Állok az erkélyen. Este van, hűs limonádé a kezemben egy forró nap után. Nézem a csillagokat, ragyognak, ha üzenetet küldhetnék velük…
— Jó éjt neked! — gondolom, ha nézed az eget. Enyhe szél borzolja selyem pizsamám, vagy csak a huzat?
Csengettek? Nem lehet, képzelődöm…mégis. Ajtót nyitok. Kedves mosollyal áll előttem.
— Van időd ma este?
— Csak időm van… — gondolom, s némán bólintok.
— Megvárlak lent a kocsiban… — lefelé néz, hisz mellette oly kicsi vagyok, s ez így van jól.
A ház előtt állok, kulccsal a kezemben. Ő addig beáll a garázsba. Az előszoba sötét. Nem gyújtok villanyt, a szobából kicsi fény szűrődik ki, hűvös van. Szellőztetett. Zene szól, halkan. A kedvencem. Belépek. Az asztalon virág, poharak, ital behűtve. Két kehely fagylaltnak. Egy szál gyertya ég. Besüppedek a jól ismert fotelba és gondolkodom. Milyen nap van ma? Megdöbbenek. Évek óta tudom. Születésnap, az övé. Zavarban vagyok. Közben megérkezik. Italt tölt.
— Egészségedre!
— Isten éltessen! — suttogom zavartan.
— Szeretném, ha így lenne sokáig, hogy halljam a hangodat… — Lassan nyújt át egy bonbonos dobozt, alatta dosszié.
— Neked, szeretettel!
— De… — kezdem.
— Tudom, már mondtad. Mától kezdve én adok ajándékot neked minden alkalommal, azért, hogy vagy…
Csodálkozva nézek, meghatódom, nem tudok mit mondani. Ki akarom nyitni a dossziét.
— Azt ne, kérlek! Majd otthon… aztán megbeszéljük… Hallgatok.
Már nem is kell beszélnünk, ünnepelünk, az életet. Az életünket, amíg lehet…
Legutóbbi módosítás: 2010.07.22. @ 12:59 :: Sonkoly Éva
