Szulimán Eleonóra : Ángyika

*

 

Káposztáslepény illata járja be a lakást. A család nagy kedvence. Évente legalább egyszer meg kell sütnöm a békesség kedvéért. Bevallom, szeretem is sütni, bár nagyon időigényes. Tavaly ősszel elmaradt. Múlt hétvégén bepótoltam. Ángyikától kaptam a receptet régen, sok-sok évvel ezelőtt… annak is jó ideje már, hogy nincs közöttünk. Utolsó találkozásunk jut eszembe, az idősek otthonában élt már akkor régóta. Ő maga választotta. Férje halála után házukat eladta, az árát gyerekeinek, unokáinak szétosztotta. Jól bírta még magát, nem szorult volna külső segítségre. Előrelátó volt. Nem akart nyűg lenni gyerekei, unokái nyakán, ha majd nem bírja egyedül. Kevesen gondolkodnak így.

Az idősotthonban egy kicsi szobában, többedmagával lakott. Mindössze egy heverője volt, mellette éjjeliszekrény, a ruháinak egy nagyobb szekrény, a fekhelye fölött a falon egy-két családi kép lógott, fiókjában néhány kedves tárgy, emlék. Ennyi volt minden vagyona. S ami nem látszott, azt a szívében hordta. Életének és elsőszülött halott fiának emlékeit. Ezekről tudott hosszan, ízesen mesélni. Szerettem hallgatni. Nagyon szerettem, ha mesélt a régmúltról, életének epizódjairól. Ő is szerette, ha meghallgatják. Elvesztett fiát már rég nem siratta. Tudta, ez már nem segít rajta. Beletörődött. Kárpótolták unokái, akikben megtalálta örömét.

— Nekem nincs már másra szükségem, csak nyugalomra — mondta. Megfáradt, kérges kezét összekulcsolta, kicsit visszarévedt a múltba, majd folytatta. — Itt megvan minden, ami kell már ebben a korban.

Ángyika keze sokat mesélt. Egy élet rajzolódott ki rajta. Egy dolgos, becsületes, nehéz paraszti élet. Tisztességben érte meg az öregséget. Egyik lábát nagyon fájlalta. Nem emlékszem már melyiket. Korábban combnyaktörést szenvedett, műtötték is, de már sosem lett tökéletes. Csendesen tűrte kínját, sosem panaszkodott. Ha sokáig ült, nehezen állt fel, botját hívta segítségül. Rátámaszkodott. Sokáig állt így, ha az ülésben elfáradt. Ágyban fekvő betegség elkerülte. Kilencven felé járt, amikor lelke végre megnyugvást talált.

Ritkán mentem be hozzá. Ilyenkor nyugtatgattam magam: „Most nem érek rá” —, „majd legközelebb bejövök” —, „sietnem kell”. Nem mentem be legközelebb sem. Tudom, becsaptam magam. Szükségem lett volna többször, hogy nála legyek. Anyám akkor már nagyon beteg volt. Szükségem lett volna, hogy kapjak tőle egy kis szeretetet, s adjak is neki. Amikor néha meglátogattam, mindig marasztalt. Mondta, hogy ne menjek még. Olyan ritkán van látogatója. Akkor mindig megígértem, hogy megyek, mégsem tartottam be, a dolgaim más irányba vittek.

Nagyon szerettem a társaságát, pedig nem sokan szerették a modorát. Nyers volt, őszinte, szókimondó. Véleményét nem rejtette véka alá. Nem szavakkal, a tetteivel beszélt egész életében.

Kicsi gyerekkorom óta ismertem. Sokszor voltam náluk nappal is, esténként is. Aludtam is náluk egyszer-kétszer. Aludni nem szerettem ott, mert reggel nagyon korán kellett kelni. Nagybátyámmal etették az állatokat, mi az unokáival együtt még aludhattunk volna, de ki tud aludni, amikor visítanak a malacok az ólban? Volt náluk mindenféle aprójószág is, kacsa, liba, gyöngyös, tavasszal kiscsirkék. Ősszel hatalmas mérges pulykák kergették egymást az udvaron.  

Ángyika minden hétvégén sütött valami finomat. Télen hájas kiflit, sokféle kőttésztát, tepertős pogácsát, nyáron meggyes lepényt, almás bélest, ősszel káposztás lepényt. Igen, a káposztás lepény volt a legfinomabb. Már én is sütöm régóta. A receptet tőle kaptam.

Egyszer, évekkel ezelőtt, amíg élt, nagyon nagy adagot sütöttem. Vittem neki is az otthonba kóstolót. Nem mondtam meg, mit hoztam. Ölébe tettem a csomagot. Lassan hajtogatta szét a papírt. A két nagy aranybarnára sült káposztáslepény még meleg volt. Ennyit mondott csak:

— Látom már megtanultad.

Ennél nagyobb dicséret nem kellett. Jóízűen nyelte a falatokat. Néztem, ahogy ette a sülttésztát, elégedett mosollyal az arcán. Öröm volt, hogy én is tudtam adni Neki, s akkor ez volt a legtöbb, amit adhattam.

 

Kisült az utolsó tepsi káposztáslepény is. Szépen sorakoznak a nagy retikülök. A sült illata még sokáig terjeng a lakásban. Emlékeket idéz, régieket… szépeket. Ezek az emlékek az emberi méltóságról mesélnek.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.02.22. @ 11:35 :: Szulimán Eleonóra
Szerző Szulimán Eleonóra 166 Írás
"Az állatok segíthetnek minket hétköznapjainkban, az álmainkban és a meditációnkban. Mivel az emberek előtt teremtettek, közelebb vannak A Forráshoz, és szövetségeseink, vezetőink, barátaink lehetnek a teljességhez vezető úton." - Inuit eszkimó asszony