Pápay Aranka : Gyöngyike – I.

Kása Terka meséje, filctoll rajza

I. rész

 

 

 

Mondd csak kisbarátom, szeretnél egy igazi, de mesés történetet meghallgatni?

Ha igen, elmesélek Neked egy ilyen történetet.

Ami nem egyébről szól, mint arról, hogy hogyan ajándékozta meg családunkat, édesanyám Gyöngyike nevű tyúkocskája.

Nem adhat ajándékot egy tyúk?! — azt mondod?

Dehogyisnem! Csak olvass tovább, és megtudod te is, hogy ajándékozni, örömöt szerezni az is tud, akiről nem is gondolnád!

 

Édesanyám nagyon szerény, de csodálatos és nagyszerű, falusi gazdasszony volt.

Tudója mindannak, mit a huszadik század első felében, gazdasszonnyá váló leánynak tudnia illett.

Szerette és szívesen foglalkozott a ház körül élő kisebb-nagyobb állatokkal is.

Előbb szükségből, később már a maga kedvére is, mindig tartott az udvarban: kacsát, libát, tyúkot, a természetesen meglévő kutya és néhány macska mellett.

Mindegyikükkel megkülönböztetett szeretettel bánt. Etette, becézgette, simogatta őket.

Egy igazi kedvence azonban még neki is volt! Különösen szívébe lopta magát egy tyúkocska!

Egy hétköznapi barna tyúk, fehér galárissal a nyakán.

Én ugyan nem láttam rajta semmiféle galárist, de édesanyám így mondta, én meg elfogadtam.

Ha kaláris, legyen kaláris! Tény, hogy nyakánál a tollak körben fehérek voltak!

Emiatt lett a megkülönböztető neve: Gyöngyike.

Szelíd, kezes jószága volt ő, a gazdasszonyának! Alighogy észrevette az udvaron, máris futott hozzá, és macska módra, hízelkedve dörgölődött lábához.

Legyen pedig bármilyen sürgős, sietős dolga is édesanyámnak, mindig lehajolt hozzá!

Felemelte, megsimogatta! Mondott neki néhány kedves szót, és csak azután sietett tovább, dolgára.

Ezért, vagy, mert ilyen volt a természete, a tyúkocska mindennap tojt egy tojást.

— Ma megint megtojta a tojását Gyöngyike — mondta édesanyám.

— Miből tudod, hogy ő, és nem egy másik? — kérdeztem kíváncsian.

— Megismerem a hangját. Ilyen kotkodácsolással csakis ő jelzi, hogy megajándékozott ma is bennünket.

Nagy dolog lehet a szeretet! — gondoltam, akkor még csak tanulgatva a világ dolgait.

Merthogy, ötven, avagy száz tyúk közül is felismerje egynek a hangját, csakis a megkülönböztetett szeretett jele lehet.

Ráadásul mindig igaza is volt, mert meggyőződni akarva arról, hogy édesanyám nem téved—e mégis, kifigyeltem őkelme tyúkocskáját, hitetlen Tamás módjára.

Nagy türelemjáték volt ez nekem! Párszor fel is adtam!

A kíváncsiság azonban nem hagyott nyugodni!

Egy alkalommal észrevettem: Gyöngyike keresgél!

Ja, hogy nem tudod, mit keresgélt?!

Egy helyet. Érezte, hogy hamarosan megtojja a benne kifejlődött tojást, olyan helyet keresett, ahol szerinte, biztonságban tudhatta.

Nehogy rátaláljon egy nyest, patkány, netán a róka!

Olykor még az ember elől is eldugta!

Hosszas téblábolás, keresgélés után, rendszerint ugyanazon a helyen kötött ki, mint tegnap, vagy tegnapelőtt…

A tyúkólba elkészített tojóhelyen. Ami nem más volt, mint a tyúkól egyik sarkában, a tyúklétra alatt — ezen alszanak a tyúkok éjszakánként — álló háti.

Egy rossz, másra már nem használható háti!

Üde szalmát rakott bele édesanyám, mintegy fészket épített. És, hogy becsapja a nagy ésszel nem bíró tyúkokat — higgyék azt, hogy tegnap is odatojtak — otthagyott mindig egy-két tojást.

Apropó! Láttál már hátit?

Tudod milyen az, és mire használták, mielőtt tojófészek lett belőle?

A parasztasszonyoknak, akik földműveléssel is foglalkoztak, készítették a kosárfonók.

Kerek, mint egy kosár, melynek egyik oldalának, alaposan odahúztak!, s emiatt lelaposodott. Két hátimadzagot erősítettek rá, amivel hátukra véve, mellükön összekötözve vitték.

Benne élelem, víz, esőkabát, amire a határban szükség lehet rossz időben.

Ha még így sem tudod, nézd meg a képet! Amiben két tojást is látsz, nos az a háti!

Ilyen, de már kiöregedett hátit tett édesanyám a tyúkólba, tojófészeknek! — Ennek még jó lesz! — mondta.

Mert eldobni valamit csakis akkor lehetett, ha teljesen darabjaira hullott szét.

Én pedig izgatottan vártam, mikor kezd kotkodácsolni Gyöngyike!

Egy ideig csak ült nyugodtan — be-bekukkantottam: ott van-e még? —, de amikor kipottyantotta tojását, felállt és hangos kodálásba fogott.

— Hallod? — kérdezte édesanyám. — Megtojta a rántottádnak valót Gyöngyike!

Akkor hallottam először, — mert, egy másik tyúk is kotkodált — hogy a tyúkok hangja is éppúgy különbözik egymáséitól, akár az embereké.

Esténként összegyűjtöttük az aznapi tojástermést. Édesanyám mindig gondosan szétválogatta azokat.

Hogy egyik részét a mi táplálásunkra fordítsa, másik részét eladja.

Vagy, tavasz közeledtén összegyűjtötte, hogy kotlóst ültessen, és kiscsibéket kelltessen belőlük.

Kíváncsian néztem — mert én, egy nagyon kíváncsi gyerek voltam!

Ugye te is az vagy?

Ki legyen kíváncsi, ha nem a gyerek, igaz?! — amint a lámpa felé tartotta a tojást egyenként.

Kezével leárnyékolta, és megnézte: van-e szeme? Lesz-e belőle kiscsirke?

Mutatta nekem is, de bizony megmosolygott, amikor azt mondtam:

— Én nem látok ezen a tojáson sehol szemet!

— Pedig van neki, elhiheted! Olyan szép, egészséges szeme van, hogy félre is teszem.

Pompás kakas kel ki belőle, ha Gyöngyike majd kikölti!

Honnan tudta?!?

Közben Gyöngyike megsokallhatta, hogy hiába tojik minden nap, csak nem szaporodik a tojás a fészekben!

Igencsak szeretett volna már fiókákat magának!

De, míg nincs annyi tojás, mire érdemes ráülni, s kikölteni, addig tojnia kell!

Elhatározta: olyan tojófészket keres magának, amiről még szeretett gazdasszonya sem fog tudni!

Többször, sokszor! végigbóklászolta az egész udvart.

Talált is néhány helyet, amiről azt gondolta: ez jó lesz. De valami kifogásolni valót, azon is talált!

Újabb és újabb fészek után kutatott.

Keresgélése során eljutott az udvar legvégéig! Ott állott az ég felé nyújtózkodva egy nagy fa.

Ez nem jelentett önmagában semmiféle megoldást!

Mert hiába tartozik a tyúk a madarak fajtacsoportjába, repülni éppen úgy nem tud, mint te, vagy én!

Ám mégiscsak itt rejtőzött a megoldás kulcsa! Ehhez a fához egy létra volt odatámasztva!

Csak, ha szükség volt rá valahol, akkor vitték el onnan szüleim, hogy dolga-végeztével, azonmód vissza is támasszák.

Egy rendben tartott falusi portán mindig-mindennek meg volt a maga helye!

Bármilyen szerszám, vagy más eszköz volt is az, csak addig nem volt a helyén, amíg dolgoztak vele!

Azután mindig visszatették a „helyére”. Nem is kellett soha, semmit keresni!

A te dolgaid között is ilyen rend van?

Ezen a létrán, Gyöngyike, a kedves kis tyúkocska, fokról-fokra reppenve, feljutott a kerítés magasságáig!

Ott, mégiscsak madárnak gondolva magát, nagyot lendített szárnyaival, és elnehezedett testével nagy üggyel-bajjal sikerült átugrania a kerítésre.

Fejét jobbra-balra tekergetve, széjjelnézett. Nem látta még soha a kerítésen túli világot.

Érdekesnek, szépnek találta.

Egy zöld bokron akadt meg a tekintete.

Piros bogyókkal volt az telis-teli. Szinte világítottak ott a zöld levelek között.

— Ezt meg kell nézzem közelebbről — gondolta.

Megemelte szárnyait, mint aki repülni akar. Elrugaszkodott a kerítésről, és zuhanó repüléssel huppant le a földre.

Jókorát esett, de nem törődött ő, akkor azzal!

Még az sem jutott eszébe se, hogyan fog visszajutni a kerítésre, az udvarba!

Nem gondolt ő most semmire, csak szaporázta lépéseit a nagy bokor felé.

Odaérve körbe nézett, és érezte: ez az a hely, amit keresett!

Ez a bokor neki nőtt ide! A sűrű, egymásra nőtt ágak között kitűnő bejáratot is talált.

Azonmód be is bújt rajta!

Érzését csak tovább erősítette, hogy a bokor alatt, és mégis a belsejében egy pompás fészkelőhelyet talált.

Nem nőtt ott ág, nem foglalták el levelek, de üde-selymes fű tette puhává a kemény földet.

Azonmód letelepedett, hogy kipróbálja!

Oly jól esett ott az ülés, hogy fel sem akaródzott állni neki!

Ennél jobb kotlóhelyet nem is találhatott volna! Rejtett volt, és mégis levegős!

Kidugta piros taréjjal ékesített fejét a levelek közül. Szinte meg sem lehetett különböztetni a bokrot beborító piros bogyóktól!

Te meglátod első ránézésre, hogy hol rejtőzik?

És, mivel érezte testében a tojás ösztöntét, hát rögtön meg is tojta új fészkébe, az első tojását.

Még kotkodácsolt is — mert az, tyúkéknál velejár a tojással —, hangját kicsit visszafogva.

Nem tudhatta meg senki, hogy ő, mit is művel itt és most!

Hétpecsétes titok volt az!!

Kicsit még elidőzött selymes fészkén, olyan kényelmesnek találta.

Talán maradt volna még tovább is, de mert megéhezett, hazaindult.

És ekkor szembesült azzal a dologgal, ami eddig eszébe sem jutott: mármint, hogy a kerítés igencsak magas egy ilyen aprójószágnak!

 

 

 

(folyt. köv.)

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/