Vandra Attila : A biológiai apa

Változat a “nem ilyenek a n?k” témára. Nos, várom a kivégzést, mert nem ilyenek a n?k. De sajnos ilyen biztos van. Mert az alaposan kiszínezett történetnek van igaz alapja…

 

     – Halló, Kökösi Noémi?

     – Igen.

     – Vetési Hajnalka vagyok. Nem ismer engem, hacsak névr?l nem. Soha nem találkoztunk.

     – Még onnan se. Térjen a tárgyra…

     – Az édesapjáról szeretnék önnel beszélni… – kezdte el Hajnalka.

     – Nekem nincs apám, f?leg édes nincs! S nem érdekel a téma! – csattant fel Noémi.

     – Mindenkinek van édesapja…

     – Nekem csak biológiai van! – vágott Noémi a szavába.

     – Az édesapja az éjszaka szívinfarktusban meghalt. Holnap lesz a temetése a …

     – Mondja, mi közöm nekem ehhez? Apa nélkül n?ttem fel. Elhagyott, amikor pici voltam, rám se baszott egy életen át, s én meg tán virágot vigyek a sírjára, sírjak is, mert úgy illik, fogadjam szenved? arccal az ismeretlen emberek részvétnyilvánítását, amikor csak annyi közöm hozzá, hogy az ? spermiuma egyesült anyám petesejtjével? Nem, ennyire képmutató nem vagyok. Nem fogom eljátszani a gyászoló lányának a szerepét. Nincs gyászolnivalóm, s erre pazarolható id?m se.

     – Sok mindent nem tud az édesa…

        Nem tudta befejezni a mondatát. Egy csattanás jelezte, hogy a vonal túlsó oldalán lecsapták a telefont. “Szent Habakuk, hogy gy?löli ez a lány az apját!” – gondolta Hajni, miközben letette ? is a kagylót.

        Laci felkapta a fejét.

     – Mi történt? – kérdezte Laci aggódó hangon. – Nagyon feldúlt vagy. Ki volt az?

     – Egy ismeretlen n?i hang. Meghalt a biológiai apám. Megmondtam neki, hogy nem érdekel.

     – Háát… Nem úgy t?nik, mintha hidegen hagyna…

     – Ha ?t nem érdekeltem, amíg életben voltam, akkor nekem is jogom van hozzá, hogy ne érdekeljen a halála. Ahányszor eszembe jut az a semmirekell?, felmegy a cukrom – magyarázkodott. – Anyám idegroncs lett, annyit szenvedett miatta. Csak szóba került a személye, s máris kiabálni kezdett. Aztán bocsánatot kért. Sohase heverte ki a válóperüket, s a válóper utáni pereskedést. Miattam nem ment férjhez, nehogy még egyszer egy olyan alakkal hozza össze a sors, aki nekem szenvedést okoz.

     – Én csak egy kolléga vagyok, s nincs jogom életedbe beleavatkozni. Ám engedd meg, hogy szóvá tegyem: nekem e történetben valami nagyon furcsa. A válópert?l és a pereskedést?l ? szenvedett, de téged akar megvédelmezni.

     – ? mindig ilyen áldozatkész volt. Mindent feláldozott értem, hogy ne érezzem az apám hiányát.

     – A másik dolog, ami furcsa, hogy azt bizonygatod, hogy neked semmit sem jelent, de már a puszta említése is kibillent lelki egyensúlyodból.

     – Ó hagyj békén, és ne játszd velem a pszichológust! Ha szükségem lesz rá, akkor keresek magamnak pszicho-terapeutát! – csattant fel újra Noémi, és kiviharzott az irodából.

 

                                                                        *

       

        Noémi ritkán járt Négyfaluban, akkor is csak átbuszozott a másik végére, amikor kirándulni ment a Tatrang-, vagy a Garcsin-völgybe, esetleg a Csuklyon-havasra. Most lassan bandukolt felfelé a Bolnok-utcán, figyelve a házszámokat. Nem sietett, mert egy fél órával hamarabb érkezett. Szeretett volna minél hamarabb túl lenni rajta. A 12-es szám el?tt megállt, s habozott, mert két bejárat volt a házon. A házon egyetlen tábla se jelezte, hogy ügyvédi irodát rejtene. Az jobb oldali bejárat fölött ott állt viszont a cégér, hogy “Fényképész”, a másik bejárat magánlakásnak t?nt. Már épp be akart csengetni a bal oldali ajtón, amikor kitárult a fényképészet ajtaja, s egy fekete ruhába öltözött, 50 körüli n? lépett ki rajta.

    – Jó napot Noémi! Mégis eljött! Az ügyvéd úrral való beszélgetésük után nemigen reméltem, hogy tényleg el fog jönni – mondta, miközben kulcsra zárta az ajtót.

        Noémi felismerte a hangot. Ez volt a n?, aki tudatta vele telefonon az apja halálát. “Hogy is hívták? Valamilyen Hajnalka?” – villant át Noémi agyán a gondolat.

     – Megértettem az ügyvéd úrral való beszélgetés során, hogy így rendez?dik el a legsimábban, s könnyebben túl leszek rajta, mint ha több idézést is kapok.

     – Hamarabb érkezett. Az ügyvéd úr még nincsen itt. ? csak hatra jön, ahogyan megbeszéltük. ? hozza az iratokat is, két formában is: arra az esetre, ha lemond, amint jelezte, vagy ha mégis meggondolta volna magát, s nem mond le az örökségr?l. Addig fáradjon be, és üljön le az édesapja dolgozószobájában. Nekem még van két kliensem – zárta ki a a ház másik ajtaját. – Egy kávét?

     – Nem kérek semmit. De honnan ismer engem? Hiszen sohasem találkoztunk.

     – De igen. Az els? fotó-kiállításának a megnyitóján Brassóban. Csak akkor én ott voltam a tömegben, és nem figyelt fel rám. Nagyon tehetséges.

     – Ön… A felesége? – mérte végig Noémi, elengedve a füle melett a dicséretet. Valamikor nagyon szép n? lehetett.

     – Nem. Nem voltunk összeházasodva. De az utóbbi években együtt éltünk, s együtt vezettük ezt a kis vállalkozást. Jaj, bocsánat, be sem mutatkoztam, Vetési Hajnalka vagyok.

Noémi közben belépett a hallba. A berendezés szerény volt, szerény anyagiakról, de m?vészi érzékr?l árulkodott.

     – Az ott szemben édesapjának a dolgozószobája.

        Miközben a Hajnalka megmutatta neki az utat a szemközti szoba felé, Noéminek az agyában zakatolni kezdett egy vészjelz?, amelyet az az információ indított el, hogy az apjának a szeret?je ott volt az ? els?  fotókiállításának a megnyitóján. Hol volt akkor az apja? A szíve, a torkában vert, s egyre er?sebb ritmusban, amikor lenyomta az ajtó kilincsét. Érezte, hogy ott, az ajtó mögött egy nagy titok lappang. A látvány, ami eléje tárult, mégis mellbe vágta.

     – Úristen! – kiáltott fel, amikor felgyújtotta a villanyt. Apró kicsi szoba tárult elé, melynek nem volt ablaka, csak egy szell?z? nyílása. A szoba oly pici volt, hogy alig fért el egy íróasztal, rajta számítógép nyomtatóval, és néhány szerszám, valamint egy könyves-szekrény. A szekrény polcain albumok, könyvek, folyóiratok, fényképez?gépek, és állványok, több lámpa, fénysz?r?k. A falakon nem volt talpalatnyi hely a sok fényképt?l, újságkivágástól. Megtántorodott. Hajnalka megfogta hátulról.

     – Üljön le a karosszékbe. Hozzak egy pohár vizet?

     – Neeem… Már nem szükséges. Csak erre a látványra nem számítottam – magyarázkodott zavartan Noémi.

     – Akartam mondani telefonbeszélgetésünk alkalmával, hogy sok mindent nem tud az édesapjáról. De nem hallgatott végig.

        Noémi szinte nem is hallotta, hogy mit mondott Hajnalka. Csak nézett körbe-körbe, állandóan vissza-visszatérve a legnagyobb képre az íróasztal fölött. ?t ábrázolta abban a ruhában, amelyet életében egyetlen egyszer vett fel. A kicsengetésen. Miféle titok lappang itt? Lassan elszakadt a nagy képt?l. A nagy képet kisebbek vették körül, mind ?t ábrázolták kronológiai sorrendben. Ott volt óvodáskorában, els? iskolai napján, fels?s korában, a gimiben, az érettségin és feln?tt korában. A másik fal újságkivágásokkal volt tele és néhány diplomájának a másolatával. Rossz min?ség? képek voltak. Látszott, hogy nem profi kéz készítette ?ket. A másik falról az általa készített képek másolatai néztek Noémivel szembe. Kett? bekeretezve. Azok, amelyekkel díjakat nyert. Mellettük néhány kép a kiállításairól. “Honnan kerültek ezek ide?” – töprengett Noémi. A kiállításaira bárkinek bejárása van. Egy folyóiratot, újságot bárki meg tud venni. A képei egy része megtalálhatók az interneten. De az ? képei? S egyiket se ismeri. Figyelmesebben kezdte nézegetni ?ket. Megannyi teleobjektívvel készült kép…

       Hajnalka széket hozott magának, s leült Noémivel szemben.

     – Gondolom sok kérdés van ezután a látvány után.

     – Iii-igen. Van egy néhány.

     – Miel?tt feltenné ?ket, én szeretnék kérdezni valamit. Mit tud szülei válóperének körülményeir?l? És mit arról, hogy miért nem látogatta az édesapja?

     – Apám elhagyta anyámat egy másik n?ért…

     – Akit, gondolom, “az a büdös kurva” néven ismer. Az én voltam. De nem hagyta el édesanyját és nem is csalta meg. Hisztériásan féltékeny volt, s hozzám jött panaszkodni. Édesanyja rájött, hogy nálam volt. Nem engedte be a házba. Édesapádnál nem volt kulcs. Visszajött. Itt töltötte az éjszakát a nappaliban. Erre aztán tanúja is akadt, bizonyítani is tudta a válóperen.

     – Utána évekig pereskedtek, anyám belerokkant. Én egész pici voltam. Most mintha vissza is emlékszem egy jelenetre: Anyám kisírt szemekkel jött haza, ölbe vett, s mondta: el akarnak szakítani t?lem, de ? nem hagyja, megvéd, az élete árán is! Akkor nagyon féltem, hogy ?t is elvesztem.

     – Évekig pereskedtek, a láthatásért. A válóperen anyád megmondta apádnak, hogy megfizeti az árát, mert megcsalta. Végül elérte, hogy megtiltsák neki a láthatást.

     – Mivel? – kérdezte Noémi gyanakvó hangon. – Az elvált szül?nek ahhoz törvény adta joga van, hogy láthassa a gyermekét.

     – Tanúkkal igazolta, hogy ön mindig sírva ment vele találkozni. A láthatási napra mindig kitalált valami er?sen vonzó programot az ön számára, amir?l le kellett mondania – miatta. Aztán mindig összevesztek, de csúnyán kiabáltak egymásra, s ennek ön a tanúja volt. Nem, csodálom, hogy egy adott pillanatban az édesapjával való találkozás a tortúrával volt egyenl? egy akkora gyermeknek. Ezt igazolta a pszichológiai vizsgálat is. Aztán a törvényszék úgy látta, hogy a gyermek érdeke, hogy ne láthassa az édesapját.

     – Ne haragudjon, de ezt nem tudom elhinni. Édesanyám nagyon szeretett, mindent feláldozott volna értem. Nem ártott volna nekem. A világ minden kincséért sem.

     – A világ minden kincséért biztos nem. De vajon mi volt er?sebb, az ön iránti szeretete, vagy férje – az ön édesapja – iránti gy?lölete? Itt vannak a per anyagainak másolatai. Olvassa el. Lehet, hogy ön is elhiszi a vádakat, amit felhoztak édesapja ellen, de egy dologról meg fogja gy?zni. Az édesapja küzdött azért, hogy láthassa.

     – S miért adta fel a harcot?

     – Mert a szakért?i vélemény meghallgatása után arra a következtetésre jutott, hogy a harc folytatásával tényleg ön szenved a legtöbbet. S anyaként jó volt, szeret?, gondoskodó, áldozatkész, leszámítva a túlzásokat. Inkább ezt választotta – mutatott körbe Hajnalka a szoba falain. – Beszéljen a volt óvó néniével és tanító néniével. Állandóan érdekl?dött ön iránt. Egyes képeket, például a diplomáinak a fényképeit, t?lük szerezte be azzal az ígérettel, hogy nem fog megpróbálni találkozni Önnel. Én csak az édesapja variánsát mondtam el. Nem köteles nekem elhinni.

     – De akkor, amikor nagyobb lettem, s már megérthettem volna, miért nem próbálta meg? – tamáskodott tovább Noémi.

     – Tudta a tanító nénit?l, hogy végtelenül gy?löli. Nem merte kockáztatni, hogy elutasítja, és hogy azzal, hogy felkavarja, csak rosszat okoz önnek. Ön meg se hallgatta volna. Hiszen nekem is lecsapta a telefont, amikor megtudta, hogy róla akarok beszélni. 

        Csengettek.

     – Azt hiszem, hogy megkérem az ügyvédet, hogy halasszuk el az iratok aláírását. Eméssze meg el?bb magában a mai eseményeket. S nézzen utána, hogy mi igaz bel?le, és mi nem.

     – Nem tudom, eldönteni, hogy köszönettel tartozom-e önnek ezért a felvilágosításért. Ha nem igaz az, amit mondott, akkor nem. Csak felkavart. De ha csak fele igaz, akkor át kell értékelnem édesanyámat. Nyertem egy sosemvolt édesapát, s elvesztettem a hitemet édesanyámban. Egy édesanya helyett, aki szeretett és felnevelt, lesz egy anyám, aki megfosztott édesapámtól… Ezt nehéz lesz feldolgozni.

     – Édesapja meghalt. A végrendeletét, az utolsó kívánságát kívánjuk teljesíteni. Ismertem édesapját. Az utolsó dolog, amit kívánt volna, hogy ezt megtegye. Hagyja meg az édesanyját azon a piedesztálon, amelyre felemelte gyermekkora során. Fogadja el, hogy az, amit tett, azt jó szándékkal tette. Azt hitte így tudja megkímélni egy még nagyobb csalódástól. S félt attól, hogy el fogja önt veszteni. Mert szerette, a maga önz? módján. S édesapjából se gyártson mártírt. ? is ember volt, és esend?. Erényekkel és hibákkal. Néha nem volt könny? mellette élni. Volt pillanat, amikor el akartam költözni t?le.

     – Nem lehetett könny? e szobával sem egy házban élni…

     – Amikor hozzá költöztem, ez a szoba megvolt… És segített az én gyermekeimet is felnevelni. – Kis szünet után szomorkás mosoly jelent meg a szája szélén, majd hozzátette: – Valóban nem volt könny?.

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 699 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.