Nagyajtai Kovács Zsolt : CSAK ÚGY ÍROGATOK

“Hogyan beszélhetünk a világ rendjéről akkor, ha semmi sincs a világban, ami rendben menne? ” *

 

 

 

Csak úgy írogatok. Lehet, hogy Neked, lehet, hogy nem… Lehet, hogy csak magamnak. Esetleg másoknak, vagy netán mindenkinek, köztük tehát mégiscsak Neked, elsősorban, de be nem vallottan, mert Te haragszol érte, ki tudja, miért… Csönd van, szomorú vagyok, egyedül vagyok.

     Csak úgy írogatok, mert rossz a kedvem. Csapnivaló a kedvem. Ronda idő van errefelé, szakad az eső, rosszul aludtam, és egyedül aludtam. Egyedül vagyok mostanában. Ma este sem lesz senki, aki szép, jó éjt kívánna nekem, akit megsimogathatnék, akit megcsókolhatnék. Vagy mégis lesz? Nem volt senki tegnap este sem, és nem volt azelőtt este sem. Régen volt, hogy Te voltál. Most csönd van, szomorú vagyok.

     Csak úgy írogatok. Nem, nem vallom be, nem árulom el senkinek, hogy csakis Neked írok. Azt hiszem, sejtem én, hogy miért nem szereted, ha Neked írok. Azért nem szereted, mert akkor rossz döntést hoztál, ám nem vagy hajlandó elismerni, még magad előtt sem, mert annál büszkébb vagy, hogy ki merd mondani: tévedtél. Pedig megbántad, de inkább szenvedsz, kínlódsz Te is, inkább vállalsz pofonokat az élettől, jobban mondva az élet által utadba sodort, vagy eléd állított figuráktól…

     Csak úgy írogatok. Lehet, hogy csak magamnak, lehet, hogy Neked, s lehet, hogy mindenkinek… Most nem is írogatok, csak firkálok, és közben merengek a világ rendjén, rendszerén, a Földön zajló életen, az élet törvényszerűségein. Körülöttem csönd van, de belül hallom a világ rettenetes zajait. A világ rendje? Megfoghatatlan dolog… Mi az, hogy a világ rendje? Hogyan beszélhetünk a világ rendjéről akkor, ha semmi sincs a világban olyan, ami rendben menne? Egyéni érdekek, csoportérdekek, harcok, háborúk, terror, irigység és gyűlölet, munkanélküliség, nyomor… Egyszerre sok lett az ember a Földön? Most néhányan (?) azt hiszik, hogy ilyen sokan nem férünk el ezen a bolygón? Elférnénk, ha lenne szeretet, megértés, empátia, béke… Soká lesz, ha lesz. Lehet, nem is lesz… Elkalandoztam, mert hiszen csak úgy írogatok, és akkor szabad… Körülöttem csönd, de hallom a hangodat, abból az időből, amikor szerettél. Merengek azon, hogy kialakulnak nagy szerelmek emberek között, boldogok a szerelmesek, azt gondolják, ez már mindig így marad, aztán egyszer hirtelen megszakad a szerelem. Elfogy. Köddé válik. Vagy nem fogy el, és nem válik köddé, csak azt gondoljuk, hogy elfogyott, köddé vált, holott nem igaz, csak éppen valami apróság miatt árnyék vetült rá. Ez törvényszerű, és ez önmagában nem lenne baj. Az a baj, hogy nincs türelme, ideje, vagy hite a szerelmespár egyikének kivárni azt, hogy az árnyék eltűnjön, pedig a Nap mindig kisüt újra, mindenhol. Nincs türelmünk, mert félünk, ezért rohanunk mindig, mert azt gondoljuk, hogy az új feltétlenül jobb lesz, mint a régi, és csodálkozunk, és rosszul esik, ha pofont kapunk valakitől. Az ember talán akkor viselkedne a legokosabban, ha a szerelem boldog korszakában, mondjuk, annak kellős közepén elkezdené a felkészülést arra, hogy néhány hét, vagy hónap elteltével véget ér a szerelem, jön a szakítás ideje, fájni fog, nagyon fog fájni, szerelmünk ránk hagyja a boldogtalanságot, mibe beletartozik az önvád, lelkiismeret-furdalás, és az okok keresése. Beletartozik az is, hogyan lehetne újrakezdeni, hiszen tudjuk, hogy szerelmünk, aki elhagyott, egyetlen szót kellene kiejtsen a száján: visszajönnék… Ám legbelül érezzük, ez már nem olyan lenne.

     Csak úgy írogatok. Most inkább csak magamnak… Üres vagyok, fáradt vagyok, tompa vagyok. Egyedül vagyok. Tudom, hogy társat kell keresnem, szerelem nélkül nem tudok élni. Pontosabban, társ nélkül nem tudok élni, s olyan társat kell találnom, aki értem, miattam boldog, azért boldog, mert én teszem azzá. Mostanában mintha múlna az ürességem, tompaságom, egyszóval a fájdalmam. Van valaki, akit lehet, hogy tudnék szeretni, ha ő is szeretni tudna. Más, egészen más, mint aminek valószínűleg vége. De vigyázni kell, nagyon kell vigyázni. Óvatosan, türelemmel… Nem szabad rontani. Szeretném, ha szeretne, ő is szeretné, ha szeretném… De még csak ismerkedünk.

     Csak úgy írogattam. Magamnak, Neked, és remélem, Mindenkinek. Azt is remélem, nem baj, hogy írogattam. Körülöttem csönd van, de már nem vagyok annyira szomorú. És lehet, hogy már nem is vagyok annyira egyedül.

     Amíg írogattam, elállt az eső. Úgy látom, időnként már a Nap is kikandikál a felhők között. Hiszem, hogy nemsokára ki fog sütni. 

Legutóbb szerkesztette - Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest