Sonkoly Éva : Nyári este

Kedves mosollyal… *

 

 

 

Állok az erkélyen. Este van, hűs limonádé a kezemben egy forró nap után. Nézem a csillagokat, ragyognak, ha üzenetet küldhetnék velük…

   — Jó éjt neked! — gondolom, ha nézed az eget. Enyhe szél borzolja selyem pizsamám, vagy csak a huzat? 

   Csengettek? Nem lehet, képzelődöm…mégis. Ajtót nyitok. Kedves mosollyal áll előttem.

   — Van időd ma este?

   — Csak időm van… — gondolom, s némán bólintok.

   — Megvárlak lent a kocsiban… — lefelé néz, hisz mellette oly kicsi vagyok, s ez így van jól.

   A ház előtt állok, kulccsal a kezemben. Ő addig beáll a garázsba. Az előszoba sötét. Nem gyújtok villanyt, a szobából kicsi fény szűrődik ki, hűvös van. Szellőztetett. Zene szól, halkan. A kedvencem. Belépek. Az asztalon virág, poharak, ital behűtve. Két kehely fagylaltnak. Egy szál gyertya ég. Besüppedek a jól ismert fotelba és gondolkodom. Milyen nap van ma? Megdöbbenek. Évek óta tudom. Születésnap, az övé. Zavarban vagyok. Közben megérkezik. Italt tölt.

   — Egészségedre!

   — Isten éltessen! — suttogom zavartan.

   — Szeretném, ha így lenne sokáig, hogy halljam a hangodat… — Lassan nyújt át egy bonbonos dobozt, alatta dosszié.

   — Neked, szeretettel!

   — De… — kezdem.

   — Tudom, már mondtad. Mától kezdve én adok ajándékot neked minden alkalommal, azért, hogy vagy…

   Csodálkozva nézek, meghatódom, nem tudok mit mondani. Ki akarom nyitni a dossziét.

   — Azt ne, kérlek! Majd otthon… aztán megbeszéljük… Hallgatok.

   Már nem is kell beszélnünk, ünnepelünk, az életet. Az életünket, amíg lehet…

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.07.22. @ 12:59 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 580 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"