Hiába van korlát,
így is hívogat a mély,
ugornék utánad,
vagy inkább szárnyalnék feléd.
De lázas szívemben az álmok
visszarántanak e szél seperte létre.
Hiába a kapaszkodó benned,
az utolsó lépésben ott sűrűsödik
a jelen a múlttal,
csak egy villanás a zuhanásban,
üres tekintetedben,
komiszan vergődik az élet a halállal.
Már nem féltesz önmagamtól sem,
anyámat küldted, apámat vitted.
Magadtól meg miért is óvnál,
íratlan sorsom vagy, és én
a te könnyező kereszted.
Ha értenélek, talán eléd is térdepelnék,
és megkérdezném, van-e értelme
átlépni a holnapok küszöbét.
Vagy kérnélek, mutass arra
az egyetlen útra,
melynek soha nincs vége,
ahol naptól napig húzódik
a végtelenben cirkuláló fény,
a holdcsendre fordulva.
De már te is elvesztél ebben
a meddő éden-burokban,
ahol Ádámok, és Évák helyett
Káinok, és Ábelek bolyongnak.
Egy elmosódott máz vagy kereszteden,
és én csak álmaimban ismerkedem veled.
Igaz fényt lopok tőled, és hazug sötétséget,
párnám alá rejtem, és azt képzelem,
meg nem született gyermek vagyok,
elrejtőzve, halkan ringok… ringok…
a világ fuldoklón szorító méhében.
Te vagy az ég, és te vagy a föld,
a zubogó vér, az utolsó sikoly.
Néha elhagylak magamból,
de már nem menekülök tőled,
léted szívembe ütött ős-lenyomat.
Páros magány ez az együtt lélegzés,
veled Istenem,
lelkünkre feszülő kárhozattal
cipeljük egymást örök könyörületben.
Legutóbbi módosítás: 2009.02.22. @ 11:34 :: Szilágyi Hajni - Lumen
