– Hú de cuki az a piros leheletnyi ruhácska! …”
– Szegény öreg nagymuterod ágyat nyomja betegen.
Itt van ez a kosár kaja – cipeld hozzá, hadd egyen!
Vedd fel ezt a piros gúnyát, meg a babos fejkend?d!
Húzd fel még a csinos csukád, ha a lábad meg nem n?tt!
Jaj, de szép vagy édes szentem, olyan, mint egy csepp virág…
Kerüld el az ordas farkast, mert a fogát feni rád!
Erre kószál a rút szerzet, s éhezik a friss húsra.
Jól jönne a kecskék után egy porhanyós kis fruska.
– Sose aggódj drága mutter, megtanultam vigyázni.
Nem akarom, hogy berágjon, nem fogom most fikázni.
Felkapta a kosár kaját, s tovaszökdelt Piroska…
– Jaj, de kurta ez a szoknya! Anyám tuti kimosta.
Ordas úrfi nyálcsorgatva settenkedik utána:
– Hú de cuki az a piros, leheletnyi ruhácska!
Kocsányon ül mindkét szeme, nyáladzik a pofája.
(Álszent módon becserkészem – nem is olyan sokára.
Nem vagyok én öreg róka, nem járok még nagy bottal.
Ifjú vagyok, délceg vagyok – hosszú, lompos farokkal.)
Nyájas képpel elétoppan: – Hová tipegsz kedvesem?
Nem nehéz a kis kosárkád? Szeretnéd, hogy elvegyem?
– Kedves farkas, megtisztel? részedr?l e figyelem…
nagymutterhoz húzok vele, az erd?be cipelem.
Egyébként meg dehogy nehéz… töltött liba van benne.
Hadd rágja az öreganyó, hogyha húshoz van kedve.
Felcsillan az ordas szeme: – Fenséges a kínálat.
Jó az orrom, mérföldekr?l éreztem a libádat.
Örülhet a drága nagyi… milyen pompás falatok…
Ha nem kell a segítségem – viszlát! Továbbszaladok.
– Viszlát kedves Ordas úrfi, de jól vigyázz magadra!
Itt kószál egy morcos vadász puskájával nyaranta.
– Mégsem volt ez olyan necces… – kuncogott a leányka,
miközben a farkas nyomát undorodva lehányta.
– Meglepem egy kis csokorral – szedek néhány virágot.
Libát enne, nem ám sóskát… ilyen vénlányt ki látott? –
dohogott a lompos farkas, s készen állt a nagy terve:
– Én leszek az unokája… drága mama engedj be!
– Gyere édes kicsi szentem! – szólt anyóka kedvesen.
– Akad egy kis hús is rajta? No… majd mindjárt meglesem.
– Nem értettem mit suttogtál, rosszul hallok – rémesen.
Cseréld ki a fülhallgatóm elemeit édesem!
Szörny? ez az ocsmány bagó, elrontja a hangodat…
mit keres a szép orcádon az az ocsmány vakolat?
Látásom is egyre romlik – karcos ez a szemüveg.
Alig látom pápaszemmel a legnagyobb bet?ket.
Hogy megn?ttél drága kincsem! Milyen nagy lett mindened!
Felugranék megölelni, csak ne volnék szívbeteg.
– Ne károgj már öreganyó, rühellem a sok ricsajt!
Bekaplak, oszt desszertnek meg letolom a jó kis csajt –
dörmögte, majd tágra nyitva rettenetes pofáját –
rágás nélkül le is nyelte, s kiköpte a topánját.
Hálósipkát húzott menten, s paplant rántott magára.
Hortyogása áthallatszott az akácos tanyára.
– Drága mama, hogy adhatsz ki ilyen szörny? hangokat?
Beleremeg minden ablak… potyog rám a vakolat –
rémüldözött a kis lányka, ám amikor belépett,
s meglátta a kedves ?sét – mit ne mondjak – elképedt.
Horrorfilmben nézett éjjel ilyen rémes szörnyeket…
… meg kell hagyni, hetek óta nem látta az özvegyet.
– Édes, drága nagyanyókám, jaj, de furcsa mindened…
(…bizonyára a maszkmester rólad kapott ihletet…)
– Meglehet, a sok orvosság… az a b?nös, gyermekem.
(…a hétszázát… a kis fruska rettent?en szemtelen…)
– Öleld meg a nagymamádat, te kis kópé, ebadta! –
szólt az ordas, s a leánykát kosarastul bekapta.
El is pilledt azon nyomban, s hanyatt d?lt a faágyra…
az érkez? vadász mester mély álomban találta.
– Teringettét, te bélpoklos, telhetetlen bolhazsák!
Megzabáltad azt a drága, aranyszív?, jó mamát?
Nem tetszett a menzakaja, az erdei kínálat?
Hogy a molyok rágnák ki a kopaszodó irhádat!
El?kapta vadászt?rét, s mit nem tesz a nagy rutin…
felvágva az ordas gyomrát – átküzdött a sok trutyin.
Ki is mászott szegény anyó, s a megszeppent Piroska,
majd az alélt farkas képét bizony meg is tiporta.
Ez alatt a bátor vadász követ hordott a zsákba,
s azt tömte az ébredez? torkos jószág hasába.
Befércelte, mint egy sebész – remek lett a plasztika…
– Mindig mondta édesanyám: bezabálni nagy hiba –
sopánkodott hasát fogva az erdei szörnyeteg.
– Elhúzok a folyópartra, most vannak a sörhetek.
Barna sör, vagy néhány korsó aranyszín? maláta…
jól jön most a rostban gazdag, fehérjedús kajára.
Kikullogott a ház elé, s mivel a k? zavarta,
elvánszorgott a közeli sziklás szél? patakra.
– Itt is szúr, meg ott is sajog… allergia – meglehet…
felfrissítem egy parányit a káprázó szememet.
De mivel a tömegvonzást a kövek is ismerik,
szólította Föld anyácskánk évezredes kincseit.
Így járt hát a szegény ordas, bepottyant a patakba,
s megáztatta minden tagját – pedig nem is akarta.
Beleveszett, vagy megúszta? Arról nem szólt a fáma,
hisz a sziklák ott lapultak plasztikázott hasába’.
Hogyha netán bambán kérded: mi ebb?l a tanulság?
Mese végén minden galád kiharcolja a jussát.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.16. @ 10:57 :: Adminguru
