Kedves Ady!
Olvastam a versedet, és arra gondoltam, írok neked!
Én olyan vagyok, milyet szeretnél: konok fejemet magasra tartom, és csak állok az utcasarkon, testemet eladnám néhány szép szóért… De lásd, ma is mit kerestem! Néhány csóktalan csók, hideg ölelés lett megalkudott bérem, pedig t?z ég bennem, mint benned.
Gyere el értem, vigyél magaddal! Hiszen, te mondtad: Téged nem érdekel, hogy mások minek tartanak.
Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a siromba.
Álljon el?mbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”
Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.
Igen, igen, igen! Téged kerestelek, Téged akartalak, „Te vagy, akit vártam”! És lásd, szívem is nyitva el?tted! Tudom, ott van neked Léda, ki megmutatta neked az utat, s Párizst. Szép lehet! A macskakövek, az emberek, s mondják, a lányok is oly könnyen élnek, a Notre Dame lábainál fest?k henyélnek. Szóval, biztosan sokat láttál, de én vagyok, ki vár rád a holdvilágnál.
Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.
Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.
Jaj, kedves Ady! Be kell valamit vallanom!
Még sose telt meg úgy a lelkem, mint mikor hozzám ért a versed. A gyönyört, amit eddig adtam, vissza igazán sose kaptam, mert hiányzott az a valami, ami most megérintett, itt, a sorok között. Lelkem új ruhába öltözött, és csak neked akar tetszeni!
Mentsd meg szétszórt életem, kedves Ady! S meglásd: ha te leszel bajban, majd én óvlak téged.
Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Borúljon rám és óvjon átkarolva.
Tisztító, szent t?z hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.
Én is hitetlenül élek – habár izgat a Nagy Titok, vajon ki igazgat, ki teremtette ily tökéletesen tökéletlenre a világot -, de hogy mi lesz a síron túl… Az nem érdekel! Megyek el?re, úszok szemben az árral, nem tör?dve azzal, mi vár a másik parton, hogy majd hol ér utol épp az alkony.
S ha csatázni kell, nem nézem: szélmalommal, vagy hadsereggel, megküzdök mindenért, akár csak te!
Jaj, Ady! Miért nem félek?
Hiszen, félnem kellene! De csak a csókra vágyom, az ölelésre. És tudom, élhetnék szebben! Mégis, lásd: csak veled tiszta a lelkem.
Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.
Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza ?: legyen ? az Élet.
Most én könyörgök hozzád a szavaiddal, hogy „békíts ki Magaddal, s magammal”, mert
nekem te vagy az Isten, te vagy a Minden. Látod, ezért olyan sebezhet?ek a hitetlenek, mert mindenkinek kell valaki, kit Istenként szeretnek.
És bár lehet, van a világon t?lem szebb, ki lenne a kedvesed, de olyan szép nincs egyse, mint amilyen én, ha arcomat tartja két kezed.
Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.
Szétzúzva minden k?táblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsg? világot.
Együtt kacagnánk végs? búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.
Te Minden Titkok Tudója, Midász király sarja, ki érti a nádi beszédet, gyere el értem és szeress!
De ha nem jösz, azt se bánom! Akkor majd egyedül megyek az úton, fülemben új id?knek új dalaival, mert már a hitem örök, hogy mindenben ott kísértesz.
Meghalnánk, mondván:
„B?n és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”
Kedves Ady!
Köszönet érted!
______________
Ady Endre: Az én mennyasszonyom c. versének felhasználásával.
Legutóbbi módosítás: 2009.01.14. @ 08:05 :: Pozsa Ágnes