„Zárva.” – lóg a szűkszavú felirat a bejáraton, semmi magyarázat, csak egy piszkos papírdarab. Az ajtó két szárnyát lánc tartja össze, résnyire lehet kinyitni, talán csak egy macska tudna besurranni és egy kíváncsi tekintet. Frissen festett fal szaga szivárog kifelé, de bent félhomály van, semmi sem rezdül, a széksorok a helyükön üresen ülnek, de porréteg takar mindent, a holt bútorok szemfedője. A sarokban zongora áll, még csak le sincs csukva. Szomorú, akár egy kibelezett ember, ahogy a húrjai itt–ott kitüremkednek. Meg is roggyant, enyhén balra dől, és nem állna már meg rajta a pohár sör, folyékony múzsája a zongoristának.
„Játszd újra Sam!” – de elmúlt az idő, és a zongora hallgat. Ahogy még jobban kifeszül az ajtólánc egy kósza fénysugár is betéved, végigszalad a helyiségen, szánakozva végigsimítja a piros széksorokat, amelyeket fehér pöttyök borítanak, mintha himlő fertőzte volna meg, amit nem gyógyít semmi szer. A meztelen vászon szégyenlősen takarná el intim részeit, de a függönyt leszedték és félredobták. Ahogy megáll rajta a fény, védtelenül áll a kíváncsi szemek előtt. Először a por kezd táncba a fehér háttéren, majd lassan elül, mert fontosabb dolgoknak kell a hely.
Kell a hely az első és az utolsó szerelmi vallomásnak, ölelni a parti fövenyen, a balkonon, a parkban, az étteremben. A kis bajusznak és a nagy hajnak. Férfiaknak éles karddal, fehéren vakító ingben vívni, sebesülten összerogyni. Nőknek hátrahajtott fejjel, odaadóan csókot várni, hűségesen ragaszkodni, bölcsőben kisgyermeket ringatni. Kell a vászon sírni, nevetni, harcolni, élni. Ahogy csukódik az ajtó, eltűnik a fény, sötétbe borul minden, de talán egyszer újra értelmet nyer a nézőtéri sötétség, és magától világosodik ki a vászon, és akkor a piszkos papírdarab helyett ragyogó betűk hirdetik majd:
„Megnyitott a Mándy Iván mozi”.
Legutóbbi módosítás: 2009.09.03. @ 17:12 :: Vancsó Éva
