelt üzemi orvos és asszisztense nem győzte kötözni a sörösüveggel ejtett fejsérüléseket, miközben az állig felfegyverzett rendészek kedvesen kitessékelték a szomszéd falu legényeit. Hála istennek a mentőket éppen nem kellett riasztani. A helybéliek becsületén azonban komoly csorba esett. A párttitkár elvtárs is dadogva hablatyolt valamit a szocialista erkölcsről, meg a munkás-paraszt testvériségről.

Ezt a szégyent! Ilyen többé nem történhet – állapította meg a gyárigazgató, a rendészet mindig nett főnöke, valamint M. Rudi a Szerszámszerkesztésen. Utóbbi elvtárs most mozgósítási érzékét csillogtatta meg. Szerkesztett egy rövid, de hatásos körlevelet, amelyben meghirdette, hogy a kultúrcsoport minden tagjának, kötelező módon, cselgáncs tanfolyamon kell részt vennie a megyeszékhelyen. Autóbusz indul kedden 11:00 órakor. Aláírás: Kassay Miklós, kultúrház igazgató s. k.  Az írást az osztály gépírója papírra vetette, Cs. Feri levitte a TÜK-be, ahol Sz.- né elvtársnő engedélyezte, hogy az ormig eljáráshoz használt speciális indigópapírra másolják azt. Ő úgy tudta szegény, hogy ez a határozat magasabb helyről jött. Így aztán kellő példányszámban el is készült a mozgósítás. Ebből lett aztán a baj. Tudni kell, hogy az ormig másolópapír a legszigorúbb nyilvántartási és elszámolási kötelezettség alá tartozott. Ráadásul a dolog október 23-a előtt esett meg, amikor az egyszerű mechanikai írógépeket is lepecsételték és “áristomba” zárták, nehogy velük valaki izgatást kövessen el. Az ügy politikai következményei ilyen módon meghaladták a mindig nett rendészeti százados és a párttitkár elvtárs hatáskörét, de még a Műveknél mindenkor kint lévő elhárítós elvtárs (a melósok nyelvén „szimat”) illetékességét is. Komoly erőkkel kiszállt a megyeszékhelyről a rendőrség, de még Szabolcsból is segítséget kértek, mert a „telephely” éppen a két megye határán foglalt el az erdőből jó százhektárnyi helyet. Megkezdődtek a vallatások: ki írta, sokszorosította, terjesztette?! Kiderült, hogy a TÜK fennhatósága alatt készletezett ormig-papírból hiányzik négy darab (százas kicsomagolásban és fegyveres őrrel biztosított a papírt). A nyomozó elvtársnak a füle is lila volt már annyiszor átnyálazta az indigókat, de legutoljára a százas csomagolást százkettőneknek olvasta. Ez megfelelt a tényeknek, mert közben a szerszámosok közreműködésével, véletlenül hat lap került a hiányzó négy helyébe.

Minden bűnös elvtárs elnyerte méltó büntetését. Leginkább azonban M. Rudi b?nh?dött, mert 700 (azaz hetesszáz) magyar forint prémiumtól esett el. Noha ez az összeg akkoriban igen nagy pénznek számított, Rudi csak főnökei előtt szánta-bánta tettét, a haverokkal együtt úgy ítélték meg, az eset összességében jó muri volt.

 

*

 

Kilencre járt. A Szerszámüzemben a délelőtti műszak, esztergályosok, marósok, köszörűsök, a mindig petróleum szagú szikraforgácsolós, a gyalusok, gyegósok, egyszóval mindenki, azaz majdnem mindenki jól megérdemelt reggelijét fogyasztotta. Mé. elvtárs, akiről tudvalévő volt, hogy igen édesszájú pártcsoport vezető, akit csak Vigyorinak neveztek szemébe is a szakik, szokásos körútját rótta, hol találhatna egy kis fogára való édességet. A horizonteszterga melletti ebédlőben eszegettek az emberek. Néhányan összesúgtak, amikor belépett Vigyori.

– Jó étvágyat, elvtársak! – köszönt Vigyori a reggelizőkre, amikor megakadt a szeme egy szépen glédában álló nápolyi rakaton.

– Neked is, fiacskám- viszonozta a köszöntést K. Misi bácsi, a főművezető.

Mé. elvtárs elindult a hívogató nápolyi szeletek felé, és a világ legtermészetesebb módján levette, egyetlen falással bekapta, és rágni kezdte a kívánatos csemegét. Vigyori arca elkomorodott, eszméletlen krákogásba kezdett, a falikúthoz rohant, hogy valahogy kiöblítse a száját. Az öblítés nehezen mehetett, ahogy ez az alábbi receptből kitetszik, de ahogy levegőt kapott rettenetes káromkodásba kezdett a  szaktársak nagy-nagy derültségére.

Hozzávalók és készítés: végy egy darab poliuretán habot, szeld egyenletesen egy-két mm vastag és kb. húsz-huszonöt mm széles csíkokra. Tedd az így nyert szeleteket a megfelelő profilú recéző-görgőző szerszám alá. Végezetül vágd a recézett szeleteket nápolyi szelet hosszúságúra. Végy ízlés szerinti színből, megfelelő állagú gépzsírt. Egy alkalmas késélű csavarhúzóval óvatosan és egyenletesen hordd fel a gépzsírt a poliuretán szeletek felületére. Az így megkent szeleteket ragaszd össze úgy, hogy a gépzsír ne buggyanjon ki a szeletek közül. Felesleget sáber hegyével távolítsd el. A kész szeleteket úgy tárold, hogy közvetlen hő hatására a zsír ki ne folyjék, és hogy a célszemély meg ne szagolhassa azokat.

 

Megjegyzés: az ostyaszeletek készítésére nem csak a forróvíztárolók hőszigetelésére szolgáló, kemény PU-hab felel meg.

 

*

 

Ez az ugyancsak étkezéssel összefüggő eset a Művek alapítása első éveibe visz vissza bennünket, amikor még nem működött az üzemi konyha, de népgazdasági érdekből már fél gőzzel folyt a termelés. Ekkor a dolgozó elvtársak feleségei otthon főztek a faluban, és ételhordókban, batyukban hordták férjeiknek az ebédet. Az egész még meghitt és családias volt, mindenki ismert mindenkit.

Történt, hogy Nagy elvtársnak pontosan mire odaért a nagyon féltékeny felesége, fel kellett mennie a technológiára, mert valami nem stimmelt a normákkal.

– Jó napot, jó étvágyat emberek, hol van az én Gyula párom?

– Gyula? Ja, igen, Gyula már megebédelt. Egy másik asszony hozott neki ebédet – mondta az ügyeletes szerszámüzemi tréfamester.

– Mindig is tudtam én, hogy megcsal ez az akasztófára való a Sárikával. De adok én neki Sárikát a sodrófával, csak jöjjön haza!

A szakik időben értesítették Gyulát a közelgő viharról, aki így is nehezen tudta kimagyarázni magát élete párjánál. Mindazonáltal nem maradt adós a kollégáinak. Ez azonban már egy másik történet.

 

 

*

 

Sok focistát bújtattak az üzemek, akik, tisztelet a ritka kivételnek, nem voltak valami jó munkaerők, nem is igyekeztek azzá válni, a fociból igyekeztek megélni a Vasasban. A szakik általában, különösen a futballrajongók, megtűrték őket, kitermelték a fizetésüket is. A „Szerszámba” is került egy jóvágású hátvéd, aki az üzemben is mindig rugdosott valamit: kiürült kisebb dobozokat, törlőrongyból összecsomózott „labdát”, meg mindent. Ez még nem is lett volna baj, ha sohasem kapott volna ki a Vasas, meg a doboz vagy az olajos kóc nem repült volna akárhová a műhelycsarnokban. Sokszor a kóc a munkadarabon vagy a kés alatt landolt, és így nemcsak zavaró volt, de balesetveszélyes is. A szakik szóltak a délelőtti művezetőnek, a focista zavarja őket. Semmi sem történt a négy óra alatt, ment a rugdosás, ugyanis az úrfi nyolctóltól tizenkettőigig boldogította a műhelyt. Néhány szaki összeült, mit kezdjenek ezzel az emberkével. Hamarosan megszületett a megoldás. Egy kb. nylcszor-nyolcszor-tizenöt cm-es, talán eredetileg fúrószárakat tartalmazó, üres dobozba gépi fűrészen, gyalun beledolgoztak egy méretes acél darabot olyan módon, hogy a gonosz csel se messziről, se közelről nem volt észlelhető. A dobozt hanyagul elhelyezték a targoncáknak felfestett, középső közlekedési úton úgy, hogy néhány lépés nekifutás után egy jobblábas hátvédnek az éppen lábra jöjjön.

Sajnos a csel bevált. Hátvédünk az irodaházi „műszakkal” megérkezvén, leszorított spinyóval megküldte az üresnek hitt dobozt. Csak három lábujja tört el, sokáig gipszben volt, és elhelyezték a Szerszámból. Gondoljuk meg, a doboz súlya közelítette a tíz kilogrammot! A tettesek sohasem lettek meg. A focista állítólag tudta, kik tréfálták meg ilyen embertelenül.

 

Utószó: a kisebb-nagyobb kitolások, tréfák, vastag viccelődés ellenére ez egy nagyon jó kollektíva volt. Az igazi bajban mindenkor kiálltak egymás mellett. A rendszerváltást megelőző időkben kitűnő GMK-ik voltak, tekintélyes mellékkeresetekkel. Én már csak tudom, velem állapodtak meg munkaidőn kívüli szolgáltatásaik áraiban.

Legutóbb szerkesztette - Csillag Endre
Szerző Csillag Endre 149 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.