Pápay Aranka : András bácsi Pesten

Öreg lokálpatrióta földim minden héten elmesél néhány régi, ozorai történetet. Ezekből egyet kifaragtam, hogy kedves, idős barátom kedvére is tegyek.

 

 

 

 

Amikor a gazda még gazda volt — a száz holdas meg méginkább —, egy alkalommal azt mondta Juhász Andrásnak a szőlőben az egyik munkása, akivel egy sorban kapált ő is:

— András bátyám, ha nekem ennyi földem volna, mint magának, építenék ide a szőlőbe egy kastélyt és nem csinálnék semmit.

— Ezért nincs neked! — válaszolta egyszerűen.

A jólvégzett munka után mégiscsak kiülhetett pipázni a veranda hűvösébe, hogy kifaggassa fővárosba szakadt ifjú falubelijét.

— Na, aztán mi újság abba’ a nagyfaluba’?

András bácsi a bodorodó füst mögött hunyorogva hallgatta, pozsgás arcán huncut mosollyal jegyezte meg:

— Apád is nagy pernahajder vót, látom, te még nála is nagyobbakat tucc lódítani. Egyszer végire járok én ennek a sok zagyvaságnak.

Heti kétszer házhoz járt a borbély, akivel mindig megtárgyalta a világ folyását, mert az mégiscsak többet látott belőle, hozta is folyamatosan a friss híreket. Hát a következő reggeli borotváláskor előrukkolt nagy ötletével.

— Józsi fijam, vóna-é kedve abba a híres Budapestbe utazni? Annyi badarságot hordott össze ez a Vendel gyerek, igencsak kíváncsivá tett. Megnézném magamnak, de ha fele igaz, amiket mesél, jobb, ha nem vágok bele egyedül.

Így történt, hogy egy szép nyári hajnalon Juhász András nagygazda a legszebb ünneplőjében, Szabados József borbély- és fodrászmester kíséretével felszállt a Budapest felé robogó személyvonatra, ami egyenesen a Déli-pályaudvarra vitte őket. Ercsinél megkérdezte az öreg:

— Hallja-e, én megéheztem. Messzi van még?

— Messzi, de ebédre fölérkezünk.

— No, akkor früstök — jelentette ki, a leakasztott tarisznyából elővette a szakajtóruhát, amibe az asszony a hazait csomagolta, térdén szétterítette. Megszalonnázott, aztán kihúzta a pálinkás butykost. — Maga nem éhezett meg? Koplalni helytelen! Na, Isten-Isten! — emelte meg a csutorát előbb a nagyokat nyelő fiatalember, aztán maga felé, jót húzott belőle, visszadugaszolta, eltette. — Én fijam, ki nem lépek a házbul útravaló nélkül.

A pályaudvar forgatagát látva csettintett.

— Na, ezt jól mondta a Vendel. Mintha vásár vóna, annyi éhenkórász nyüzsög erre.

— Hová akar menni először, András bátyám?

— Abba a híres Corvin áruházba fijam.

A villamos megállónál zsörtölődött, hogy megint jegyet kell váltani, de belátta, hogy a borbély mégiscsak jobban kiismeri itt magát.

Az áruházban félrecsapta a kalapját:

— Híjnye, innét az én bukszám soványan kerülne ki. Sok hiábavalóságot látok én itt.

— Mégis mit szeretne vásárolni, András bácsi?

— Ha már ennyit utaztunk, megnézném, milyen görbeszárú csizmát árulnak.

A cipőosztályon a nagy fontolgatás után kiválasztott egy ragyogó keményszárú lábbelit, és nagy bajszát kettétörölve odahajolt az eladóhoz.

— Na, aztán mennyit kóstál ez a csizma?   

— Húsz pengő.

— Mennyii? Otthon a komám tizenkét pöngőér megszámítaná, még egy pár papucsot is mellé tenne ráadásnak. Mennyit enged az árábú? Ha megszámíttya feliér’, veszek egy papucsot is az asszonynak.

— Sajnálom uram, itt nem lehet alkudozni.

— Nem—e? Akkor nincs üzlet — mondta ki a kádenciát András bácsi, és dohogva fordult sarkon. — Tartoztunk az ördögnek egy úttal. Itt is utójjára vótam.

— Most hová menjünk?

— Az én gyomromban má’ elhúzták a levesnótát. Oda vigyen, ahun Vendel szokott enni.

— Mit mondott, mi a neve annak az étteremnek?

— Neve? Azt nem mondta, hogy neve is van. Vendéglő, azt mondta.

— Üljön le itt a padra András bátyám, elmegyek érdeklődni.

Ült az öreg egy darabig, üldögélt, aztán megunta. Felállt, de a pad mellől nem mert messzire menni, csak körbe tekintgetett, sehol nem látta a borbélyt. A járókelőket kezdte megszólítgatni.

— Nem látták merre ment el ez a Szabados Jóska?

Azok meg csak értetlenül néztek — ki az? Nem ismerem — válaszoltak, ha válaszoltak.

— Az a borbély Ozorán. Tudja, ott a Várhegybe’ van az üzlete… Egy lánya van, meg egy fija. — Fejüket csóválták, vagy a legtöbben átnéztek rajta, amit igencsak nehezményezett.

„Barátságtalan egy népség, mondaná legalább, ha nem ismeri” — dohogott magában, aztán visszaült a padra nagy mérgesen, mert igencsak éhes volt már. Épp a tarisznyája mélyét kutatta, amikor Szabados megállt előtte.

— Mehetünk András bácsi, két megállóra van a vendéglő.

— Megint villamoson utazunk? A régebbi jegy nem jó, mi? Remélem, nem megyünk hejába, lesz még abból a jó húslevesből, amit Vendel emlegetett.

— Lesz, lesz, csak menjünk már…

A borbélynak épp’ elege volt az egészből, de egy zsák búzát ígért az öreg a kalauzolásért, hát vitte a legközelebbi vendéglőbe, ahová belépve illedelmesen nagyot köszönt András bácsi.

Fürge pincér sietett elébük, asztalhoz tessékelte őket, még a széket is kihúzta nekik, szalvétáját meglengetve felette.

— Rendes gyerek vagy, fijam, mondta is Vendel, hogy ide gyűjjünk, itt jóféle tyúklevest adnak — verte hátba a fehérkötényes ifjút.

— Igenis kéremszépen, két adag Újházy — és máris indult volna, ám az öreg megállította.

— Tyúklevest mondtam, mi az az újházi?

Így nevezték el a húslevest.

— Nofene, sebaj, ha még a levesnek is neve van, csak mihamarább lássam, mer’ igencsak megéheztem.

Múlt, múlt az idő, a leves meg sehol. Jött azonban az italos pincér.

— Mit hozhatok az uraknak inni?

— Úr az az égben van, meg a városházán, inni meg hoztam én magammal, más lőréjéből nem iszom — közölte András bá’ egyszerűen, és elővette a zsebóráját.

— Ezek most főzik azt a tyúkot? Megnézné Józsikám, hun akadt el ez a gyerek az étellel? Mer’ ha egy ideig még várat, nekifognék a maradék szalonnámnak. — Mondta ezt olyan harsogva, hogy ijedtében csakhamar ott gőzölgött előttük az aranyló leves két nyeles csészében.

— Ejnye fijam, minek nézel te engemet? Gyenge gyermeknek, vagy gyerekágyas asszonynak? Hát a fazekat hun hagytad? — emelte fel hangját újra András bácsi, hogy már minden asztaltól rájuk figyeltek.

— De kéremszépen…— hebegett a pincér, de már az üzletvezető is sietett feléjük elsimítani a kis affért. Nagy nehezen értette meg, hogy a vidéki gazduram egész levesestállal kér a jóféle étekből. „Ez jó üzletnek ígérkezik” — gondolta, és máris intézkedett.

Kerekes kis asztalon gurítva érkezett a hatalmas tál.

— Balog Vendel még nem ért ide? — hangoskodott tovább a vendég, miközben ketten a tál mélyére néztek.

Nem volt még szerencsém ilyen nevű úrhoz. Nem tudom kérem, kire tetszik gondolni a kedves vendégnek?

Nem baj fijam. Te legalább bevallod, hogy nem ismered. Na, hozd a cehhet, mennyit kóstál?

Először nem hitt a szemének, aztán hatalmas hahotában tört ki:

Ha már megettük, hát fizetek. Juhász András még nem maradt adósa senkinek. Aztán meghílak mihozzánk fijam, ennyi pöngöér’ egy hétig ehetsz nálunk tyúkot sütve-főve, itt legalább megtudtam azt is, miért nem megy ötről hatra a Vendel gyerek, de azt is biztosra vehetitek, hogy engem se lát többet ez a Pest, mer’ ide az Isten píze se lenne elég!

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/