M.Simon Katalin : A FAL

“Mögötte ott lapult a ház, az udvar az istálló és az ólak.”

 

Az utca fel?l húzták fel. Csak egy kiskaput hagytak rajta, merthogy sohasem lehet tudni! Jó magasra sikerült. Mögötte ott lapult a ház, az udvar, az istálló és az ólak. A gazda föltolta feje búbjára fekete, zsíros kalapját, és izzadt homlokát megvakarva mustrálgatta verejtékes munkája eredményét. Aztán kalap a helyére! Összeszedte szerszámait, a maradék téglát és betalicskázott az udvarra. Ott megállt, komótosan a fal felé fordult, kalapját ismét feltolta, és szakértelemmel megvizsgálta m?vét. Mormolt valamit a bajsza alatt, csak úgy magának, aztán kalapját ismét helyreigazítva a markába köpött, megragadta talicskája két szarvát, és elt?nt a cs?r mögött.

Az istállóba is eljutott a nagy fal híre.

A lovak idegesen dobogtak, a tehenek maguk elé meredve kér?dztek. Hogy mi járt a fejükben, azt csak ?k tudták… A csikó az udvaron nyargalászott. Amikor az útját álló óriási akadályhoz ért, hátsó lábával mérgesen feléje rúgott. Nem értett semmit az egészb?l, csak szabadulni akart. A tyúkok élték megszokott életüket a szemétdomb körül, mintha mi sem történt volna. A kakas hetykén felröppent a farakásra, mint aki többet és jobban akar látni. Nézel?dött egy darabig, aztán fejét féloldalasan az ég felé fordítva, a Nap állását kémlelte. Úgy látta, még nincs ideje a szólásnak, hát hallgatott, s kis id? múlva leugrott a farakásról. A pulykák éppen a homokban fürödtek a ház sarkánál. Ez a gyönyör mindennél többet ért számukra. Azonban a pulykakakas, a pulykafiak iránti felel?ssége tudatában, roppant mérges lett. Látta, hogy ilyen körülmények között erdei kiruccanásokra még gondolni se lehet, ezért élénken tiltakozott.  Haragjában kivörösödött, fülsért? hangon rikácsolt, miközben leeresztett szárnyaival dühösen szántotta végig az udvart.                                                                                       

Erre, mint valami veszélyt jelz? szirénára, megbolydultak az udvar azon lakói is, akik eddig tettetett, vagy valós közömbösséggel foglalatoskodtak a tágas udvar zegzugaiban. A gúnár magasra nyújtott nyakkal, elszánt sziszegéssel szándékozott megostromolni a hatalmas akadályt, mely a patak felé vezet? utat elzárta el?le. A libák fülsért? gágogásukkal csatlakoztak a gúnárhoz. A fal tövében megálltak, csoportba ver?dve még hallattak egy-két méltatlankodó hangot, majd letelepedtek a magas építmény árnyékába meghányni-vetni a teend?ket.

Eközben Lompos, a ház?rz? izgatottan rohangált lánca végén az ólja körül. Feldúltságában morgott és vicsorgott, hiszen ?t érintette legfájdalmasabban gazdájának e szörny? agyszüleménye. Az ? szája el?l veszi el a csontot! Ha itt ez a fal, rá már semmi szükség. Elcsaphatják, aztán mehet ? is kóborolni, a szemétben turkálni, mint a hasonsz?r?ek. Fájdalmas nyüszítése felborzolta a macska sz?rét, aki pillanatok alatt isten tudja, hogyan, de fenn termett a fal tetején, ahonnan egyik oldalon a szörny? galibát vette szemügyre, a másikon ráhunyorított a látóhatár széléhez közeled? Napra. Már unta az egészet. Arra gondolt, „sok h?hó semmiért”, aztán leült, méltóságteljes mozdulattal maga köré csongolyította farkát, miközben lenéz? pillantásokkal illette az udvarbelieket. Arra azonban gondja volt, hogy szemét, fülét nyitva tartsa.

A fal túlsó oldalán, az utcán, emberek jöttek-mentek. Egyesek csak egy pillantásra méltatták a magas furcsaságot. Menet közben szemük sarkából rásandítottak, majd közömbösen legyintettek. Mások fejcsóválva, értetlenül álltak el?tte, és nem tudták mire vélni ezt a nagy elzárkózást. Volt, aki a kalapját is fennebb tolta, mint aki nem hisz a szemének, aztán elnyomott egy rövid sóhajtást, kalapját ismét szemébe húzta, hogy ne lássák rosszalló fintorát, és még siet?sebb léptekkel túrta a sarat.

Közeledett az este. A Nap hátat fordított a falunak és egyre jobban igyekezett elt?nni a dombok mögött. A falu utcáin szürke árnyékok suhantak, a teljes ismeretlenség palástjában.

A mindenki kutyája is elindult felfedezni a napvégi történéseket. Gyors léptekkel aprított a kerítések tövében. A macska, amely egyre jobban látott az esti homályban, rövid köszönésfélét nyávintott le a fal tetejér?l, ám a kutya felelete nem lehetett valami kedélyes, mert ?méltósága szempillantás alatt a földön termett, onnan két ugrásból már a ház küszöbén, majd bent a pitvarban.  A kutya több szóra nem is méltatta. Folytatta volna útját, de sürg?s dolga akadt. Szétnézett sebtében, fát azonban nem látott a közelben. Megállt hát a fal tövében, a helyzetének megfelel? lábát felemelte, és megjelölte magának a helyet a falon, hogy máskor is rátaláljon, ha még erre jár.

Ekkorra már besötétedett. Az égen a Hold körül csillagok gyúltak, a falon sötét árnyékok kúsztak föl és alá. Egyszerre csak kihunytak az égi fények, és vakító villámok kezdték hasogatni az eget, mint megannyi éles penge, s a szél zúgását irgalmatlan mennydörgés nyomta el. Torzonborz felh?k vonultak fenyeget?en a falu fölé, ahol aztán egyre s?r?bben csaptak össze újabb és újabb villámok, és pokoli dörgések kíséretében. Nyögött a föld a szakadó es? ereje alatt. A fák ágait földig húzta a rájuk zúduló es?víz súlya.

Egy id? múlva távolodni kezdett a vihar. Hatalmas terhükt?l szabadulva a felh?k könnyedén suhantak tova a világosodó égen. Mire az utolsó elkésett es?cseppek is leértek a földre, a domb tetejéhez közeled? Nap el?re küldte sugarait, jelezve egy új nap kezdetét.

Els?ként a kakas ébredt, aki még az ólban olyan hanger?vel kukorékolt, hogy a tyúkok ijedtükben lepotyogtak a kakasül?r?l.

Nemsokára madarak trillája töltötte be a kertet, az udvart, a falut. Így adták hírül embernek, állatnak, az egész világnak az örömhírt, hogy az éjszakai viharban led?lt a fal!

 

Legutóbb szerkesztette - M.Simon Katalin
Szerző M.Simon Katalin 248 Írás
Alázattal adózom a z írás hatalmának. Számomra az írás nem csak önkifejezés, hanem maga az élet. Szeretem a ritmust, a dallamot, szeretem az életet. M. Simon Katalin