kisslaki : A veréb és az öregúr

Marcali park *

 

A veréb arrébb ment, nehogy ráessen a vadgesztenye, pedig Butzheim bácsi jó szívvel vetette elibe.

— Edd csak meg bátran! — bíztatta mosolyogva, mint Szent Ferenc, mikor Igét hirdetett az ágon billegő hallgatóinak. Az öreg, ahogy elmerülve nézte a sovány madarat, egyre jobban megsajnálta:

— Ilyet még nem látott! Ez az ütődött nem úgy guberált ennivaló után, mint a többi tisztességes társa, hanem csak úgy csirkemódra kapirgált: két kotrás a balkarommal, három a jobbal. Belenézett a háncsból font szatyorba — ami csak úgy vele volt — maga sem tudta miért, mert nem volt benne semmi. Még madárnak való eledel sem. Azért is dobta elébe azt a finom dolgot, amit eddig a markában simogatott. — Azért furcsállotta az üres cekkert. Reggel, mintha még pénztárca és ennivaló is lett volna benne…

Sajnos a bácsi elfeledte azt is, hogy a veréb akkor sem eszik gesztenyét, ha az érett termés már elhagyta a tüskés fészkét. Jaj! Még saját neve sem jutott eszébe. Nem tudta, hogy őt Butzheim Ottónak hívják, és túl van a hetvenen – és annak idején a gimnáziumban tanár úrnak szólították. Azt, meg ha mondják se hiszi el, hogy ő egy kelenföldi panellakásban van otthon; — ha otthon van, s nem éppen Marcaliban kínálgat egy kolduló verebet gesztenyével. És reggel még a boltba indult kenyérért…  

A szürkemadár nagyot nézett, amikor az a valami az orra elé gurult. Meghökkent. Felpislogott a padon ücsörgő csokornyakkendős öregúrra, mintha kérdezné: 

— Mi ez a hülye vicc, kérem? — Aztán vállat vont és sértődve elballagott az állomás felé. Nem mintha vonatra várna, hanem remélte, hogy talál még valami hamarjót vacsoráig. Ott biztos lesz valami morzsa, mert a pályamunkások éppen befejezték az ebédszünetet, s öregesen nekiálltak csákányt, lapátot fogni. A talicskákat hagyták nyugodni. Azoknak már elég volt mára; tologatni lehet őket holnap is. Aztán a gépmester is munkára noszogatta a bivalyként delelő lomha vasszörnyét, aki egyedül csak őrá hallgatott.

Ahogy áramot kapott a szitkozódó vasdög, meghalt a parkban a csend. A békésen szuszogó fák közé belezuhant a cölöpverőgép ütemes, tompa robaja, ahogy éppen egy konokfejű bükkfa fejét sulykolta. A masina türelmesen próbálta beléverni, hogy jobb neki, ha térdig áll a földben.

A gép, fenyegető zubbanása annyira megriasztotta Butzheim bácsit, hogy az egész testét elöntötte a veríték. Dermedt rémület szorította marokra a szívét, amikor körbepillantott s rádöbbent, hogy nem a kedves karosszékében ül. Eltűnt mellőle a falig érő könyvespolc, a sarokból a csavartlábú állólámpa, és eltűnt az asztal, rajta a tejjel teli tál, amibe nemrég aprított még négynapos kenyeret.

Rettegve nézte, hogy előtte egy matrózinges, haragos bronzember áll, amint fenyegetően, jobb kezével a távolabb merengő Berzsenyi közönyös mellszobrára mutat. Butzheim bácsi is odanézett, s elolvasta a költő római számmal vésett születése és halála évét, majd visszapillantott a bronzszobor oszlopára vésett írásra. Mindössze csak az volt rajta: MEMENTO

— De hát irgalmas Isten! Én is csak azt akarom! — és a tehetetlen félelemtől elpityeredett. 

A kifosztott, háncsból font szatyor reszketve húzódott közelebb gazdája lábához.   

Éppen akkor sétált el a pad előtt egy német szerelmespár. Kézen fogva, egymásba merülve andalogtak, de a hölgy nem járt annyira a fellegek fölött, hogy észre ne vegye a sírdogáló öregembert.

— Mi a baj bácsi, rosszul van? — kérdezte aggódva.

— Nem, semmi, csak pihenek — felelte Butzheim úr, és észre sem vette, hogy németül válaszolt a hölgynek, mivel őseit, még Mária Terézia hívta be annak idején.

— Hogy hívják, melyik társasággal jött? — avatkozott bele a férfi is, aki azt hitte, hogy a bácsi talán elszakadt egy turistacsoporttól. Válaszul Butzheim bácsinak újra eleredtek a könnyei.  A pár tanácstalanul ácsorgott, ekkor lépett melléjük egy diák, aki csak egy percre jött ki dohányozni a könyvtárból, ahonnan látta a jelenetet. Az ő kérdéseire is ugyanazt válaszolta az öreg, mint a németeknek, de most magyarul. A fiatalember nem sokat teketóriázott, hanem egyszerűen felhívta a rendőrségi ügyeletet, és végre rágyújtott. 

 

*

 

A kiérkezett zászlós hamar rájött, hogy kérdezősködéssel itt nem sokra megy. Az idős embernél nem volt semmi igazolvány vagy személyes jellegű notesz, papír, ami utalhatott volna a kilétére.

A pénztárcája is rég leszállt már egy figyelmes utas segítségével a siófoki állomáson, s most szegény, biztos kifosztottan, szepegve ücsörög egy kuka mélyén. — Ki tudja?

Még csoda, hogy a szatyor hűségesen, továbbutazott a bácsival Máriáig. — Igaz, üresen. 

 

*

 

A rendőrtiszt felírta a három tanú adatait, jegyzőkönyvet vett fel a történtekről, majd társával elvitték a bácsit az őrszobára. Fényképet készítettek róla egy esetleges országos körözéshez, ha időközben nem jelentik be valahonnan az eltűnését. Így persze nem engedhették az útjára az éhes, törődött öregembert, ezért átkísérték a kórházba.

Az ügyeletes orvos egy gyors vizsgálat után megállapította, hogy heveny aggkori tudatkiesése van a páciensnek, ezért átmenetileg egy állandó felügyelet alatt álló osztályra helyezték.

Közben elindult az ilyen helyzetben szokásos rutinfolyamat. Mivel három nap után se jelentkezett náluk senki, annak dacára, hogy a helyi rádióadók közölték a gazdátlan bácsi személyleírását, és a megyei lapok is leadták a fényképét — külön kiemelve az öregúr német nyelv tökéletes ismeretét is —, nem maradt más hátra, mint a keresés kiterjesztése az egész ország területére. Aznap este már a TV híradóban láthatták Butzheim tanár úr fényképét, amit aztán megismételtek a következő napokban is.

 

*

 

— A fene essen beléd! — rúgott Pálházi lelkész a zsákból kiszabadult liba után. Magára is haragudott, mert hogy lehetett olyan ügyetlen, hogy még a keze közül is kipucolt az udvarra az a hibbant szárnyas!? A harangozó, aki a Márton napi ajándékot hozta, amit a bükkordasi hívei az idősek otthonából küldtek, csak kedélyesen szemlélte a lelkek pásztorát. 

— Te is segíthetnél, örökké csak azt a rohadt TV-t nézed! — ordította Pálházi a feleségének. Az asszony nem hallotta a férjét, mert a készülék is bömbölt. A lelkész bement a szobába, s rögtön, mint akit villám sújtott, megdermedt:

— Hiszen ez Buci! Az osztályfőnök úr! — kiáltotta. — Butzheim tanár úr! — javította ki magát szégyenkezve, hiszen régen volt, hogy az osztályban egymás közt őt, csak a gúnynevén hívták. Azonnal fogta a telefont, s hívta a képernyő alján feltüntetett számot.  

Másnap korán reggel már átszállt Keszthelyen egyik buszról a másikra, majd egy óra múlva már a zászlóssal benyitottak a kórterembe, ahol a tanár úr reggelizett. A kórházi fürdőköpeny ujja belelógott a tál tejbe, de őt ez nem zavarta. Ahogy az öregúr meglátta a belépő két férfit, felderült az arca.

— Na nézd csak! Kit látok? A Pálházi! Hát téged mi szél hozott erre?

— Gondoltam, meglátogatom a tanárurat.

— Na, azt jól tetted fiam. És mi lett belőled?

— Lelkész. Református.

— Te? Hiszen fogalmazni se tudtál. Na mindegy, azért jóindulatú gyerek voltál. Ha nem is egy nagy lumen… — tette hozzá.

A zászlós megakasztotta a kedélyes beszélgetést azzal, hogy a lelkész úrral még meg akarja beszélni a továbbiakat. Mivel megállapították Butzheim úr személyének az azonosságát, a rendőrség a maga részéről lezárta az ügyet. Továbbiak intézését a lelkész magára vállalta.

Pálházi elbúcsúzott a tanártól mondva, hogy jobb lesz neki, ha beköltözik a bükkordasi otthonba, és otthagyja azt a bűzös várost. És ő, Pálházi is minden nap láthatja…

 

*

 

Két héttel később, mikor Butzheim úr már az otthon lakója volt, egyre jobban beleélte magát az új környezetébe. Az első napokban a lelkészt még szórakoztatta is, hogy az öreg tanár átnézi a következő vasárnapra írt időszerű szentbeszédét. Mosolygott, amikor visszakapta a piros plajbásszal telejavított kéziratot. Örült, hogy Butzheim úrban újraéledt a pedagógus szív.

De később, azért már nehezebben viselte el a lépten-nyomon felbukkanó kritikát. Múlt szombaton aztán végleg kifakadt:

— Az rendben van tanár úr, hogy állandóan leszamaraz engem, de kivételesen itt, az otthonba ne tegye a híveim előtt! És szépen kérem a tanár urat arra is, hogy legalább a prédikáció alatt ne csóválja a fejét, és ne vágjon olyan gúnyos fintorokat, hogy mindenki önt figyeli. 

 

*

 

Butzheim bácsi csak barátságosan bólogatott, és elköszönt, mert úgy istenigazából megkívánta a fagylaltot.

    Az öreg kényelmesen, de megállás nélkül elment a cukrászda mellett, s aztán továbbsétált a Kossuth utcán egészen a Posta útig. Az állomáson felszállt az első vonatra. Igaz, hogy már zsúfolásig tömve volt a vagon, de azért rögtön helyet adtak neki. Butzheim bácsit kifárasztotta a séta, és nem csoda, hogy rögtön mély álomba merült.

 

*

 

Mikor koraeste Pálházit felzavarta az otthonból a küldönc, hogy az öreg már dél óta nem jött vissza a városból, a pap legszívesebben elkáromkodta volna magát, de csak nagyot sóhajtott, és a telefon után nyúlt…

 

  

Legutóbbi módosítás: 2009.03.16. @ 10:00 :: kisslaki
Szerző kisslaki 252 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de