– Papa!
Rekkenő hőség volt. A verejték, maróan csörgedezett a hófehér ing szorításában, de mindenek fölé tornyosulva ott lebegett az elhunytat övező tisztelet. Szerencsére sokan jöttek el. Mint mindig, most is pár percet késett.
Hátulról érkezve ez nem lehet feltűnő – gondolta – és az apró kis sírhalmokat kerülgette gondosan. Minden figyelmét erre összpontosítva közeledett a kiásott sírgödröt övező sokaság felé.
Kellemesen elmerült az észrevétlenség tévhitében. Ez jól esett, végre tudta, érezte az ártatlanságát.
Egyszer majd ő is… Ezt a gondolatot az esze diktálta, akarta, hogy ez sosem válhat valóra. Szerette a létezést, gyűlölte a világ múlandóságát. Az unalmas világ megannyi rezdülése mindig új felfedezést adott.
A gyászoló család közelében állt meg. Körbetekintve ismerős arcokat vélt felfedezni, de ebben nem volt biztos. A bizonytalanság leple alól néhány megrovó pillantás tekintett rá, érdektelenül. Úgy rémlett, valahonnan ismeri őket. A szemekből következtetni lehetett erre, de nem tévedhetetlenül.
Sokszor átélte már ezt, utcán, gyalogosan közlekedve, szinte minden nap. Nem szeretett határozottan az emberek arcába nézni, mert a szemből sugárzó jóindulat feltétlenül meggyőzte arról, hogy ismerőssel találkozott és akaratlanul köszönni volt kénytelen. Ilyenkor, ha az arc nem volt azonosítható, máris ott volt a belső válasz: „a hiba az ön készülékében van.”
A pap megkezdte beszédét az égő fáklyák mögött. A táncoló lángok között unalmasan ugyanazok a szavak pattogtak méltósággal. Egy részük ismerősen csengett, de értelmüket elnyomta az egyhangúság.
Egy kislány hangja felzokogva felülkerekedett:
– Papa!
Anyja dagadtra sírt szemekkel csitítgatta.
Igaz és igaztalan tekintetek rosszallóan vették tudomásul a méltatlan viselkedést. A kislány őszintén zokogott. Nem tudott másként, csak őszintén érezni. Még sok mindent meg fog tanulni, még hosszú az idő. Hihetetlennek tűnt a gondolat. Titokban tudta, hogy hazamennek, este majd a papa fog mesélni. Tegnap megígérte.
A meleg már elviselhetetlenné kezdett válni. Tudta, hogy a sírásók munkáját már csak a koszorúk, elhelyezése fogja követni. Rengeteg koszorú volt a halottas kocsi platóján. Sosem volt érthető, hogy ilyen tömérdek koszorút hogyan tudnak olyan gyorsan a friss sírra tenni.
A kegyelet virágai hatalmas súllyal telepedtek az elhunyt fölé.
Mi van, ha mégis él? Ha ki szeretne jönni. Talán most kezd révületéből magához térni és a pusztító bezártság az őrület határáig kergeti. Innen már nincs kiút. Gondos kapavágások és a lapát utolsó simítása tette a sírt szabályossá.
Talán jobb az elégetés, ha már a világ döntött. Ilyenkor már nem számít az egyéni óhaj. „Porból lettél, porrá leszel!” A port dobozokba rakják. Látott egyszer egy filmet, amelyben a hamvat – a végrendelet szerint – szétszórták az óceán felett. A nagy hajóról ezerfelé szállva, mintha a létezés meg sem történt volna.
Csak az emlékekben marad meg. Már nem érezhet, de gondolatait tovább vihetik. Ha megtörtént, ne szégyelld, már késő. Mindig ugyanezek a furcsa gondolatok.
Meg kellett lazítani a nyakkendőt, talán nem veszik rossz néven. Van, aki nyakkendő nélkül, rövid ujjú ingben jött el. A fejfát nézte. Arany betűkkel íródott. A számok szabványszámok. Csak a név cikornyásabb, nehezen kiolvasható. Nem ismer ilyen nevet. Megdöbbenten próbálja újraértelmezni a betűket, de semmi kétség (ha nehezen is, de olvasható): nem ismeri.
Kifelé a tömeg végére maradva lassan bandukol. Persze, ők nem tudják, lehetett távoli rokon, vagy egykori munkatárs.
Megáll rágyújtani. Ezzel is megy az idő. A távozó gyásznép nem figyel rá. A ravatalozó felől újabb halottas menet érkezik. A koporsó mögött a gyászoló család, zokogva. A menet elhalad mellette.
Ismerős – vagy csak szimpatikus – tekintetek kérdőn néznek rá: „Te már itt vagy? Késni szoktál”
Legutóbbi módosítás: 2009.02.03. @ 10:00 :: Berta Gyula
