Gyönyör? lány volt,
most földön hever.
Mindig fényl? szemei,
homályt fürkésznek ijedten, kezei
merev akarással kapaszkodnak
kérd?jelek görbül? sarlójába.
– Miért én? Miért így? Miért…?
Arca fájdalomtól torz,
mozdulni sem tud
a tehetetlen harag, a sors,
mások lábával tapos
utat az ösztön,
– a vaskalapos -.
Maradi, kemény er?,
hisz folyvást harcban állunk,
de csak tömeget és id?t tágítva látni,
kin gázolt át, állat élni-akarásunk.
Van akinek zsebe dagad,
míg gyermektüd?ben
a leveg? bennszakad
és a város, bürokráciába fagyva
hagyta, hogy haszon
reménye öljön három embert,
egy alig megkezdett élet-tavaszon.
(Részvéttel 2011. január 24.)
Legutóbbi módosítás: 2011.02.01. @ 19:00 :: Cseri János