Vandra Attila : Akik nem kaptak forradalmár igazolványt… II. befejez? rész. Kórház ostrom alatt

Ez már teljesen saját élmény azokról a forró napokról , órákról percekr?l, a harcról mások életéért, s mindezt miként éltük meg mi, egészségügyiek.

9 éves unokahúgom, ki nálunk töltötte a téli szünetet, 8 éves lányommal anyósoméknál voltak aznap éjjel. Anyósomék a város másik végén laktak, egy katonai egység mellett, amelyet szintén megtámadtak a sohasevolt terroristák. Egész éjjelt az ágyak alatt töltötték. Nem mertek telefonálni, nehogy az éj közepén odamenjek. Egyébként is a telefon abban a szobában volt, amely a katonai egységre nézett. Mi közben nyugodtan aludtunk. Reggelre a lövöldözés megsz?nt. A támadókat a föld nyelte el. Helyreállt az élet. Jártak a buszok. Én a munkahelyen értesültem a történtekt?l. Munkából az utam anyósomékhoz vezetett. Hazavittem a kislányokat hozzánk, ott nagyobb biztonságban voltak.

A buszról leszállva, elborzadva láttam két 16 év körüli suhancot fegyverrel a kezében. ZB-puskák voltak, olyanok, amelyeket az els? világháborúban használtak. Karjukon karszalag, forradalmár felirattal. Egyik megállított és igazoltatott. Odaadtam a személyimet.

– S ebb?l hogyan állapítjátok meg, hogy terrorista vagyok-e vagy nem? Feltehet?en azoknak is brassói személyi igazolványuk van…

– Azt a parancsot kaptuk, hogy mindenkit igazoltassunk…

– S fegyveretek honnan van?

– Önkénteseknek jelentkeztünk a forradalmat megvédeni.

– L?ttél már fegyverrel?

– Egyszer. Három golyót. Célpontra.

 

Alig értem haza, csörgött a telefon. A vonal másik végén Strigoi-Szabó Edith kémia-tanárn? jelentkezett. Mindketten a vegyi elhárítás tartalékos hadnagyai voltunk. Minden évben berendeltek egy-egy hétre kiképzésre a civil védelemhez. Elvileg mi kellet volna legyünk az els? mozgósítottak, ha történik valami, akár háború, akár katasztrófa, s a civil lakosság védelmét lettünk volna hivatottak ellátni.

– Attila, nekünk nem kellene jelentkeznünk? – kérdezte Edith. Érz?dött a hangján, hogy nemcsak meg van rémülve, de sír.

– Ülj a seggeden! – törtem ki. Ha szükség van rád, majd hívnak. Ne menj el otthonról, légy készenlétben, hogyha hívnak, akkor jelentkezhess, de magadtól ne menj sehová! Van a katonaságnak vezet?sége, ?k tudják, kit mikor kell mozgósítani. Ha jelentkezel valahova, nem tudnak majd el?szedni! Én biztos nem megyek jelentkezni magamtól. Az egészségügyben dolgozom. Ott szükség van rám, mert sebesültek lesznek, akinek az analíziseit el kell végezni. Nekem ott a helyem, én oda megyek „harcolni.”

Megnyugodott. Telefonálni kezdtünk. Feleségem unokatestvére a központban lakott. T?lük tudtuk meg mi lett Burján Pistával. Szász Feri is, középiskolánk fizika tanára a központban lakott. Az udvarukról l?tt valaki. Egy egész doboz töltényt szedett fel ajtaja el?l. Középiskolánkat szitává l?tték, az egyetemet, a Modaromot és a posta épületét is. A középiskola padlásán líbiai útlevéllel rendelkez? egyént tartóztattak le. Átadták a katonaságnak. Nyoma veszett, mint a többi terrorizmussal vádolt személynek. Még csak a letartóztatási jegyz?könyvét se találták meg, amikor érdekl?dtek a sorsa fel?l hetekkel kés?bb. Terroristák „nem voltak.” Állítólag egymást l?ttük. De ki kezdte és miért? Erre sohase kaptunk választ.

23-án éjjel megint fellángoltak a harcok, de reggel már nem csendesedtek el.  Másnap reggel indultam munkába, gyalog. A megyei kórházat alig hagytam el, megállítottak. Mutattam igazolványomat, hogy egészségügyben dolgozom, a b?rgyógyászat laboratóriumában, s oda igyekszem.

– Itt nem mehet tovább. L?nek.

Elindultam, hogy kerül? úton, a Csigahegyen át jussak munkahelyemre. 20 év körüli fegyveres fiatal fiú állta utamat.

– Nem lehet odajutni erre. L?nek.

– De nekem a kórházba kell jutnom – ellenkeztem.

– S mi haszna van a forradalomnak egy halott kórházi vegyészb?l? – válaszolta a fiú. (Két évvel kés?bb felismertem arcát a kisparkban „a forradalom h?seinek temet?jében” az egyik sírkövön.)

Ez hatott. Azon morfondíroztam, hogy megéri-e megmásznom a 961 m magas Cenket, hogy azon át jussak a b?rgyógyászatra, amikor Voinoiu Dorina kollégan?met pillantottam meg. ?is ugyanitt akart munkába menni. Úgy döntöttünk, hogy az erd?b?l el?bukkanni életveszélyes, lemondunk arról, hogy eljussunk a b?rgyógyászatra, inkább bemegyünk a megyei kórházba. Ott biztos szükség van ránk. S onnan fel tudjuk hívni a b?rgyógyászatot is, hátha megtudjuk, van-e egyáltalán lehet?ség oda jutni.

Amikor beléptünk a bejárati ajtón a fejünk felett megcsörrent egy ablak. Az volt az els? golyó, amelyik a kórházat érte. Utána még sok következett. Ment?autót is ért golyó. Nagyon heves harcok folytak a megyei kórház körül. Sokan haltak meg a környéken, köztük egy hat éves kislány, aki a kórház mögötti utcában lakott. Az ablakon betévedt golyó álmában oltotta ki életét.

– Ti mit kerestek itt? – fogadott Migea doktorn?, a megyei kórház laboratóriumának f?nökn?je.

– Nem tudunk eljutni a munkába. Gondoltuk valamelyik kórházban a helyünk ilyenkor. Sok a sebesült, mindnek analízis kell. Mutassa meg, hol vannak a vegyszerek, dolgozni jöttünk.

– Sokan nem tudtak bejönni. Ránk fér a segítségetek.

Els? dolgom volt, hogy felhívjam a szabadságon lev? kollégan?met, aki közel lakott a b?rgyógyászathoz. Nem volt otthon. A laborban sikerült elérni. Csak ? jutott be a b?rgyógyászatra. Biztosított, hogy eligazodik egyedül is.

Az utcára nyíló ablakokat elbarikádoztuk. Percnyi pihen?nk se volt. Egymás után jöttek a vérminták. S a hírek is. Ne dolgozzunk tovább X vérmintáján. Meghalt. Id?nként egy-egy név ismer?s volt valakinek. Ilyenkor aggódva telefonáltunk a sebészetre. Este döbbentünk rá, hogy nem is ettünk. Elosztottuk a szendvicseket, hogy valahogy csapjuk el az éhségünket. Nem mindegyik számított arra, hogy a karácsonyestét a kórházban tölti. Egy feny?ágat hozott be az egyik asszisztensn?.

– Láttam az el?bb, amikor itt jártam, még egy feny?águk sincs karácsonyi jelképnek. Letörtem egy ágacskát a miénkr?l.

– Köszönjük. Vannak elegen?

– Eligazodunk, ha nem is azok vagyunk, akik szolgálatban kellett volna legyenek. Sokan nem jutottak be. De sokan bejöttek hívatlanul is. Szólni se kellett nekik.

El?került két szaloncukor, egyik lány összehajtogatott papírból varázsolt díszt a „karácsonyfára”.

Még fel tudtam hívni a családomat. Megtudtam a lányomtól, hogy az idén az angyalka úgy döntött, hogy egy nappal kés?bb jön.

– Képzeld el, hogy mi történne, ha megl?nék azok a rossz emberek…

Nem zúgolódott. A szememet elöntötte a könny.

Másnak kivégezték a CeauÃ?Ÿescu házaspárt. A harcoknak vége hirtelen szakadt. A terroristákat a föld nyelte el. Hazamehettünk.

Utólag számtalan forradalmár igazolványt osztottak ki. Rossz nyelvek szerint többet, mint ahány puskát az önkénteseknek. Ez az igazolvány el?jogokat biztosított. Például ingyenességet a közlekedésben, adómentességet, s ne soroljam tovább. Évek múltán sok forradalmárként ismert név újra az újságok címoldalára került. Ki politikusként, ki maffióta kapcsolatokért, ki mindkett?ért.

Azok közül, akik életüket veszélyeztetve jutottak be a brassói Megyei Kórházba munkával ünnepelni az els? „szabad” szentestét, s sebesült forradalmárok életét menteni, egynek sincs ilyen igazolványa…

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 769 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.