Sétálok meg-megállva, sötét az út,
a friss gyep smaragdján lágy szellő
szelíden elsimult.
Mászik a hangya,
csápol a fűszál tetejénél,
az égbolt a fa ága,
benne ring a csöppnyi virága.
Megpillantom,
a kelyhét messziről is illatosnak érzem.
A fa vékony ágaiból
megérintek egyet,
hiába tűnik úgy, az enyém; nem,
derűsen néz rám a lélek-verem.
Egy hirtelen mozdulattal megválok tőle,
egy eldobott virág
válik belőle,
csupán emlék a földön heverve.
Folytatom az utamat, előre
megyek, a tudattal; a virágot
bimbódzó állapotában megöltem,
ez a szívem mocskos bűne,
ott feküdt, ernyedten kihűlve.
Elgörbült testtartását alig tartotta meg,
levelei a föld fölé húzták,
száraz szirmaira nehezül a felleg,
elbírták a nehéz terhet,
az új harmatcseppek, új rügyeket nyitottak nektek.
Legutóbbi módosítás: 2010.07.04. @ 17:08 :: Horváth Nóra
