Nagy Horváth Ilona : Világ

 

Álomölő világ,

hideg,

velője a való,

elválik

hamar,

hogy

a hátas

hintaló,

és nem pegazus,

mert Darwin

óta tudva levő,

a ló

legelőre való,

felhőbe

elméli csak a dőre,

hisz nem repülhet,

nem is csoda,

tolla sincs,

csak szőre.

S repülhet-e

mind

gondtalan

a sok haszontalan,

ki úgy véli,

erre alkalmas szárnya,

tolla van?

Kételli a tanult

elme,

hogy van

oly nagy szárny,

mi nehéz segget

egekbe emelne,

hisz

számtalan példa

jegyzi,

a hámtalan

röpködő

tollas-talpas

jószág,

legyen bár

csupa jóság,

a valóság, hogy

úgy esik kecstelen

pofára,

ahogy csak bír,

kellemetlen,

de az álömölő

világ-valóban

így jár

mind, ki repül

és ír.

 

Sír, sír

sír a lány,

azt mondják,

nem is szeretett

talán,

de most már

le van (törve úgyis

a) szarva,

nem szarvas tehát,

csak egy szimpla

marha,

ami szintén nem

repül,

de tény hogy ír,

ha akarja,

ha nem.

Hanem

megbotlik és elterül,

járda lesz,

port s követ

ölel a karja,

s amíg ott

hasal szürkén,

s hátán tombol

az utcabál,

valami csúnyát

és kesert kiabál.

 

Fordulj világ

fel,

fel,

ti rabjai a zöldnek,

legyen piros

ma a szó,

vérben forogjon,

s nyárson

az összes rohadék

nyálcsorgató,

ki nyomoron

nevetni jár,

lője le őket valaki

már.

Megfogtam

és számba vettem

hiába volt lelkes torkom,

feszes ajkam,

játszi nyelvem,

néha mintha,

de nekem mégsem állt,

hát rohadj meg te is,

és baszd meg

maroknyi csodád,

te löttyedt, fitymás

faroknyi világ.

 

Legutóbbi módosítás: 2009.01.19. @ 13:46 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 307 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.