A feketeszőrű, gombszemű kiskutyát karácsonyra kaptuk ajándékba. Egy kutyamenhelyen élte le élete első néhány hónapját, azóta családtag nálunk. Az eltelt hónapok alatt egyetlen egyszer sem jutott eszébe, hogy a gádorban álló kanapéra telepedjen, kivéve ma, amikor minden szőrszálából víz csöpögött a lükepéknek. Nem is értem merre járt, és miért nem húzódott fedél alá? Döbbenten néztem, amint boldogan és lucskosan terpeszkedik a kedvenc helyemen. Ezt nem engedhetem! Éles vijjogással lekergettem a kanapéról és figyelmeztetési szándékkal előrántottam a seprűt.
Kutya három másodperc alatt gyorsul százra.
Én nem…
És ezt ő is tudja!
Néhány méter futás után, megállt, visszafordult, szeme ragyogott a boldogságtól, hogy ezen az unalmas esős napon végre vele is foglalkozik valaki.
— Neeeem szabad!!! — rikácsoltam fúria módra, s újra rohamoztam. Kutya boldogan futott tovább, még szökdelgetett is közben. A sarkon megállt és repesve várta, mit találok még ki a szórakoztatására. Mit tehettem volna? Mérgemben utánavágtam egy üres virágcserepet.
— Ez sem rossz, ha már nem kergetőzünk — gondolhatta magában.
Mindenesetre boldogan foga közé kapta, és elvonult vele, hogy kitartó alapossággal megrágcsálja. Én meg ott maradtam a gádor közepén, kezemben a műanyag seprűvel.
— Ez a jószág nem normális!! — motyogtam frusztráltan, miközben lecibáltam a kanapéról az ázott, kutyaszőrös, kockás plédet.
— Na megállj — fenyegettem meg még utoljára —, esik még kutyára vasajtó!
Kormi — hangomat meghallva — felpattant a fűből, és nem zavartatva magát a szájából fityegő virágcseréptől, várakozásteljes, repeső farkcsóválásba kezdett.
Azért is az enyém lesz az utolsó szó!
— Nem játszok veled, vedd tudomásul! — vágtam a szeme közé dacosan és sarkon fordultam.
Elégedetten vonultam a mosógép irányába.
— A fene a kutyájába, most jól megkapta a magáét tőlem! Úgy kellett neki!
Legutóbbi módosítás: 2010.07.26. @ 10:00 :: Kovács Lilla Katalin
