Péri Györgyi : Szép szomorúság

Amikor a babona menti meg az ember életét…

 

 

A férfi leszállt a lóról, és elengedte a kantárt. Nem kötötte ki az állatot, tudta, hogy az nem fog elmenni. Neki mindenki engedelmeskedett. Megvet?n megnézte a kis házat, s kopogás nélkül, kicsit lehajtott fejjelt bement az ajtónyíláson.

 Sára felállt, ahogy a szikár alakot meglátta. Nem csak a pazarul díszített, kényes ruhájáról ismerte meg a rettegett grófot, már régen, nagyon régen beleívódott a zsigereibe a hang, és ez a fölényes, kemény arc.

Fájni kezdett megtöredezett térde, érezte újra az áporodott pince szagát, a vas szorítását, hallotta a csont ropogását…

– A grófné? – csattant a kérdés, ahogy szeme megszokta a félhomályt.

– Elhunyt uram, ahogy a gyermek megszületett.

– Szóval igaz… Mennyi ideje is? – a kérdés közömbösnek t?nt, de tele volt fenyegetéssel…

– Lassan három éve lesz annak, uram…Ön külhonban háborúzott…

– Három éve – motyogta maga elé a férfi megszakítva a n? magyarázkodását -…három éve akkor a járandóság se járna! – tette még hozzá keményen.

Sára nem merte mondani, hogy a gyermek vér szerinti jogán járna… dehogy gondolt ? akkor a gyermekre!…Remény…, hogy illik rá ez a név!

Nem ismert meg – gondolta. – Sokan voltunk akkor, lehet, hogy nem is ismerne meg soha.

Ez a gondolat visszaadta a magabiztosságát. Határozottsága, amely miatt a faluban annyira tisztelték, visszatért.

– S a gyermek? Most hol van?- kérdezte a férfi.

– Kint, uram, az állatokat eteti.

– És miért nem öltétek meg? – lépett egyet el?re fenyeget?en, az asszony szemébe fúrva tekintetét.

Sára lehajtott fejjel válaszolt:

– Egészséges gyermek volt uram. Egyetlen bába sem vállalta ezt a felel?sséget.

– Nem, mi? – szólt gúnyosan a férfi. Lassú, unott léptekkel körbejárta a szobát, egy-egy csipkét megérintve, szemügyre véve annak mintáját, közömbös hangon hozzátette. – Azt rebesgetik, hogy foggal született. Hogy boszorkány! – fordult meg hirtelen a boszorkány szóra, és az asszonyra meredt. Oly er?, s szándék volt a kijelentésben, hogy Sára akaratlanul válaszolt:

– Igen uram.

– Gyáva, hazug népség! – csattant fel a férfi élesen. – Nem mertétek megtenni, mi? Akkor, majd megteszem én!!

S kardját kihúzva elindult az ajtó felé.

Sára öntudatlanul kiáltotta el magát.

– Reményke, fuss!

A gróf megtorpant, mint akire átkot szórtak.

Úgy értette: Reménye, huss! Keményen, ölésre készen tartotta a kardját, és az asszony felé fordult.

– Te vagy a banya, vénasszony! Az utódodat neveled, he? – S féloldalas léptekkel elindult felé. Sárában a régi fájdalom feloldódott, az elkerülhetetlennel szembenézve valami felfoghatatlan nyugalom áradt szét benne. Érezte, a férfinek nincs már hatalma rajta. Gúnyosan, s gy?lölettel, sziszegve válaszolt.

– Ha úgy lenne uram… te már nem élnél.

A férfit megakasztotta a pimasz tegezés, s a vakmer? kijelentés, amely oly er?vel, és nyíltan lett kimondva, hogy kétség sem fért ahhoz, hogy igaz.

 Ha nem ? az, akkor honnan? Honnan ez keménység? – t?n?dött, s lazított a kardja tartásán, s kissé összehúzott szemel fürkészte az asszony arcát – Bizonyosan a kis boszorkától kapja az erejét – gondolta még.

 

Abban a pillanatban nyílt az ajtó. Remény, csak azt hallotta, hogy a nevét kiáltják. – Már megint elfelejtettem valamit – gondolta. – S míg ment, meglátva az idegen lovat, beszélni kezdett hozzá.

– Szia paci! Játszol majd velem?

A ló követni kezdte egész az ajtóig, még a fejét is bedugta utána az ajtónyílásban… ahogy anno a kecske..

A lányka bent egy idegen férfit látott, aki hirtelen felé fordult, egy hosszú fényes késsel a kezében, s mögötte nénjének gy?lölett?l eltorzult arcát.

H?, de mérgesek – gondolta – jobb, ha már most megbánom, akkor talán kevesebbet kapok.

Ezzel lassan letérdelt, kis fehér hálóingszer? zsákruháját a térde alá t?rve, imára kulcsolta a kezét, és lehajtott fejjel várta, hogy elmondják neki, mi is a b?ne.

Sára ránézett a gyermekre, érezte a szorítást a mellkasában, a szárazságot a nyelve alatt, a verítéket a hátán. Nem tudott se mozdulni, se szólni. Kitágult szemmel, meredten állt. A férfi, mikor nyílt az ajtó, kardját magasba emelte, hogy lecsapjon vele. A térdre hulló, fehér ruhás kislány látványa megakasztotta a mozdulatot.

 Megállt az id?. Csak a galambok búgását lehetett hallani.

Gyászruhában van, és felkínálja magát – gondolta a férfi, miközben felrémlett a múltból, egy dohos pince mélyér?l a régi átok. „És gúnyosan rád tekint majd a halál angyala, mely téged is megtalál gróf, téged is megtalál egyszer!!”

Remény érezte, hogy a feszültség csökken a szobában, s pajkosan felsandított a férfira. „mert gúnyosan rád tekint majd.” Kongott a gróf fejében…

A gróf hirtelen kardját leengedve, határozott, siet?s léptekkel kiment a szobából. Még hallani lehetett, amint „átkozott némber” kiáltással felült a lovára, s elvágtatott.

Remény meglepettem nézett utána.

Sára remegve lerogyott a székre, mellkasára szorította a kezét, csukló zokogásba kezdett….

A megkönnyebbülés könnyei lemosták a rettegést az arcáról.

Remény értetlenül felállt.

Már nem gondolt a büntetésre. A Nénje sír.

Odament hozzá, s kis kezével megsimogatta a n? haját. Majd lágyan elvette kezét az arca el?l, s az ölébe mászott.

A n? elfordított arccal hagyta.

Remény elvette a mellkasra szorított ráncos kezet is, és odatette a saját kis kezét.

Sára érezte, hogy a szorítás enged, a bensejében lassan elsimul a fájdalom, s béke marad utána.

A kislányra nézett.

Az félrebillentette kis fejét, s elmosolyodott.

Másik kezecskéjével megsimogatta az asszony arcát.

– Meggyógyítasz? – kérdezte Sára suttogva, a kék szempárt fürkészve, s nagyot nyelt.

– Hát persze! – mondta Remény vidáman, s egy kis kacajjal leszállt Sára öléb?l. Kifele indulva azonban még visszafordult…

– Mért, Nénje, beteg vagy?

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.01.25. @ 11:35 :: Péri Györgyi
Szerző Péri Györgyi 67 Írás
Sziasztok! Tanárként dolgozom, s bár harmadik gyermekem születése óta nem írtam, húgom ,és barátja biztatására én is regisztráltam közétek. Kíváncsian várom javaslatotokat, véleményeiteket!