A keresztségben a Judit nevet kaptam pár hónapos koromban. Felekezeti hovatartozás szerint a református egyház egyik vallását nem gyakorló, de ma már hívő tagjaként.
Hat évesen annyit tudtam, hogy vannak a templomok, ahol a papok „dolgoznak”, s hogy a keresztszülőség komoly feladatvállalás. Ez utóbbit is csak azért, mert édesanyám nyolc hónapos koromban egy tőlünk távoli kórházba került a TBC-jével, apukám vidéken dolgozott – keresztanyámék neveltek hosszabb ideig.
Karácsony előtt mindig becsöngettek gyerekek hozzánk, akik betlehemezni jöttek. Soha nem tudtam, anyukám miért küldi el őket, s egyáltalán mi az a betlehemezés? De a karácsonyfa alá az ajándékot a „kisjézus” hozta, hiszen írtunk neki levelet. Az angyalokkal még tisztában voltam, de hogy ki is az a „kisjézus”?
Valahonnan megtudtam, hogy van imádság – talán az iskolában, ahol a gyerekek sutyorogtak szünetben, mert valami hittanra jártak titokban. Hazamentem, s édesanyámat nyaggattam, mondja el mi az és tanítsa meg nekem. Még ma is emlékszem, hogy mentegetőzött, s mennyire próbált lebeszélni róla. (Szegény, mint később elmesélte, nem akarta, hogy a vallással bármilyen kapcsolatban lévő dolog miatt gondom legyen.) Hajthatatlan voltam, s nem nyugodtam addig, míg meg nem tanította nekem a „miatyánkot”.
A sok rossz emlékem között a csodálatosak közé tartozik, amikor esténként a sötétben – spóroltunk a villannyal – együtt imádkoztunk.
09.03.13.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.13. @ 18:59 :: Pulai Éva
